Jéga Szabó Ibolya: Képtelen történet

Egy mocskos, poros pince sötét sarkában heverek, itt borul rám a sötétség mindennap, már időtlen idők óta. A tisztességes munkám a rémálom elűzése volt hajdanán, de mielőtt ide ledobtak, elvesztettem ezt a képességem. Büntetésem a feledés lett. Kerek hálóm rusnya pókok ingyen lakása, szépséges madártollaim megkoptak, a molyok lakomája lett. Csak a rózsaszín köveim maradtak épek, bár belepte őket a por, de ha a szabadság szele lefújná azt róluk, még alkalmazhatnának egy kisgyermek álmainál. Talán visszatérne újra a képességem, elűzhetném még a gonosz rémképeket, békés nyugodt álmot adnék neki. Tudom ezek csak hiábavaló vágyálmok, én már soha nem leszek igazi álomfogó, kacattá lettem, használhatatlan tárgyként elporlok nemsokára, de előtte még elmesélem azt a képtelen történetet, mely egykoron ide juttatott.

A homokos pusztában állt a kicsi parasztház, melynek egyetlen sötét szobájának fagerendáján lógtam egy szögön, a deszkákból összetákolt apró ágyacska fölé. Ajándéka voltam egy cseppnyi lánykának, a gazdámnak. A tanyasi világ ősz hajú javasasszonya adott neki, hogy a gyermek álmai békésen nyugodtan teljenek. Ő is úgy kapott valahonnan, hogy kitől, és mikor, arra már nem emlékezett. Vén volt, keveset aludt, többnyire szunyókált csak, nappal többször is, éjszakái rövidek, és álomtalanok voltak, hát nem volt szüksége rám, az álomfogóra. A gyerek többször felriadt éjszakánként, a vénasszony, állott vizes fürdőt javallott estére, de ez nem vált be. A lányka még többször ijedt fel álmából sírva. Ekkor adott ajándékba, mint bűvös tárgyat az öreg javasasszony. Javulást remélve fel is szegeztek a rémálmoktól fel-felsíró gyereklányka ágya fölé. Az első rémálmára még ma is jól emlékszem, nagyon cifra egy álom volt az, kirítt a többi közül, pedig sokfélével volt már dolgom a munkám során.

Forró nyári reggelre ébredt a család, bár az álomban csak a lányka szaladgált az udvaron, a ház kihalt volt. Az öreg komondor békésen aludt egy jázminbokor tövében, a tyúkok kint kapirgáltak a veteményesben, a malacok sivalkodtak. A vén gémeskút üres vedrével magasan állt, mint a tanyát körülölelő jegenyefák. A lányka belenézett a vizébe, és vidáman kacarászott a tükörképével. A kút vize is magasan állt, csak a poharat kellett belemártani a vízbe a szomjazónak.  Hirtelen beszaladt a házba, majd kilépve, kenyeret falt, és egy nagy csuporból tejet ivott. A kenyér repült a jázminbokor alá a vén kutyának. A tyúkok futottak a kenyér után, de a kutyát látva mind megállt és tisztes távolságból bámulta a lehulló maradékot.

A kislány szétrántotta az ócska léckerítést. A keskeny résen át nagy óvatosan, a csupor maradékával, a ház mögé osont és leült a földre. Nyugodtan ült és várt. Ház alól, egy lyukon át egy hatalmas fehér kígyó csusszant ki, egyenesen a lányka ölébe tekeredett, majd a száját kinyitva megitta a maradék tejet. A nap melegen sütött, hát melegedett egy kicsit még. A gyerek nézte és megsimogatta, majd mindketten visszabújtak, ki-ki a maga helyére.  Este ugyanez újra megismétlődött. Senki nem tudta, hova jár a kis szöszke, nap mint nap. Egy reggel, amikor kibújt a kerítésen, egy férfi állt előtte a ház falánál mozdulatlan, és mereven nézett rá. Magas volt, sovány, és idegen. A gyerek visszarettent és hátra lépett, de a kéz kinyúlt utána. Sikoltott páni félelmében, és ekkor a kígyó már kúszott is fel a férfi lábán és a nyakáig meg sem állt. A férfi hörgött és élettelenül összecsuklott.

A gyerek még csukott szemmel sikoltozott az anyja karjában, képtelen volt felébredni a nyugtató szavakra, és a pislákoló lámpafényre.

- Mi a fene lehet ez? Szegény kicsikém miről álmodhat?  - sopánkodott a nagynénje.

- Fogalmam sincs! A vénasszony szerint rémálom gyötri, de hiába mosom le esténként állott vízzel, nem használ az. Az álomfogó se ér szart se. Ki is dobom a kamrába, mert mióta fölakasztottam, mintha sűrűsödne az éjszakai felsírása – feleli az anyja.

- Hagyd még, hátha segít.

A kislány már csak hüppögött, teljesen ébren hallgatta anyjáék beszélgetését.

- Ne fújd el a lámpát anya! – kérlelte a gyerek.

- Gyere, bújj ide, mert muszáj elfújnom, kevés a petróleum itthon.

- Holnap menjünk be a faluba, és vegyünk, meg cukorkát is, jó.

Már kezdtem megnyugodni, tényleg van még varázserőm, mert a gyerek nem riadt sírva éjjelente. Pedig hatalmas viharok tomboltak akkortájt.  A kislány sokat játszott magában, nem szerette a zsémbelődő nagynénjét. Anyja napszámba járt, korán ment, későn jött.

Egy este a gyerek magától lefeküdt, nem ette meg a vacsoráját sem. Anyja rögtön észrevette az arcán viruló lázrózsákat. Próbálta felébreszteni a priznichez, de a kicsi nem ébredt, helyette, összefüggéstelen szavakat kiáltozott, valami kerékről. Dobálta magát, sikoltozott. Csak akkor ébredezett, amikor már a lábait és a két karját beborogatták vizes ruhákkal. Addig könyörgött neki az anyja, míg el nem mesélte a félelmes álmát.

- Na, meséld csak el, akkor többet nem álmodod!

- Nagy vízben úsztam anya, nagyon vitt a víz, volt ott egy malom is, tudod olyan, amilyet már láttunk egyszer, de az a hatalmas kerék el akart taposni, egyre gyorsabban jött utánam, de te megmentettél.

- Na, most kidobom ezt a marhaságot! Úgyis féltem, hogy megbabonáz, ki tudja mire való. Nem űzi ez el a rossz álmot, lehet, hogy hozza.

Ezzel letépett a gerendáról, és kihajított a kemence padkára.  Onnan a kamrába kerültem a lomok közé, majd egy ócska teherautóval egy messzi házba, ahol ledobtak a pincébe. Hát ennyi az én dicstelen történetem, de hajdanában, még ifjú koromban hasznos tárgy voltam ám, sok gyerek álmát őriztem, de hát minden dicsőség elmúlik egyszer.