Fölöttünk feszül az ég ultramarinkék vászna, bágyadt felhő van ráfestve, mint egy gyenge Dalí utánzaton. Meleg a levegő, az Opel belsejében még fülledtebb. Elhagytuk Pest agglomerációját, jön az első hányinger, hősiesen visszanyelem. Tóninak még rosszabb lehet a kombi hátsó ülésén. Tamás lazán, fél kézzel kormányoz, a nyílegyenes útra szegezi szemét. A felezővonal fehér csíkja beleolvad az útba: szürke-fehér aszfalt-tiramisu gabonamező keretben. Nem töri meg fa vagy bokor látványa az egyhangú zöldet. Száznegyvennel repeszt az Opel, de nem lehet lehúzni az ablakot; a kevés légmozgás, amit nyernénk, nem áll arányban a porhomokkal, ami percek alatt ellepne minket. Marad a kazánforróság és műanyagszag. Csorog a hátamon az izzadtság, rosszullét kerülget, a hasamhoz szorítom a kezem. Tamás aggódón pislant:
– Minden rendben, Andrea?
– Jól vagyok... – sóhajtom, de nem győztem meg, hátraszól Tóninak:
– Rozner úr, adj előre vizet a hűtőtáskából!
Gyengeségem miatt szégyenkezve fogadom el az ásványvizes palackot.
Nem vigasztal Antal vigyorgó, verejtékező ábrázata sem: gondolhattam volna arra, hogy idő előtt megjön a menzeszem. Kolonc vagyok a fiúk nyakán, bárhogy alakul, délután kettőre Háromdombon kell lennünk, hogy meglegyen a riport és a film is.
– Szörnyű a hőség, ez az igazi Alföld – nyögi Rozner „úr”, Tamás az utat figyeli.
Házak közelednek, visszavesz a sebességből, de még így is gyorsan hajtunk át Nagykátán: az épületek, parkok, emberek – montázsképek. A Jászság szívében járunk.
– Gyerekek, hallgassunk zenét?
Lelkes bólogatás, sofőrünk bekapcsolja az autórádiót. Egy Aerosmith szám dübörög elő a kocsi rejtett hangszóróiból. Nem látok Tamás könyökéig feltűrt fehér ingén egyetlen izzadtságfoltot sem. Mintha divatlapból lépett volna ki: mindig nett, jóképű fiatal férfi. Kefefrizurás szőke haja, acélkék szeme, fehér arcbőre egy filmcsillagé, élesen elüt operatőrünk visszapillantó tükröt betöltő göndör fekete hajjal keretezett, barna szemű, kampós orrú, kreol ábrázatától. Pedig ugyanannak a népnek a gyermekei vagyunk mindhárman...
... Bolla Juditnál ismerkedtem össze Molnár Tamással, a Flekk Magazin ifjú belpolitikai szerkesztőjével. Bár a Flekk inkább színes, szórakoztató bulvárlapnak tűnt, a fél éves amerikai ösztöndíjról hazatért pályakezdő újságíró nem utasíthatta vissza az invitálását. Nem bántam meg. A szerkesztőség vidám társaság, csupa haladó, liberális elvekkel megáldott lány és fiú. Ez a pozitív hangulatot sugárzó közösség segített átvészelni a hazatérés első, a vártnál sokkal nehezebb hónapját; az emberek változtak meg, de az a forrongó nemzet, melyet kétezer-tizennégy telén – az Alapítvány amerikai ösztöndíjával kezemben – elhagytam, nyomaiban sem hasonlított ahhoz a letargiába süppedt népmasszához, ami hazatértemkor, tizenöt kora nyarán várt. Egyetlen csoport sem volt úgy megosztva, mint az újságíró társadalom. A tehetséget a pártállás, az empátiát a durvaság, a szolidaritást a gőg, a haladó gondolatokat a világsajtó kemény kritikáira adott harsány nacionalista hantázás váltotta fel. A víz hűsítőn szétárad testemben, letörlöm homlokomról a verejtékcseppeket. Tamásfigyelmét nem kerüli el ez a mozdulat sem.
– Andrea, hallgass rám: hosszú út áll előttünk, te már most rosszul nézel ki. Pihenj keveset! A kioldóval hátra döntheted az ülést. Rozner úr átmászik ide mögém. Kényelmes? – a szavaiban bujkáló együttérzés, s a most lágyan azúrkék szeme kitörli lelkemből a tiltakozást. A félálomszerű kábulat ködén át még hallom a lehalkított rádió dalát, s a Rozner Tóni mély, szitkokba fúlt hangját: „Ebben a kurva melegben a Tiszáig sem érünk el...” Aztán csak egy káprázatos utazás emlékkép kockái peregnek újra és újra előttem...
... Washington és Boston között a szinte összeépült keleti part üvegvárosai, a Nagy Tavak iparvidéke, a Sziklás-hegység komorságában is magával ragadó szürkéskék vonulata, a napfényes dél-nyugati part: Frisco, L.A., Hollywood. A szellem olyan erődítményei, mint a Harvard, a Yale, a Berkeley. A szenátusi meghallgatás, ahol a demokrata és a republikánus honatyák egymást múlták felül válaszaikkal, pedig a soknemzetiségű ösztöndíjasok megnehezítették csípős kérdéseikkel a helyzetüket. Itthon hiába is várnánk ezt a „baráti” hozzáállást Kövér, Lázár és Szijjártó uraktól...
– Andrea, ébredj! – Tóni finoman, de határozottan rázza a vállamat.
Kicsit kába vagyok, mintha egy teleportálón egyenest az USA-ból pottyantam volna ide, a levegőtlen jármű ülésébe.
– Hol vagyunk?
– Látod, azt a két tornyot? Ott van Háromdomb! – mutat előre lelkesen, de Tamás kemény hangja leállítja:
– Rozner úr, hadonászás helyett inkább készítsd elő a filmfelvevőt!
Morogva kotorászni kezd a lehajtható hátsó ülés mögött. Citálom a Tiszántúli Útikalauzt: a két torony a református és katolikus templomé, még egy másfélszáz éves kisnemesi kúria és a kádári időkből maradt művelődési ház jelenti a faluban a turisztikai látványosságot. Görcsbe rándul a hasam, reménykedem, hogy rövidesen véget ér a szenvedés: ám az Alföldön a távolság is más, a száz fölötti sebességgel legyűrt kilométerek ellenére csak lassan közelednek Háromdomb tornyai. A falu határában a zsenge, zöld növényzetben állattetem fehérlik, fekete madarak lakmároznak belőle.
Háromdomb – dunántúli szemmel nézve – lepusztult, öregedő település. A házak kicsik, sok köztük a már csak skanzenekben látható tornácos, apró ablakos régi épület. De makulátlan tiszta az utca, fehérre meszelték a házakat, s az országút két oldalán virágágyások sora kísér minket a faluközpontig. A felújított községházával szemben találunk rá az első gondozatlan épületre. Lehullt a homlokzatáról minden harmadik betű, azért kiolvassuk az eredeti feliratot: Arany János Művelődési Ház.Néhány Zsiguli, két terepjáró Lada Niva és rengeteg bicikli áll a parkolóban. Tóni meg is jegyzi:
– Telt ház lehet odabenn.
– Gyerünk! Ne dumálj, mert lekéssük a sztorit!
Tamás magára kapja a zakóját, Roznercipeli a Panasonic felvevőt, előások egy jegyzettömböt a csomagtartóból. Kellemesen hűvös, tágas az előtér. Öltönyös, látható zavarban lévő középkorú férfi siet elénk.
– Jó napot, uraim; kezét csókolom, kisasszony! A TV-től jöttek? Kaszás József vagyok, a művelődési ház igazgatója. Az utolsó pillanatban érkeztek, benn már forr a hangulat! Tamás ridegen végigméri, átadja az újságíró igazolványt. Szegény fickó elsápad. Inkább elszürkül, hisz épp olyan egészséges barna képe van, mint a Rozner Tóninak.
– Flekk Magazin? Hát...
– Nem szívesen szakítom félbe Kaszás úr, de mint említette: odabenn már zajlanak az események. Beengedné végre az operatőrünket?
– Igen, persze, tessék...
A nagy színházi függönyökön átnyomakodva jókora terembe jutunk. A világítás bekapcsolva, a helyiség zsúfolásig megtelt. A tömeg előtt vékony, harmincas szőke nő áll, mikrofonnal a kezében, de most nem ő beszél. A sokaságból egy fiatalasszony kiabálja a panaszait:
– ... Az iskolából hazajövet molesztálják a lányokat, megverték az egyik fiút, mert rövid volt a haja, és ráfogták, hogy szkinhed!
Egy idős bácsi szakítja félbe:
– Tőlem a Karajos Boli pénzt kért a kocsmában. Tökrészeg vót! Pista, a kocsmáros intett a fejivel, hogy ne adjak neki, mert má’ épp eléggé be van rúgva. El is ment, de két napra rá azok a szemét fiai döglött rókát dobtak a kertembe! Az a róka meg veszett vót! Hetekre ki köllött kötni a gyönyörű fajtiszta vizslámat a megfigyelés miatt. Szegény nem bírta, szabadsághoz vót szokva nem a pórázho’. Nem evett, éhenpusztút...
A hallgatóság soraiból egyre többen kiabálnak be, alátámasztva a felszólalókat. Tamás a Tóni vállára teszi a kezét, így jelezve: kezdheti a felvételt.
– Az arcokat vedd, Rozner úr! Az arcokat!
Közben az asszony, talán tanítónő, átadja a mikrofont egy köpcös, díszmagyarban parádézó alaknak, a neten elérhető kép alapján a radikális polgármester lehet. A gömböc meglepően erőteljes hangon szól az összegyűltekhez:
– Mindannyian tudnánk történeteket mondani arról, ahogyan a Karajos família sárba tiporja az emberi méltóságot, a közerkölcsöt. De most nem ez a legfontosabb kérdés, hanem az: mit jelent a demokrácia? Vajon azt, hogy egy immorális kisebbség zaklatását a végtelenségig köteles eltűrni a többség? Szótlanul kell néznünk, hogyan alázzák meg becsületesen leélt életük alkonyán idős polgártársainkat, bántják és szidják gyermekeinket? – vastaps szakítja félbe a férfit, izzadó feje céklaszínű.
Rajtam ismét a rosszullét kezd elhatalmasodni: szédülök, a gyomrom kavarog. Abbahagyom a jegyzetelést. Tamás szavai mégis tisztán eljutnak hozzám:
– Kapcsold be a hangot, Rozner! A mikrofonost vedd!
– Demokráciában élünk, jogunk van a nyugalomhoz! Itt, a televízió nyilvánossága előtt követeljük, hogy érvényesítse a törvény a jogainkat! Kérelmet adunk át a képviselő úrnak, aki támogat minket, hogy költöztessék ki a belügyi szervek ezt a vad, részeges kompániát a falunkból, szűnjön meg a testi-lelki terror, amivel félelemben tartják Háromdomb törvénytisztelő lakosságát... – feldübörgő taps, hosszas éljenzés nyomja el az utolsó szavakat.
Tamás karon fogva kihúz a teremből, rögtön utánunk Tóni is kifarol.
– Felvettél mindent?
– Igen, és most hová megyünk?
– A Karajosékhoz. Kaszás úr talán útba tud igazítani minket, hogy hol lakik a romacsalád?
Most veszem észre, hogy az igazgató odasomfordált mellénk. Kerek feje verejtéktől csillog. Készségesen válaszol:
– Az alvégen laknak, izé, a falu átellenbeli végén... Higgyék el, békés község Háromdomb! Csak ezek a torzsalkodások: munkanélküliség, alkoholizmus, nekem semmi bajom a cigányokkal úgy általában...
– Köszönjük a felvilágosítást – Tamás szeme szikrát szór.
Fejjel magasabb a görnyedt Kaszásnál. Ha szava nem is, de megsemmisítő pillantása ékesszólón bizonyítja a véleményét. Kaszás még könyörgő hangon utánunk kiabál:
– Molnár úr, mit mondott, melyik újságtól jöttek?
Tamás válasz nélkül beindítja a motort, kitolat a parkolóból, hátranézek a málló vakolatú művelődési ház kapujában toporgó emberre, megsajnálom.
– Tűnjünk innen, gyerekek!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése