Némán, gyökértelenül állok,
nem ijesztenek már
csapkodó villámok,
sebzett szárnyaimnak
nem fáj az ég hideg kékje.
Ablakom alatt kopog
az acsarkodó szél.
Homokszemcsék szitálnak,
megkövesült idő didereg,
kinyújtom feléd a kezem,
szélütötten, bambán,
könyörgő alázattal kérlek:
úgy vigyázz rám,
hogy gyűlölni ne tudjak!
Így kellene vigyáznunk egymásra, de sajnos, ez utópiának tűnik a mostani háborús helyzetben.
VálaszTörlés