Kertész Éva: Sej, Éva, Éva!

Az asszony csak bámult az ágyban, és nem jutott szóhoz. Némán, döbbenten nézte azt a kék nadrágot, amelyet hazafelé igyekvő szobatársa, Éva, a mellette levő ágyon most rángat magára.
Több mint egy hetet töltöttek el, éltek meg együtt ebben a kórteremben, ahova Éva úgy érkezett meg egy hatalmas kórházi hálóingben, mint egy hordó, melyet feltöltöttek. Az infúzió bekötve, katéter felhelyezve, csövek itt, csövek ott, az idősebb úgy vélekedett róla, az egész nyomorult test egy hatalmas nagy bili, mely megtelt pisivel. Pontosabban a pisi már eláradt a szövetekben, a belekben, sőt, terjeszkedett a belek között, felért a mellkasba, odébb tolva szívet, tüdőt és egyéb szerveket.
A mentők úgy nyilatkoztak, mikor meglátták, nem adnak neki tizenöt percet. Ám ez a nő itt, ez az Éva, nagy túlélő. Ezt a halálosan ijesztő helyzetet is sikerült kicseleznie. A másik csak kispályás volt ebben a buliban, mondhatni szemlélő. De ami előtte zajlott, az, maga az élet. Vagy vég? Mert oly kevés különbség van a kettő között.
Többszörösen volt módja megtapasztalni, hogy társának arra sem volt sem ideje sem ereje, hogy fenekét ráhelyezze a szoba W.C. ülőkéjére, csak megcélozta, és már folyt belőle az a töméntelen mennyiségű lé, amelyből érkezésnél pillanatok alatt nylon tasakban hagyott tizenkét litert.

Ez nem az a hely, ahol az itt lakók megrendülnek bármilyen helyzeten. Létrejönnek a morbid események, azokat különbek, és még különbek követik. Különbek természetesen idézőjelben. Évából is húsz kiló maradt itt folyadék formájában, és hogy mi módon távozott belőle, senkit nem érdekelt. Senki nem rendült meg, nem csodálkozott, mert amit itt a test produkál, mindenki számára magától értetődő. Egyszer csak Éva két oszlopos lába elvékonyodott, látszott, hogy karcsú a dereka, létrejöttek elveszett arcvonásai. Ami történt vele, azt a szíve tette, de ha rosszmájú lennék, azt mondanám: meg a nyelve.
Mert igaz, hogy a nő megérdemli a Nagy Túlélő címet, de sajnos, az élet is jól elbánt vele több rendben, minek következtében ő már csak egy kis elviselhetetlen, visszapofázó, mindent mindig visszaköpködő kellemetlen nőszemély. Szobatársa ugyan meghallgatta minden bánatát, mert mi mást is tehetett volna. Évát tulajdonképpen nem érdekelte, hogy kíváncsi e Klotild a vele megtörtént eseményekre, eddigi élete történéseire, ő csak mondta, mondta, olyannyira hogy mire a végére ért, előlépett Klotild néniből Klotild nénémmé. Ez a tulajdon képző a szó végén az ő olvasatában nagy megtiszteltetés, mert a néném szó annyit tesz rokon, hozzátartozó.
A címet magát igazság szerint ki is érdemelte szegény feje. El kell ismerni, ezért a címért Klotild megszenvedett. Két hétig hallgatta Éva minden pillanatban feltörő újabbnál újabb közlési szándékát, ordító haragjait, síró, átkozódó keserűségeit, bolondulásig fajuló őrjöngéseit. Rázúdította az ő minduntalan felvillanó, örökké fájó sérelmét, fájdalmát, nyomorát. Abból pedig akadt bőven. De mivel soha el nem múló sérelmekkel dolgozott, hol egyiket vette elő, hol másikat, a panaszáradatnak, a sértődésnek, a jogos haragnak soha nem lett vége.
Azokban a pillanatokban is kesergett, amikor behozták, s bár nehezére esett a szó, hiszen alig jutott levegőhöz, nem is közönségnek szánta a mondandóját, hanem, mert ő hangosan gondolkozott. Csak úgy magában szidta azt, aki eszébe jutott. Körülötte senki nem tudta kit szid, nem is érdekelt senkit. Túl azon, hogy akkor még nem is volt ereje hangoskodni.
- Nem voltam neki jó, pedig amikor itt laktunk, kifizettem a gáz felét, és én vettem az ételhez valót, amit megfőztem. Ő meg leült a készhez. És volt képe azt mondani az uramnak, nem fontos egyszerre megenni, amit kimert, el lehet tenni holnapra belőle. Rohadna meg benne az, az aljas lélek!


Telefonált Ricsi, anyu nincs mit enni. Jaj, nekem! Indultam máris. Pedig mi nem dúskáltunk otthon sem pénzben, sem javakban. Csak úgy dülöngélt alattam a bicikli, mert megraktam krumplival, hagymával, káposztával, lecsóval. Három napig tartott az út. Miskolc mellől jöttem. Elfáradtam, tántorogtam. Ki tudta, hogy én mi mindenen megyek keresztül? Ez a menyecske? Ugyan már! A fiam sem sejtette. Még az uram sem. Gáton jöttem, mert nem volt se világítás, se jó lánc, se semmi a gépen. Főleg pénzem nem volt. Mire ideértem már vastagodott a lábam szára, mert a szívem már akkor sem szolgált jól.
A fiam örült a sok mindennek, de a menyem egyre azt kérdezgette, mikor adom el a házat, mert kéne a pénz. A házat, amit akkor örököltem meg anyámtól. A házat, amelyet alig, hogy megszázalékoltam. Amiben laktunk.
Még hogy kéne a pénz? Hát hogyne kéne? A flanc, meg a rongyrázás az istene. Aztán én hova legyek, ha elfogy a mani? A part alá? Mert azt nem mondta ez a fiatalasszony, hogy én is kellenék! Ugyan! Csak a pénzem. Tudom én! Piszkos kis ringyó, lusta senkiházi. Azóta már nincsenek is együtt, Ricsi mással él, de tudja az anyja büdös Istenit, hogy a gyerekért megjárnám a poklot. Ricsi is hazaszalad a gyerekhez naponta, hoz ezt, azt, pénzt is. Az ég tudja, hogy vannak ezek egymással. Megéri a pénzét mind a kettő, már látom.

Nem volt teje. Sírt a gyerek, az én szépséges unokám! Még tápszert sem íratott neki! Főztem grízt vizes tejben. Úgy, mint ezelőtt a régiek, ha éhes volt a baba. El is hallgatott az én gyönyörűségem! Ő meg elegánsan megrendelte azt a sok kisbabás könyvet drága pénzért! Abból akarta kitanulni mit egyen a gyerek. No ná, hogy visszaküldettem vele! Az anyja rátarti szentségit! Hiszen velem akarta kifizettetni azt is! Mint az esküvőt előbb.

Mert lagzit is akart. Mindent akart. Pénz, paripa, fegyver. Minden kellett volna. Legyen csillogás. Fátyol, koszorú, pap, minden. Végig vonulni a templomon, hogy mindenki lássa. Én marha elintéztem. Pedig megkoplaltam! A pap megcsinálta húszezerért. Amikor hoztam a pénzt, jött elém, adjam oda, majd ő elintézi az atyával. Azt már nem! Ezt a pénzt én hoztam, én adom oda személyesen. Még kicsípett volna belőle egy kicsit! Abból is. Az anyjában a jóistent. Még a papot is meglopta volna!
A pici az én karomon, az ő anyja korán meghalt, ők meg mentek végig az oltár felé. Ott voltak a rokonok is. Mindenki látta. De polgári eskü nem volt, így nem is érvényes az egész….Ó, uram, teremtőm!

A lányom nem nagyon hív magához. Mindenki maga szeret lenni mostanság. Nem is férnék el nála. Nem is mennék, hosszabb időre, hiszen ketten vagyunk ezzel az én iszos emberemmel. Dehogy megyek én ezzel valahova, örülök, ha otthon elrejtem a szégyenemet. Mert ez is olyan, ha rájön, ritkán ugyan, de üt is.
Ott a lányoméknál az egyetlen fölös szoba körbe van telepítve papagájjal, meg díszhallal. Akkora hang jön ki azokból, meg se lehet maradni a közelükben. Úgy kiabálnak, inkább elszaladok, mint, hogy ott aludjak. De ebből pénzel, szavam sem lehet. Ő legalább nem szedi el a pénzem. Még a hasamban volt, amikor agyonütötték az apját. Nem őt akarták, tévedés volt. Anyám erővel hozzáadott a párom öccséhez, mert olyan nem lehet, hogy egy gyereknek ne legyen apja. Mielőtt kijöttem a kórházból, kiszöktem, beadtam a válókeresetet.
Mire felneveltem, elidegenedtünk egymástól. Zavarta őt ez a harsány nőszemély, aki én vagyok. Hát nem is vagyok csendes. Már kislányként így kiabáltam. Akkor is, amikor meghalt apu. Miért halt meg? Hét éves voltam, az öcsém karon ülő, amikor egy katona társával egymásra lövöldöztek, s mindkettő meghalt. Addig lőttek egymásra, míg kiterültek. Két katonatiszt! Megáll az ember esze. Eltűnt valami pénz a kezükön. Hiába kérdeztem mi történt, azt mondták, várjak, míg megnövök. Már nem érdekel. Amióta élek, mindig minden a pénzen múlik.
Most is. Kérdik telefonon van-e pénzem, mert kéne. Itt fekszem a kórházban, s tőlem kérik a pénzt. Dolgozzanak, az anyjuk betyár senkiházi fajtáját! Aztán osszák be! Ha lenne, se adnék. Hiszen ezek egymáshoz húznak! Együtt isznak, együtt költekeznek. Mintha lenne miből. Az én marha uram megkapta a nyugdíját s vett nekik egy-egy telefont. Mind a kettőnek. Én meg majd törlesztem a részletet. Okos! De nincs tovább. Elköltik a semmit is, hozzám meg nem tudnak bejönni. Nem tudnak venni nekem egy olcsó hálóinget! Egy szappant. Nincs annyi pénzük, hogy kifizessék a buszt. Ami nálam van elrejtve, az útra elég lesz, ha innen kiengednek. Fáradt vagyok, éhes vagyok, és még el se indultam. Kell venni öt mázsa fát, ha hazaérünk, hogy melegedjünk, és főzhessünk. Amíg ezt az ember elintézi, én elmegyek a keresztanyámhoz.

Klotild most jutott el odáig, hogy nem is látott, nem is hallott, csak azt a már nem is világoskék nadrágot bámulta, amelynek a színe most inkább valami agyon mosott szürkére hasonlít. Lehet ez piszkosfehér, fakószürke, de kékre már inkább csak az emlékezet varázsolhatja. Látszik rajta, a gondosság, a törődés, mely megtartotta ebben az állapotában. Ez a nadrág, ez a fazon húsz évvel ezelőtt volt divatban. Leordít róla száz mosás, száz húzogatás. Bizonyít rajta a tisztes szegénységnek minden gondossága, mely azt sugallja, hogy a semmiből is tisztán, ápoltan kell kikerülni.
Klotild sírt az ágyban. Siratta Éva fiatalságát, elveszett reményeit, kapaszkodását. Úgy sírt, mintha érintett lenne Éva életében, noha ő mindig anyagi biztonságban élt. Siratta a minden Évák jogos dühét, keserűségét, bosszúságait. Tehetetlen keserűséggel siratta Éva húsz éves kopott nadrágját, melyről már csak ő tudta, hogy kék.

Berettyóújfalu, 2013-10-13.