Még nem tudom, hogyan mondjam el neked,
olykor a csillagok eleven sebek.
Vaksötét tükörbe hasadt holdpenge
szeli az eget arcomra, kezemre.
A tűnődés hátán vágtató szavak
lobogó sörények, lángoló falak.
Semmibe fogódzva, mint a hontalan,
hiányod hintáin ringatom magam.
Elrejt a képzelet, s nem tudom, hova,
mindenség végén is karnyújtásnyira.
Mint imára kulcsolt két meleg tenyér,
test-meleg árnyékunk újra összeér.
S világszép árván nézik a csillagok,
kék-fehér a lét, s én vérpiros vagyok.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése