![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgh6YmHYwbOJ_-MNmwLJwGezLSFsd9qEpyF7hC4IwDpgnBwKC5U3sbesj4etsoUlgR3XbuAqeHlwxfNSzdVAF7L6lIUDVnrgb4LrGq1hKaZKzXvxBThTxgyqL_QD_v8NZd4fD0cEaJkyMRPAFJuJ6f8q35D9SeKTR9xp23iuU52LKSkKVYQXcNsB-nK/s320/MJ.webp)
Te már úton, én
még gyalog sem,
fekszem
gondolataimban,
nézve a kényelmes
felhőket: hova
mentek? Aztán
száguldásba kezdek,
szél seper
magával, fentről
nézem a tájat, az
aranysárga fákat,
már vetkőznek
lengén, fagyot
megelőzve. Nézem a
hontalan nyarat, s
kérdem, belőlünk,
mi marad? de már
nevetve futok
tovább, oda, hol a
tó tükre megáll,
megállok én is az
időben, gyémánt
szemeket kutatva
az őszben.
Attól függeltlenül, mennyi, s , milyen érzések vannak ebben a versben, kellemes, boldog hangulatot áraszt. Lehet, azért is, mert a tél, csak egyetlen szóban jelenik meg. Azért a hontalan nyár (Nem is tudom hirtelen, milyen szókép, mert lehetne mondjuk, paradoxon is...) utalhatna a szomorúságra is, de a verszárlat mégis vidám. Az egész szövegegész önmagában is gyémánt. 🙂
VálaszTörlésKedves Ditta! Jó hogy ennyi minden belefért a versben, és jó az, hogy erre felhívtad a figyelmet. Köszönöm. (Én írás közben alszom, nem is tudom, hogyan lehettem akkor vidám...)
VálaszTörlés