Ne félj!

Ne félj!
Csak vigyáznék rád kicsit.
Néha együtt néznénk,
ahogy a Hold kikerekedik
a tintakék égen.
Nem szólnék semmit.
De lopva szemedet keresném,
mely nem mosolygott régen.
Pedig szép, mikor mosolyog.
De ha bánatos a tekinteted,
akkor is szép nekem,
s olyankor titokban
veled könnyezem.
Ne félj!
Nem akarok semmit.
Csak vigasztalnálak kicsit,
hogy ne légy mindig szomorú.
Bár könnyíthetném
szíved nehéz terhét,
hogy távozzon tőled a bú.
Hadd üljek melléd egy percre.
Nem bántalak, ne félj!
Meg sem érintelek.
És nem kell, hogy beszélj.
Nem szólok én sem.
Csak hallgatnám lelkednek
halk, lágy dallamát.
Megfoghatod kezem,
ha az könnyít szíveden,
de nem muszáj.
Csak szép szemed
nevessen végre már!
Csillanjon meg kedves arcodon
a Hold szelíd fénye.
Mosolyogj, kérlek!
Oly kedves a mosolyod.
Mikor arcodra nézek,
érzem magányodat.
Megsimítanám homlokodat,
hogy ne félj többé soha.
Kicsit szeretnélek.
Megvédenélek.
Ha engeded.
Nem maradok soká.
Tovább kell állnom,
hogy egyedül találd meg
önmagad.
De lelkem nálad marad,
s veled dúdolok minden éjjel
a fogyó Hold alatt
egy ringató dallamot.
Csendben figyelj.
Halkan felelj,
mikor a távolból kérdezem,
ott vagy-e még.
Hogy hallod-e még a dalt.
Én tudni fogom,
mikor szép barna szemed
végre újra mosolyog.


Musztrai Anikó