Ragyogó napsütésben békés a kikötő,
nedves köteleit szárító, szunyókáló,
és egymáshoz közel álló, tűnődő
két kecses hajó.
De üt az óra. Tengerre kifutnak,
hallgatagon, csendben távolodnak.
Végtelen térben nyögnek a szelek,
és nap napot követ.
Mutatják magukat az aljas áramlatok,
majd csillagfényes éjszakán nyugodnak;
partok távolodnak, mint tűnő látomások,
ők ketten elválnak.
Elveszett már számukra a végső reménység,
őrjöngő vihar jő és gyors egymásután
váltakozva szédítőn tátongó mélység,
égig érő hullám.
S amikor már végtelen komoran aggódnak,
hát véletlenül észreveszik egymást,
és mindketten ugyanarra gondolnak:
hogy vagy kedves barát?
Sok vihar dúlt, megújuló szomorúsággal,
csalárd fároszok, rejtőzködő szirtek,
de őrző, figyelő távoli angyal
jól védted őket.
Más idők jöttek… A viharok csendesedtek,
hajóink újból távolba tartanak,
majd két irányból a kékségből jönnek,
hazafelé úsznak.
Visszajöttek, egymás mellé álltak, suttogtak
tengeri kalandokról, de a hullámok
hiába hallgatták, nem – nem ismertek rá
a két öreg hajóra.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése