M. Fehérvári Judit: Mosolyogva emékezzetek rám!

 „Az ember híd és nem cél. Azt szeretjük benne, hogy áttűnés és letűnés.”

(Nietzsche)

Egy

Anyám nem szeretetett. A húgom imádta. Ez a nemszeretés kölcsönös volt. Huszonkét esztendeje, hogy elment, s majdnem mindvégig parancsolgatott. Ehhez könnyű hozzászokni, ha állandó programként fogadja be az agyad, hogy ez a természetes. A lelked azonban ellenáll. Zsófi lányom születése után változott a helyzet, mert az első unoka érkezése kizökkentette anyám a fennhéjázó stílusából, s miután az ő nevét örökölte, így élete végéig teljesen odavoltak egymásért. Zsófi tíz esztendős volt, mikor a nagymamája elfogyott. Áttétes gyomorrák. Ezt egy gyermek hosszú ideig nem képes segítséggel sem feldolgozni. A temetési szertartáson Zsófi egyre csak zokogott, majd később elmondta, hogy hiányzik neki mama létrája, azon a macska, alatta ő, mellette a szilvafa. Anyámhoz semmiféle híd nem vezetett egészen egy csütörtöki napig, amikor már a morfiumtól annyira kába volt, hogy azt képzelte, mellette fekszem, s egy felhő tetején beszélgetünk a Mennyországról. Szombaton hajnal egykor ment el. Érdekes módon, nem az áttétes gyomorrák, hanem az agyvérzés volt, ami elvitte. Ellenben, a csütörtök örökre bennem égett. A mi hidunk ókori volt, akár a Wadi al-Murr fölötti római híd. Hatalmas boltív borította, amire feljutni, ha a kaviccsal kevert döngölt föld elporladt, a kőcsontvázon igen nehéz volt. Nekünk mindössze egyetlen egyszer, a halálos ágyánál sikerült.
***

Kettő

Álmodom. A REM fázis azon szakaszában vagyok, amikor nagyon alacsony frekvenciájúak az agyhullámaim. Ismét Szentpéterváron vagyok. A fejem zúg, mivel az egész napot az Ermitázsban töltöttem. Az a rengeteg festmény és az a megmagyarázhatatlanul ódon szag. Ekkor azon kapom magam, hogy egy hatalmas, vörös homárral nézek farkasszemet, ami elterül a tálcán. Sohasem ettem még ilyen állatot. Köret alig. Déligyümölcsök főként. A narancs itt az igazi vendéghívogató és a pezsgő. Undorodom ettől az ollós víziállattól. Az éjszaka fehér. Sokan vannak a rakparton. Felemelték a Palota-hidat. A hajók egész nap erről a néhány óráról álmodnak. Én pedig most arról, hogy béke van. 1981-et írunk. Az árakban, a divatban, a közlekedésben, a forint és a rubel árfolyamában állandóság honol. A homárt már el is felejtettem. Örökre. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom töltötte el lelkem, ami apró felhőket festett az égboltra, olyan fehéreket, akár július eleje.
***

Három

A férjem haldoklik. Minden előzmény nélkül összeesett a lépcsőházban. Forognak a szemei. Félájult. Nincs kiút. Hiába érkezik ki három perc alatt a rohammentő, hagyják elmenni. Arra hivatkoznak, hogy ott az egyéves lányom, s mi történik akkor, ha az édesapja félig béna lesz? Nem értem. Nem akarom érteni. Mindössze harminckilenc éves. Ebben az életkorban nem illik sem kicsit, sem nagyon meghaltamot játszani. Aztán behozzák a lakásba. Nézem, ahogyan leesik az álla, anyám, aki közben megérkezik, felköti. Mozdulatlan. A szemei becsukva. Egyre sápadtabb. Még csak négy esztendeje vagyunk házasok. Huszonkilenc éves vagyok. Soká, nagyon sokára érkeztek meg érte. Reggelre megőszültem. Teljesen fehérré lett a hajam. Kerestem a férjem és a közöttem lévő hidakat, amelyek így is összeköthetnek, ha már a valóságban szétválasztottak. A híd egy egyenes labirintus – mondaná a mélyépítési tervező mérnök férjem lényegében Pilinszkyt idézve. Már nem ezt sugallja. Röpülünk – súgja valahonnan egy másik dimenzióból. Elkerülhetetlen, hogy végigjárd! A lányunkért. Hallom a hangját. Hatalmas belső utat teszel majd meg, amíg a két párhuzamos végére érsz, de ne sírj, fogom a kezeid!
***

Négy

Apám tüdőrákos. Már tíz éve az. Jól bírja magát. Sokat vagyunk együtt. Munka után minden egyes napon meglátogatom. Zsófi is jön. Jókat labdáznak egymással. Anyámmal lényegében nem váltak el, egy fedél alatt, s mégis külön-külön élnek. Szenteste van. Egyedül van a házban. Elnézem ezt az egykor sudár, zöld szemű, szőke férfit, aki után bomlottak a nők. Most olyan nagyon kicsinyke, akár egy madárka. Egy nyárs tetejére tűzött kenyeret pirít a cserépkályha hamujában. – Milyen jó, hogy megmaradt ez a kályha! – teszi hozzá. Pedig a gázosítás idején anyád le akarta bontatni. De nézd, milyen gyönyörűek az őzmintás cserepek! Miközben ezt a mondatot ejtette ki ajkai között, lecsöppent egy-egy kacsazsír a szőnyegre. Mindegy. Én takarítok utána.
– Papa! Hoztam húslevest és hortobágyi húsos palacsintát, amit úgy szeretsz. Megterítek.
Vacsorázzunk együtt! Aztán feldíszítjük a fát. Jó lesz így? Apám rábólint, miközben szeméből néhány könnycsepp is a szőnyegre bukik. Aztán elénekeljük a Mennyből az angyalt, mint minden esztendőben.
Majd áthúzom az ágyneműjét, magunknak is megágyazok egy másik szobában, ahol a gázfűtés jóvoltából már jó meleg van, s Zsófit altatom. Ezután elmosogatok, s belefaragom a fát a tartójába, s réges-régi díszekkel, sok-sok gyertyával és csillagszóróval díszítem fel. Később, mikor már eleget gyönyörködtünk a művemben, selyempapírba csomagolva odateszem az ajándékom apám betegágyára. Hálás mindenért, de ez most felzaklatja. Az öröme maga a csoda. Egy fotóalbumot lapozva meglátja önmagát, mint kisfiút, a szüleit, a dédszüleit, akik felnevelték. És mesélni kezd. Ismerem a történeteket, de úgy teszek, mint, aki most hallja őket először. Dédapámnak Isonzónál vágták le a bal karját. Rengeteg kitüntetéssel temettük – motyogja halkan. Dédanyám, néhai Perczel Borbálát egy máriapócsi búcsú után hozták lovasszekérrel haza. Szinte belesüppedt a dunyhákba drága alakja – mondta. Nem sokára el is ment oda, ahova én is tartok. Görögkatolikus, zászlós, füstölős temetést szeretnék, olyat, mint az őseimé is volt. És kérlek, mosolyogva emlékezzetek rám!
– Ne aggódj! Elintézem, ha itt lesz az ideje – suttogom, miközben a kezeit simogatom.
Megvárom, míg elalszik. Ekkor Zsófi ajándékait is a fa alá teszem. Dobok még néhány fadarabot a tűzre, de a biztonság kedvéért fentebb veszem a gázkonvektort is.
Édesapám még csaknem egy évet élt ezután. Egy október eleji, napfényes napon, mosolyogva ment el. Ha szivárványt látok az égen, tudom, ott ül a tetején, s engem őriz.
***

Öt

Az egyetlen lányom halálos ágyánál állok talpig műanyagba csomagolva. Néhány napja még semmi baja sem volt. Ránézek, s tudom, nem fog meggyógyulni. Agyhártyagyulladás. Kómaországban utazik. Sok-sok pillangós vidéken szalad. Égig érő fák és lebbenő pálmalevelek, a mólókról felröppenő sirályok segítik lépteit. Minden csupa-csupa fény. Istennek szüksége van egy intermédiaművészre – gondolom. És eszembe jut Zsófi gyermekkora, a kanadai tanulmányai, a munkái és a szeretete. Senki sem tud úgy szeretni, mint ő – biztosan tudom. Éneklek. Halkan, finoman egy altatódalt. Csecsemőkorában erre a dallamra aludt el. És a hidakra gondolok. Shaxi régi hídjára Kínában, a Heisui folyón, amin csakis gyalogosan lehet átkelni; a szentpétervári, középen nyitható csodákra, a lelkek erejére. Június 23-át ír a kalendárium. Zsófi szépsége pedig beleolvad a fehér fénybe, de a szívem csakis érte dobog, miközben állandóan zokog.