Tökipompos Zsombor hajnalig a világhálón lógott. A gyorséteremből hozott hamburger ehetetlen masszává esett szét a mikróban, olyan szaga volt, mint az égett bakelitnek... Undorodva dobta a szemetesbe. A sör elfogyott, nem ártott volna az agytompító: a fészbúkon egy nyugger nyomta a szentbeszédet, menynyire célszerű volna a mai, fizikálisan nulla, drogoktól elhülyített fiataloknak pár hónap katonai kiképzés. A két éve elhunyt apja jutott eszébe; fiatalon focizott valamelyik őrségi csapatban, mesélte, hogy a seregben, az alapkiképzés utáni lazább hónapokban tíz kilót hízott, a leszerelést követően külön atlétikai tréninget kellett végigcsinálni, pedig a magyar foci akkor se a játékosok futómennyiségről volt híres.
Kitti oldalára szörfözve újabb bosszúság: annak a levakarhatatlan pakisztáni muszlimnak a sokadik virágcsokor megosztása gördült elé. Hónapok óta zaklatta a barátnőjét. Nem értette, Kitti mért nem törli a fickót az ismerősei közül?
Dühösen kapcsolt át az InterGalaktika honlapjára. Korábbi kritikán akadt meg a szeme, szerette a sci–fit, a szerző érdekes képekkel illusztrálta mondandóját, ám nem sok öröme telt benne: „A jövő morális kisembereinek kiképzése a jelen iskoláiban folyik. Mit is tenne Ebenezer helyében a tévé felnevelte, semmiféle erkölcsi érzékkel nem rendelkező, semmilyen valódi értéket befogadni nem tudó ifjúsági massza valamelyik egyede? Nem érezné különösebb szükségét a cselekvésnek, ugrani főleg nem ugrana, hiszen Niki csak a munkáját veszítette el, nem pedig az ülőhelyet akarja előle a buszon elfoglalni. Mit tenne? Pontosan ugyanazt, amit mindig; bambán bámulna, rágógumit csámcsogna, nyomkodná a mobiltelefonját, miközben sivár, rossz zene csörömpölne zagyván a fülhallgatójából.”24
Ez a fickó is a fiatalokat szapulta, itt minden a baj az „Y–generáció” bűne... Akaratlan került kezébe a szájberketyere, a világhálós marhaságnál az a szirupos Orbitsville játék is jobb volt.
– Pah százados, az Első Parancsnok hívatja! – a férfi arca érzéketlenül fehérlik.
Takarja a bő kabát,ám Pah felfigyel a kidudorodó fegyverre. Szótlanul követi a legfelső szintre. Az Első Parancsnok ajtaja fölött piros lámpácska pislog. A fotocellás érzékelő hangtalanul csúsztatja el a százados útjából az ajtót. Kísérője kint megáll, a folyosó falának veti a hátát. Félkörben nagyképernyős vízorok, alattuk bonyolult klaviatúrájú műszerfal veszi körül az Első Parancsnokot. A sötétben annyit ki lehet venni, hogy köpcös testalkatú ember. A széke fölött kigyúl az erős xenon lámpa. Az Első Parancsnok mereven nézi a századost. Régóta ismeri Paht, egyidősek, a Parancsnok fejét kevesebb ősz hajszál fedi, mint az előtte feszengő férfiét. Halk, nőies hangon szólal meg:
– Pah, te megszegted az Utasítás 30/1 és 30/8, valamint 52/3 –as pontjait!
Engedély nélkül, két ízben is megjártad a Másik Világot, beleavatkoztál a történelem folyamatába. Tetteid beláthatatlan következménnyel járhatnak!
Milyen indokot tudsz felhozni a mentségedre?
– Uram! – Pah főhajtással köszöni meg a válaszadás lehetőségét – Tettemet, miszerint HLB2-es antibiotikumot adtam be a lakosság egy részének a Másik Világ 11–es körzetét sújtó járvány végzetes következményeivel tudom megindokolni. Ez drasztikus népesség csökkenéssel járna az említett körzetben és a szomszédos szektorokban. A járvány pusztítása természetesen a katonai erőviszonyok felborulását jelenti. A térség meggyengülése felkeltené a 106-os és 121-es körzetek klán vezéreinek figyelmét, s azt nem kell részleteznem, hogy micsoda katasztrófa lenne most egy fegyveres konfliktus az egészségügyi szempontból labilis térségben.
– A magyarázatod elfogadom. De nem válaszoltál az 52/3 – as pont alapján felvetett vádra?
Összefutnak a ráncok az ősz férfi arcán. Sokkal idősebbnek tűnik a koránál. . .
– Az 52/3?
– Nem is sejted, százados? – kigyúlnak a képernyők az Első Parancsnok mozdulatára.
Dimbes-dombos vidéket mutat a kamera. Falut a 114–es körzetből. Egyre közelebbi felvételeket látnak: sárból tapasztott, nádfedeles, kör alapú házakat; a falu főterét a közepén lobogó máglyával. A tűz körül rongyokba öltözött emberek ácsorognak. Előbb csak az alakjuk, később különböző testrészeik lesznek kivehetőek. S már felismerhetőek az arcok: a természet viszontagságaival dacoló emberek ráncok barázdált ábrázata. A képernyő egy ősz hajú asszonyt mutat, aranyszőke, kék szemű teremtés áll mellette. Lih! Pah szeme furcsán fénylik.
A kamera végigpásztázta a lányt: a szemét, az ajkát, a vállát, a keblét, a derekát. Itt megáll a kép, kimerevedik. A karcsú derék, ami a férfi emlékezetében él, eltűnt: kigömbölyödött! A lány édes terhet hord a szíve alatt. A férfi térde megroggyan.
– Pah százados! Ismered a Törvényt. Választhatsz: letöltöd a kiszabott. . .
– Parancsnok! Itt nincs választás: apa vagyok!
Lih boldogan hajtja fejét a csontos vállra. Bár az „Istene” nem öltötte fel többé az ezüstszínben csillámló ruháját. Ha kérdezték nem tudott másról beszélni, csak a szomszédos királyság Harmandia széles sztyeppéiről, s Iwron szeles, hideg bérceiről. Mégis elhozta számára azt, amire kislány kora óta vágyott:
a békés családi tűzhely melegét és egy bolyhos, szöszke gyermek minden kincsnél többet érő látványát.
24Részlet Pete László Miklós Gyilkos szatíra Jean Ignace Gérard képeinek modorában című
kritikájából
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése