A
barackfa ágai a földet súrolták. Úgy lehúzta őket a töméntelen mennyiségű
gyümölcs, hogy az érettebbje már a földön hevert. A nagy termésnek köszönhetően
kényelmes, szép kis játékház alakult ki a sátorszerű képződmény alatt. A
valamikori lányka ezt bérelte ki amint észrevette, ide húzódott be babájával.
Ott vigasztalta elmélyedten az ő síró gyermekét, simogatva, suttogón.
- Ne sírj már te kis balga! Ne legyél
már ilyen nyafka! Nem érzed, hogy cirógatlak, dajkállak, szeretgetlek? Nincs
semmi baj. Most nincs, de tudod ugye, hogy mindig szót kell fogadnunk, mert
illik tudnunk, hogy mi a helyes, és mi nem! Igen. Illetlen dolgokat nem szabad
tennünk. Az, nagy szégyen lenne, és senki nem szeretne többé. Ha megtudom mik
azok a nem szabad dolgok, azonnal megtanítom neked is, s akkor minden rendben
lesz. Utána nem kell félni. Kérlek, jó legyél, míg elmegyek. Addig aludj szépen
itt az árnyékos helyen az ágyikódban. Ne menj sehova engedély nélkül! Tudod,
hogy aggódom érted, és féltelek.
A
történet régen esett meg, van már annak hetven éve is, hogy az én Zsófikámmal
megtörténtek a dolgok. Igaz, hogy nem tegnapi eseményekről lesz szó, de a
gyerekek akkor is gyerekek voltak. Szükségük volt a tilalmakra, mert a tilalmak
jelentették számukra a biztonságot. Amit megtiltottak a nagyok, abból a
gyereknek csak baja eshetett, tehát maguktól tudták, jobban járnak, ha
engedelmeskednek.
Akkoron
még nem zárkóztak el egymás elől az emberek, mint manapság, pontosabban
egyáltalán nem zárkóztak. Minden kapu nyitva állt mindenki előtt, és ha nem
követtek el valami gyalázatos dolgot, mindenhol szívesen látták mindenki
gyerekét. Sőt, némi finomságot mindig nyomtak a kezünkbe. Tudták is, mit várnak
el tőlük, meddig mehetnek el, mikor kell otthon jelentkeznünk.
Az
utca gyerekei bandában gyülekeztek minden délután Zsófiék kapuja előtt. Innen
lesték nagy érdeklődéssel, mikor ül ki Gál Bella az ablakba. Mert ez a nagylány
nem egyedül nézelődött ám! Mellette üldögélt egy csodakutya. Errefelé, csak jól
fejlett korcsokkal találkozott az ember gyereke, mert a kutyát házőrzésre
nevelték, és az udvaron lakott. Bella mellett pedig egy apró, fényes szőrű öleb
kuporgott egy kosárban, és még párna is volt alatta. Hát hogyne furdalta volna
a gyerekeket a kíváncsiság, hiszen ilyet sohase láthattak. Még az a hír is
elterjedt eleinte, hogy nem is valódi a kutya. De aztán csak rájöttek, hogy
forog a feje, mozog a füle és a farka, és néha vakkant is, csak aprókat. Tehát
igazi, csak kicsi.
Gál
Belláék Zsófiék szomszédságában éltek egy nagy barna házban. Ő gyakran odament
Bellához, ha a szokásosnál korábban kikönyökölt az ablakba, hogy közelről
láthassa a kutyust. Annál is inkább, mert neki nem volt kutyája, noha nem is
nagyon áhította, hogy legyen, de ez más volt. Érdekes, és aranyos, apró, mint
egy játék, gomb szeme csillogott, mint a gyöngy, egyszóval ilyet ő is szívesen
elfogadott volna magának. Meg is kérte egyszer a lányt, hogy adná ki neki a
kutyát az ablakon, hogy, dajkálhassa. De ő elzárkózott ettől. Azt mondta, ha
bemegy hozzájuk, szívesen leteszi neki a földre, akkor annyit játszhat vele,
amennyit akar. De ki nem adja. Persze, hogy bement! Azóta többször megtörtént,
hogy engedélyt kért otthon, és átjött kutyázni.
Egyik
nyári napon, amikor a nap már igen magasan járt az égen, és megcsillantotta a
fehér felhők fölött minden sugarát, felfigyelt rá, hogy Gál Béni bácsi
előkészítette a cifra fogatot, és elkocsizott valahová a család. Furdalta
nagyon a kíváncsiság a kis Zsófi minden porcikáját: Hova mentek Gálék, meddig
maradnak, de legfőként az, hogy magukkal vitték-e a kutyát?
Azt
természetesen nem említette otthon, hogy Gálék elutaztak, csak megkérdezte,
átmehet-e hozzájuk. Az első és a hátsó kapu is zárva volt, és most olyasmit
tett, ami neki tilos volt. Felmászott hátul a jól ismert alacsony deszkakerítés
tetejére. Ami nem is volt egyszerű. Kicsi is volt hozzá, és bizonyára
tapasztalatból tudta, hogy a kerítés rozoga, korhadó lécein óvakodva
közlekedhet csak. Hogy feljebb kerüljön, lábával kellett kitapogatnia a jól
ismert sérüléseket a deszkán, amelyekbe beillesztgette szandálja orrát. Így
vigyázott a biztonságára egyre feljebb kerülve az alacsony kerítés tetejére, s
amint ott hasalt, hogy bebillenjen az udvarba, egy hatalmas férfikéz simogatni
kezdte a hátát, fenekét. Ideje sem volt megijedni, már be is segítette az
udvarba, nevén szólította, és azt mondogatta, tőle nem kell félni, ő nem
bántja. Legyen nyugodt, ha kell, majd ő hazakíséri. Csak előbb menjenek be az
istállóba, nézzék meg a kiscsikót. Zsófi tudta ugyan, hogy Gáléknak nincs most
kiscsikója, mégis bement vele az istállóba. És bár valóban nem volt semmilyen
állat odabenn, és nem is érezte magát ott jól, maradt. A bácsi pedig tovább
simogatta. Maga sem tudta mi történt, tény, hogy mire kívül került az ól
ajtaján, megszerezte azt a tapasztalatot, amelytől minden szülő meg akarja óvni
a kislányát.
Öt
évének minden rafinériáját latba vetetette, hogy meggyőzze magát, amiért most
nyögdécsel az udvar sarkában, meg sem történt. De minél tovább üldögélt, egyre
nagyobb mértékű megalázottság, egyre nagyobb szégyenérzet kerítette hatalmába,
amely a hányinger, a keserűség, és a bűntudat vegyülete, melyet egyedül
elviselni képtelennek bizonyult. Éretlensége folytán azt sem értette mi történt
vele, de azt igen, hogy valami torz, valami abszurd és szégyenletes.
A
kedves bácsi, akit soha nem látott korábban, nyomtalanul eltűnt, a kis Zsófi
sem maradt a sarokban, de miután félelme is rátört, hogy rossz kislánynak
tartják majd, megroggyanva vonszolta magát haza, hogy bebújjon babája mellé a
sátrába, barackfája oltalma alá.
El
akart rejtőzni, egyedül akart lenni, meg akart semmisülni, hogy az esemény,
amit átélt eltűnjék, hogy felszabadulhasson a lelke. S ekkor érte egy újabb
megrázkódtatás: a fa, az ő barackfája, barátja oltalmazója, ott állt előtte
megtörten, összeomolva, pontosan úgy, mint ő. Úgy mondták a nagyok, hogy
megszakadt. A rengeteg termést nem bírta el. Középen széthasadt a törzse.
A
gyermek beleöregedett a ténybe, hogy elvesztette a menedékét, a babája is oda,
mindezek tetejében tele volt az udvar felnőttekkel. Mindenki segíteni akart. A
fán. Óriási csúzli formájú fákkal támasztották alá bánatosan lógó ágait, hogy
felemeljék, hogy beérhetne rajta a sok éretlen barack. Mindenki a fával
foglalkozott, csak ő érezte akkora súlyát a magánynak, hogy egész teste
reszketett tőle. A felnőtteknek szinte fel sem tűnt, hogy ott ténfereg
közöttük, vele most nem foglalkoztak. Szegény kis lelke pedig vágyakozott egy
ölelés, egy érintés után. Egy vigasztaló szó után. Éltető kapcsolat után. De
észre se vette senki, mintha láthatatlanná vált volna. Elbújt hát az egyik fal
felé támasztott mosóteknő alá. Ott kuporogva derült ki számára, hogy ami ma
történt, arról soha senkivel nem szabad beszélni. Ez titok. Akkora titok, hogy
erről nem illik beszélni. Mert ez szégyen. Nagy szégyen! Ez az, amiről suttogva
beszélnek a nagyok. De nem a kicsikkel!
Jaj,
a babám, a kisbabám! Őt is összetaposták ezek a nagy csizmás emberek. Lesz-e
még abból baba? Ó de sok a baj! Már nyöszörgött is kínjában. Összegörnyedve
szipogott a teknő rejtekében, tele kétellyel, és kétségbeeséssel. Kinek
suttogja el -, ki hinné el neki, - ha elmondaná is, ami történt? De mi lesz vele? Ki vigasztalja meg ezek
után? Ki öleli, ki szereti? Ki simogatja?
Kivel bújjon össze egy jó meleg takaró alatt, hogy elsuttogja neki, ami
vele történt? Hiszen ő szégyellni való lett!
Rosszat cselekedett! Vele ezen túl nem áll szóba senki! Nőtt a félelme,
nőtt benne az aggodalom.
Ott
maradt megtörten, megdöbbentő élményétől megviselten.
Nem
mondta el később sem senkinek. Nem mert szólni róla. Nem tudott szólni az
elmondhatatlanról. Lelkében eltemette a fát, a biztonságot adó barackfát. A
menedékét, ahol meséket álmodott, s ahol valósággá vált számára a mese. Lassan
elfeledte a simogató csalót is. Megtépázott kislány lelkét viszont, mellyel
teknő alá bújt félelmében, nehezen sikerült elcsitítania.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése