A falu összefüggő házsora után pár száz méter gazos terület húzódik, majd föltűnik az első kalyiba. Életemben nem láttam ilyet! (Pedig kocsival többször is átutaztam Bronxon és Haarlemen.) Körülbelül tíz négyzetméter alapterületű építmény, ablaka kisebb egy WC szellőztetőjénél, néhány sor tégla jelenti a lépcsőt, s a falból kiálló görbe vasrúd a korlátot. A viskó előtt egy felfordított teknőn százéves öregasszony üldögél. Piszkafa keze hosszú pipát szorongat, megbékélve a világgal pöfékel, s amikor lelassítunk mellette, mosolyba ránduló aszott szájából elővillannak a hírmondónak maradt fogai. Rozner felröhög mögöttem, de Tamás komor pillantása elhallgattatja.
A következő nagyobb épület. A málló vakolatú vizes falak, a törött ablaküvegek, a pántjából kifordult kerítésajtó nem valami biztató látvány. Csengő nincs, Tamás határozottan belép a kaviccsal felszórt udvarra. Antal, vállán a bekapcsolt Panasonickal, követi. Jómagam, bár most semmilyen roham nem tör rám, remegő térddel lépek utánuk. Féltucat mezítlábas, mosdatlan gyerek szalad elő a ház mögül, rongyos trikóban, koszfoltos rövidnadrágban feszítenek. Egyikük félreérthetetlen mozdulattal mutatja Tamásnak, hogy mit kér, amint meglátja a kamerával belépő Tónit, hátrakapja a kezét. Előkerül néhány asszony és egy középkorú férfi. Az ember érezhető italszagot áraszt, a szeme sem szemtengelyferdüléstől kancsalít. Barna arcát forradások csúfítják.
– Tévések? Mi a szart akarnak? Tűnjenek a picsába! Nem hallották? Húzzanak a búsba!
– Maradj veszteg, Józsi! – a házból magas, rövidre nyírt hajú, értelmes képű férfi lép elő, láthatón józanabb állapotban van a rokonánál.
– Elnézést kérek, de kissé megviselték az öcsémet az elmúlt napok eseményei. Miben segíthetek?
– Karajosékat keressük – Tamás hangjában nyoma sincs a félelemnek.
– Akkor jó helyen járnak, Karajos Boli István vagyok. Gondolom, a gyűlésről jöttek...
– Igen, a Flekk Magazin munkatársai vagyunk. Olvasóink objektív tájékoztatása megköveteli, hogy mindkét felet meghallgassuk. Elmondaná, mitől mérgesedett el a helyzet?
– Nézze, uram! Akármit mondtak maguknak odaát, mi nem vagyunk gonosztevők. Jó, néha a pohár fenekére nézünk, de így van itt mindenki: a magyarok éppúgy, mint a cigányok. Nincs munka, a téesz tönkrement, a városban leálltak a gyárak, mi maradt? Amióta új polgármestere van a falunak, ha köszönünk, elfordítják a parasztok a fejüket. Putrilakóknak gúnyolnak, a kocsmában kötözködnek. Nem igaz, hogy mi kezdjük mindig!
Múltkor a falusi kölykök elkapták a kis Krisztofert, állítólag lopott tőlük.
Agyba-főbe verték: nézzék!
– Krisztofer, gyere ide! Mutasd a hátad, a fejed!... Írják meg, hogy mi itt nem garázdálkodunk, csak mások vagyunk, és élni szeretnénk! Értik?
Élni!.
Elakad a hangja, könnyek peregnek véreres szeméből, s mintha vezényszóra történne: sírni kezd mindenki, a gyerekek, az asszonyok, még a teljesen mata Boli Józsi is... Rozner körbejáratja a kamerát, Tamás elégedetten csukja össze a jegyzetfüzetet.
Vöröslik nyugaton az ég alja, mint összevarrt seb mentén a heg. Alábbhagyott a forróság. Tóni egy régi Demjén slágert dúdol. Tamás felém fordulva megkérdi:
– Nos, a mi tanoncunk, ha jobban lesz, milyen sztorit kerekítene ki a mai naptörténéseiből? – a finom irónia mellett kiérzem hangjából a vizsgáztató szigorú kíváncsiságot. Nagyot nyelek a válasz előtt.
– A helyi érdekek konfliktusán kívül, az események szociálpolitikai hátterét domborítanám ki. A munkanélküliség okozta mentálhigiénés problémák...
– Tamás élesen szakít félbe.
– Rossz nyomon jársz, kollegina! Mielőtt kimentél Amerikába, valóban itt kellett volna kezdeni, ám az önkormányzati választás óta más a helyzet. A háromdombi eseménynek etnikai izgatás színezete van. Korábban nem lehetett volna ilyen dühödt tömeget összekürtölni, pedig a Karajos Boli családot akkor sem Isten báránykáiként emlegették. A rasszizmus itt izzik a levegőben, és a kormány tűri ezt! Betiltották a Gárdát, ám az országban nyíltan hungarista szervezetek alakulnak. Ezektől elhatárolódnak a kormánypártok, de ha szavazat kell, épp olyan gyűlöletkeltő propagandát terjesztenek, mint a radikálisok. Ma Háromdomb, holnap Eger, holnapután: Budapest? Itt most a cigányok, máshol a menekültek, nemsokára mi következünk: a zsidók! – elhallgat, csöndben ülünk mi is.
A fényszóró sugara reménytelenül belevész az alkonyi országút csíkjába.
Aida bevonulása sem méltóságteljesebb, mint reggel kezdéskor a munkanapom. A portás – aki egy hónapja meg sem akart ismerni – előre köszön; a férfiak se a dekoltázsom vizslatják, hanem tiszteletteljesen bólintanak belépésemkor; a kolléganőkről nem is beszélek...
A háromdombi tudósítás egyszeriben híressé tette a Molnár Tamás és Köves Andrea neveket. Rozner Tóni felvételeit leadta a CNN Kelet-Európával foglalkozó műsora. Egyre másra jelentek meg a méltatások a nagy liberális lapokban, a másik oldal is megszólalt: voltam tehetséges ifjú reménységtől kezdve botcsinálta elsőcikkesen át hazaáruló, hibbant kurváig minden. A viharok elültével Szomory úrtól, a főszerkesztőnktől megkaptam a papírt a véglegesítésről. Fürkészőn meredt rám a karvaly orrát keretbe fogó szürke szeme, amikor a szerződés mellé odaadta egy borítékban a „prémiumról” szóló átutalást. Hórihorgas, vállban kicsit görnyedt, öltönyös alakja, a hetvenes évek óta megtartott Dustin Hoffmann frizurája – a Krammer kontra Krammer című filmben látott ősz változata – a szélsőjobboldal állandó céltáblája volt. (Állították: „szabadkőműves kapcsolatai” révén került a lapnál vezetői pozícióba.) Tény, nem tudták megemészteni a Flekk régi jobboldali olvasói, hogy évekkel korábban a tulajdonosváltás után a magazin átállt a „sötét oldalról” – Molnár kolléga szavajárása szerint – a jók közé. Szabadkezet adott a publicistáknak, ritkán hallottuk mély, rekedtes hangját.
– Andrea, maga előtt szép karrier áll. Ha ez a rezsim bukik, az országos médiumok ismegnyílnak majd a tehetsége előtt. Ne tékozolja el! Türelem, és hagyja figyelmen kívül a fasiszták gyalázkodását!
A magas árak és a méregdrága albérlet mellett jól esett az elismerés anyagi formája is, nem csak a figyelmesség. Délután a szerkesztőség apraja nagyja bent marad kis potya pezsgőre. Tóni szeme már keresztbe áll, Jutka a szokottnál hangosabban vihorászik, még Szomory úr is megenged pár érdes kormány fricskát, a kínai kifőzdéből hozott nasi okán a bross tartja össze a merészen kivágott felsőmet. Egyedül Tamáson nem látszik a derű, pohara teli, a laptop monitorára szegezi tekintetét, nyáron is tejfehér bőre ráncokat vet a homlokán, néha a körmét rágja, majd vadul veri a billentyűzetet. Mámorosan hajolok fölé, szimatolva rám pislant:
– Kollegina, illik a rúzsodhoz a Chanel Chance. Pardon, kicsit sokat láttat a „kirakat”: Összébb húzom mellemen a blúzt, a gépre mutatok, Tamás a legnézettebb közösségi oldalon „szörfözik”.
– Érdekes a téma?
– Inkább bosszantó, már megint Pétanque: meggyőzhetetlen vaskalapos
konzerv birka – sokat hallottam erről a jobboldali bloggerről. Tamás többször kritikusan hozzászólt egy-egy megosztásához, a világhálón csörtéik az aktualitásuk miatt igen népszerűek.
– Hadd lám, mi történt? Még mindig emzéperiksz a nickneved? – a férfi fintorogva felém fordítja a monitort:
– A vége az érdekes...
Pétanque:... Az Iszlám Állammal való összevetés röhejesen buta.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése