Ormótlan cipőjében felhőkarcoló-
karcsú és halottnál is haloványabb
bőrű szépségek mögött csetlik-botlik -,
észre sem veszik a rút kiskacsa-lányt.
Nem lesz mindig így! jelenti ki
határozottan, meghallják, kinevetik.
Megsajnálja őt az Idő, s ígéri, bosszút áll.
Nem kell – szól szelíden a szürke leány,
kit most már az angyalok vigyáznak.
Sötétebb ódákat zengnek odafent,
s a lehetőségek is vékonyabb
pénztárcákból peregnek. A kifutók
világa ködbe veszetten keresi csillagait.
Talán a viharos szél erre is gyógyír.
Ócska távírógép jeleket hörög,
senki sem érti. Táltosok megidézik
a dobott jövőt, sértve van, nem válaszol.
Erre dühödten keselyűk elé dobják
a csörtetőket, hogy meghallják a finom
neszeket: lehet, szántalpakon
érkezik a csoda.
Távcsővel sem látható
nevetések,
összemosolygó hangok,
felszáradt szózuhatagok.
Fényvetések, virágfények,
ébredő kifutók,
vakuőrület.
Egy ország lábujjhegyen várja
felemelkedését. Az oroszlán
már visszatért lobogó sörénnyel.
A tűznyelők örömükben táncot járnak.
A feledés ráncai vasalhatóak.
Csillagkifutó ösvényére
fehér hattyú száll.
Nagyon szép képek vannak ebben a versben!
VálaszTörlés