gyökeret hajt, meddőn megformáz,
arctalan jósága mind egybeforr,
mint régi könyvekben a kopott máz.
Elszakadtam az élet tengelyétől,
kimondanám, - hogy Isten veled,
magával vitte legszebb vigyorát,
- és telesuttogta nézésedet.
Csak a lenni-akarás ficánkol,
emberré gyötör az örvénylő szív,
szégyenbe borít, aranya lángol,
és rózsa-arccal nótázik a naiv.
Mert utálom ha megoszt a panasz,
csikar a világ parázna gyomra, -
- a kényelem körútján lazítasz,
hanyatt fekve, a bitang csillagokra.
Szellem bilincseiben a szavak,
komfortos tudással szédelegve,
az erősszak ízével szólítanak,
új káprázatra, új Heródesre.
Csak ami emberi az tör ellenünk,
- a rosszat fogja föl az értelem,
mégis cifra rongyokban rettegünk,
amíg az ígéret gyümölcse terem.
Valahogyan valóban ilyen világban élünk...
VálaszTörlés