Csillogó fémből volt; bántón új és szilárd az ősi, porladó tájban. Amint elindult ropogott alatta a kavics, fodrokat vetett a homok...
A kozmosz dermesztő világára tervezett, áthatolhatatlan burok gyenge testet, érző tudatot rejtett. A lény távoli rendszerből vetődött ide, fiatal csillag kamaszkorú bolygójáról. A planéta neve: Föld volt.
Estell parancsnoknak hívták az űrhajóst. Csillagok milliói közül ide vetette a sorsa, azt egy üzemzavarnak köszönhette. A hipertér semmijébe merült el, huszadmagával, egy mélyűri-felderítő hajóval, amikor a központi komputer a mezon-hajtómű túlhevülését jelezte. Ki kellett jutniuk a hiperűrből, másként a könynyen elhárítható üzemzavar – abban a tér, s idő nélküli nirvánában –végzeteslett volna. A csillag bolygójának irányába fordították a hajójukat. (Nakamura nevű csillagász találta meg egykor, s az égtérképen Dentakunak keresztelte el.)
Nem akadt más a szikkadt planétán, mint lusta homok, s egykor hatalmas hegységeket halmozó, szélgörgette kövek.
Véletlenül fedezték föl a romvárost. Alkalmas leszállóhelyet kerestek a pólus közelében, mikor a monitoron föltűntek a por óceánból kimagasló régi épületek.
Távolabb, száraz meder partján landolt az űrhajó. Estell meggyőződött róla, hogy a technikusok rögtön nekiláttak a hajtómű javításának, azután indult a romok felé. A műszerek a légkört belélegezhetőnek ítélték, ám a parancsnok űrruhában vágott neki az útnak. Használhatta volna a szkafanderre erősített repülőszerkezetet is, de úgy vélte: a pillanat nem engedi az efféle szentségtörést. Két lábán kell megtenni az utat, ahogy távoli elei zarándokoltak a Föld ősi városaiba. Határozottan ment előre, nem törődve a gravitáció okozta fáradtsággal; különös gondolatok ömlöttek elméjébe:
Honnan veszem a bátorságot, hogy letűnt évezredek nyugalmát zavarjam meg? Mi készetetett arra, hogy száz veszélyt vállalva elhagyjam az anyaméhként óvó kék égbarlangot?
Lelke mélyén ott volt rá a válasz: miért jelentkezett az Űrhajósképző Iskolába, mászott tovább a ranglétrán, minek fokai a Mélyűri-felderítők Egyeteme, az Asztronautikai Akadémia voltak. A dicsőségért? Nem várta el a tömeg ünneplését, irtózott a Hős, a Példakép státuszától. Változatosságra vágyott, nem az unalomra: a lélekölő robotra szerelőcsarnok, bánya vagy tervezőiroda cellájában. Rémálmában föltörő kép: széken ül, karikás szemét a géprabszolgákat irányító komputer képernyőjére meresztve, körötte – a diszpécserszoba üvegfalán túl – a robotok munkájának monoton ritmusa... Rettegett a múlttól, amit otthon hagyott: a világállam polgárainak sivár, megtervezett életétől!
Itt tartott az eszmefuttatásban, amikor rajtakapta hűségesre kondicionált első osztályú pilóta tudata: nem az előtte álló feladatra koncentrál, helytelen irányba tartanak a gondolatai. Talán a néma sivatag, a halott világ váltotta ki a nyugtalanságot, amit csak a Föld biztonságos képének fölidézése oszlatott el. Ez az állapot új volt – erről ki kel kérnie a pszichológus véleményét! Nem tapasztalt ehhez fogható emóciót a transzgalaktikus utazások során - félelemmel kevert áhítatot, csak otthon: Benáresz jázminillatú sikátorait járva, Jerikó romjai közt a szél jajgatását hallgatva. Estell erővel vetett véget a belső monológnak. Ha nem figyel a lába elé, könnyen pórul járhat! A távolban délibábként vibrált a romváros.
A város simára gyalult, beton keménységű fundamentumon állt. Épületei egyszerre formázták az ókori kelet településeinek pogány pompáját, s a hellén városok csiszolt, klasszikus szimmetriáját. Vaskos zikkuratok lépcsői emelkedtek a házak fölé. Paloták kőbalusztrádjai, gazdagon díszített rizalitjai, köztük merész ívű viaduktok létesítettek kapcsolatot. Kerek bástyákból légies, kőcsipkés tornyok törtek az ég felé. Alabástrom tornyok, márvány paloták, és homokkő falak... Együtt volt minden kreativitás a pazar panorámában, amit egy virágjába borult civilizáció létrehozni képes. S még elhagyott, omló falainak árnyékában állva is csodálatos alkotásnak tűnt.
A civilizáció, mely készítette, inkább eszmei lehetett, mint gyakorlati, inkább idealista, mint materialista. Voltak gépeik, miket rozsdává őrölt az idő: fémporukat szétszórta a környező sivatag kavicshordaléka közé. De fennmaradtak a bolygó húsából szakított pompás épületek, s fennmaradnak addig, míg a Dentaku utoljára gördül át a planéta egén.
A mesekönyvek címlapjára kívánkozó látvány, a sivatag egyhangúsága után, kábítón hatott Estell elméjére. Hosszú percek elteltével fedezte föl a falak előtt álló alakok sorát. Élőlénynek tűntek a nagy mesterségbeli tudással készített szobrok, amik a kapuk előtt fogadták az érkezőt.
Mintha a Húsvét-szigetek kőfejei néztek volna vissza a meghökkentően emberi arcokról. Bölcs tekintet és jóindulatú mosoly töltötte ki a szobor ábrázatokat. Estell a sisakjára szerelt kamerát úgy irányította, hogy a lényeg férjen bele a képbe. Simonjan hangja rezgett a rádióban:
– Magasságos kozmosz! Parancsnok, kik lehettek ezek?
Estell az utcákat járta, a kamera rögzítette, amit látott. Míg a levegőkészlet engedte, igyekezett mindent földeríteni, bejárni a szűk sikátorokat és a széles sugárutakat. Nem vette észre: bármerre kanyarodik, az út előbb utóbb beáll egy irányba, a hely szívébe csalja.
rányba, a hely szívébe csalja.
A centrumban állt meg. Sisakjában Simonjan figyelmeztetése recsegett, hiába. Estell előtt fantasztikus tér nyílt ki... rálépve a kövezetre megelevenedett a város. Márvány szökőkutakból homokeső permetezett, a házak oldalán tucatnyi színes geometriai forma csillámlott. Estell a közelebbihez lépett. Acélkesztyűs jobbját felé nyújtotta; gyenge ellenállásba ütközött, a másodperc töredékéig tartott, odabentről valami húzná: akaratlan lépett át az anyagtalanná vált falon.
Homályos helyiségbe jutott. Annyit látott a szkafander üvegén keresztül: tágas „szoba”, zsúfolva különböző holmival; jól szétválaszthatók voltak a földi bútoroknak megfelelő tárgyak, s a díszként funkcionáló alkotások.
Ámult a látvány abszurditásán, mikor elméjében különös „hang” búgott föl.
Agyában keletkezett, formálódott „hanggá”! Füle csak a sisakrádió recsegését hallotta. Telepátia? A „szöveg” – bár „szavanként” megértette – összességében értelmetlen:
Szép volt a magányos bolygó
Fekete űrbársonyon aranyforgó
Örökéletű. Vágya mégis
Éjszín halált váró
Tudta: kettejükből, egyesülve
Tüzek szöknek az égre
Szívükben olthatatlan Láng
Fáklya a kozmosz sötétjébe
Mögötte anyagtalanná vált a fal. Opálos fény ömlött szét a helyiségben.
Estell félelemtől telve megfordult.
Fiatal nő állt előtte. Lángok ölelték karcsú testét, szemében bölcsesség, ajkán az időtlen mosoly...
Az ébresztő csipogója keltette föl Antont. A laptop klaviatúrája kicsi kockanyomokat hagyott a homlokán. Gabriellával álmodott: a filigrán, kreolbőrű, fekete kunszemű szolnoki lánnyal. Még mindig összeszorult a gyomra az emlékétől. Az okosteló hívást jelzett, Konráth kereste:
– Mi van bagoly? Egész éjjel a neten viribülsz, a napot meg átalszod? Basszus, mit beszéltünk meg?! Nem emlékszel? Francba! A cselvetés a Keletinél, majdnem átaludta.
– Megyek rögtön, Feri. Hol találkozunk, a szerkesztőségnél?
– Nem. Róka felvesz minket a Deák téren. Hozd a gépet, biztos az infó: Siddiq is ott lesz. Szauron Gyuri bácsi csicskásai a Tánti képét fogják osztogatni – meg mást is –, ha lencsevégre kapjuk, neki annyi! A népnek elege van a csürhéből, meg aki velük kokettál abból is!
Az aluljáró bűzlött a vizelet, a mosdatlan emberszag keverékétől, a műanyag sátrak színes gombákként sorakoztak a koszos, szürke mészkőfal lábánál. A barna fejek rá se hederítettek a három férfira. Sok volt köztük a fiatal, pár idősebb nullásgéppel lenyírt deres hajú, és valamivel több kendős, szürke asszony kócoscgyerkőcökkel beleolvadva a férfiak üldögélő tömegébe.
Kijutva a levegőre a pályaudvar bejáratához siettek, épp nem zajlott semmi demonstráció, csak elvétve láttak rendőrt. Délben a vonat elvitte a felgyülemlett tömeg zömét, szétszóródott a maradék migráns gyülekezet a kitett napernyők, a krómozott csövekből összeállított friss vízcsapok környékén. Az üvegajtóknál inkább magyar utasok fordultak meg. Egy idős néni térdig érő vászonnadrágban, kezében kockás utazótáskával láthatóan zavarodottan téblábolt, az információs ablakot kereste. Benn munka nélkül maradva ácsorogtak a tévéstábok, várták az újabb migráns töltetet, de az aluljáróból nem jött fel újabb csoport a hőségben.
Az egyik vöröskeresztes aktivista az angol tévé kopasz operatőrének adott ásványvizet. Nem láttak Siddiqhez hasonló alakot. Kifelé jövet arabok csoportosultak, csíkos sapkás társukat igyekezték kitakarni, miközben sugárban húgyozta a falat.
Csoky somfordált melléjük, a „szagtalan hajléktalan”. Konráth előhúzott egy kékhasút, mire fogatlan szája vigyorba torzult:
–Tuti! Délután tüntetés lesz. Az aluljáróban már szervezik a füstöseket. A netescsávó is ott lesz, a Tánti-képeket osztja majd.
– Mikor, Csoky?
– Megvárják a következő déli transzportot, hogy legyen elég migri a hőzöngéshez. A kancsalbabától hallottam. A rohadék elzavart reggel a szendvicsosztástól. Ha kell még valami, itt megtaláltok. Na, csá!
Kinn már szürkült, mikor megmozdult az aluljárót elöntő tömeg. A dagály taraján drága Adidas cuccba öltözött, ápoltnak tűnő fiatal férfiak jártak, okostelefonjukat böngészve. Anton a csarnok félreeső helyén, plakátokkal teliragasztott oszlop mögött várt kezében a bekapcsolt marokfelvevővel. Konráth és Róka az arabok közt látszólag céltalanul sétáltak. Aktivistákat kerestek, épp oly edzett, izmos legények voltak, mint a keletiek. Anton túl gebe volt ahhoz, hogy az áradat ne sodorja magával a lépcső felé. Rápillantott a mobilján éktelenkedő profilképre, Siddiqről készült: hosszúkás, sápadt arc, tömpe orral. A sasorrú, kreolképű tömegben hasonlót se látott. Kigyúrt társai felszívódtak, egyre idegesebben nézte a felvevő akkuszint jelzőjét, reggel nem töltötte föl. Ez is Konráth hibája, hisz kiugrasztotta otthonról. Arcvíz erős illata keveredett a megszokott áporodott szagba. A mokány, harmincas férfi mögötte állt, őt nézte: felkiáltott az ismerős fizimiska láttán, ám többre nem tellett, a szederjes ajkak közül sziszegte a hang:
– Engem keresel, rohadt náci? Megtaláltál, as-Siddiq vagyok.
Villámgyors volt a mozdulat, a behajlított ujjak a gyomorszájba martak, kétrét görnyedt, nem kapott levegőt. A halántékára mért ütést már nem érezte.
Összegömbölyödve hevert a szemét közt. Érezte: valaki nedves ruhával töröli izzadó homlokát, ám amikor a feltörő hányingertől bokákolt, abba maradt a mozdulat. Kinyitotta a szemét. Ketten guggoltak mellette. Egyikük, rövid szakállas fiatal férfi, Anton fejéhez térdelt. Előtte a párás melegben is nyakig begombolkozott nő, épp elvette képétől a vizes szövetdarabot. Mély hangon, tökéletes angolsággal szólt hozzá:
– My name, Amira. You were lying unconscious. If you operate a cellphone, I call for help.
Anton a lány kendővel keretezett arcát nézte: az ametiszt szemből áradó bölcsességet és a telt, kicsi violaszín ajkán az időtlen mosolyt.
Szombathely, 1990-2015
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése