Látod-e vajon te is, Kedvesem?
A néma éj kifakadt véraláfutása
csöppen el vörösen, s alkonyi ingben
feszengő, szőke nyárfasor tovapattant gombja,
egy maréknyi Holddarabka hámlik
a lúdbőrös homály átégett mellkasán.
Langy kenyérillatba gabalyodott szél
hengergőzik harmatcseppsörétes gyepen,
s a távolban, mint üres töltényhüvelytarló,
gyárudvar bástyáin szikrázva füstölög a dér.
Csalánbilincs csörög a pályaudvar bokacsontjain,
a sínek, mint vén bárzongorista meredt ujjai,
a röpke csönd akkordját fogják félszegen,
de üveges vagonszemek metszik zakatolva,
tördelik a teret, míg a nyirkos szénrögök
egytől-egyig halott fényei kísértenek
a vakfehér sorompó szemöldökráncain.
Elhagyott egérfészekkel szemeznek a kukoricatövek,
sudár csípőjükön a dézsma csőre töltve fityeg.
Én is távolodom, de érezlek, egyre csak közelebb,
ahogy karodba fogódzom álmosan, betegen,
és húsleves aranylik forrón egy közös tűzhelyen.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése