Mészáros László: Kezed

 

Egymásba feledkezve a kezed és kezem.
Hajnali kertek deres sörényén
elidőző, eleven csillagszilánkok
pulzálnak szemeid kékjében.
Táncoló lovak vonuló lehelete fölöttünk az ég.
Szomjas tükrében talán egymásra ismerünk.
S a mozdulatlan teremtésben
kirajzolódnak a mindenség körvonalai:
a kezed és a kezem.

./.


Felnevetni, aztán sírni. 
Jéggel, tóra verset írni.
Földön fekve, hűlt kezekkel
esküdni, hogy Isten sem kell.

Kenyér helyett követ törni,
friss morzsáit felsöpörni.
Elfutni és visszavágyni,
kiabálni, kiabálni.

Elhinni, hogy nem tud fájni
madárt űzve, farkast várni.
Tudva, hogy már nem lesz holnap,
együtt ugatni a Holdat. 

Odakint sem, bent sem lakni,
száraz gallyból oltárt rakni.
S rejthetetlen nyugalommal
körbeültetni zöld gyommal.
 
Fejszét élezni a vágynak,
hazavinni kopjafának.
Tüzes szerelmet vallani,
bánt a lángja, beoltani.

Krisztustövissel szemünkben
nézni, ami régen nincsen.
S végleg magunkra maradva
belesimulni a fagyba.