Megjelent a Helyőrsé.ma oldalán
Akkor
azt kérdeztétek, miért írok verseket.
A
válasz hirtelen bennem rekedt.
Csak
arra az indiai platánra tudtam
gondolni
Mezőhegyesen, aki leguggolt
hozzám
és átölelt, hogy erőt meríthessek
egykoron
marhavérrel borított hitéből,
mert
a vers bebábozódott lepke az Amazonas
mélyén,
s pillangóvá érvén bontja ki szépségét,
hiszen
magasan suhan az esőerdők fáinak
csúcsa
fölött, s Condorként szárnyal az Andok
hófödte
ösvényein… Széttárt karjaival simogatja
az
emberi szíveket, és attól lesz erősebb,
ha
boldogságot lát, ha minél több napfényt
érez,
s szétáraszthatja a nagy folyók mentén
mindazt
a fájdalmat, mit a lelkekből gyűjtött.
Olyan
ez, mint a pozitív mágia:
a
bűvész számba veszi varázskalapja tartalmát,
és
felröppent egy hóangyalt, ki a békesség
galambjává
szelídül. A költemény piroscsőrű
villanás
a földeken, a fekete lyukak mögötti
fény
a galaktikákban, a boldogság háromszáz-
hatvanöt
napnyi mosolya két szívkamránkban,
s
betűhalmaz a papírlapon.
Összegyűrheted,
kisimíthatod, napfényatlasszá
válik
mindig, ha fellapozod.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése