Gyerekkoromban ez a nap nekem a tél kezdetét jelentette. Nagyapával és unokatestvéreimmel sorra látogattuk a temetőket, amik egymástól elég távol estek, de szívesen gyalogoltunk. Akkoriban a november – igazi téli „ember-hónapként” fagyos hideggel köszöntött be. Ekkor vettem fel először az új télikabátot, csizmácskát és meleg sapkát, kesztyűt Ettől különleges ünnepi érzés töltött el. Fokozta még a temetőkertek látványa: a sok gyönyörű virág, a mécsesek, égő gyertyák szélben lobogó fénye.
Nagyapa vitte a koszorúkat, mi a csokrokat. Miután elhelyeztük a virágokat, mi is gyújtottunk gyertyát, majd elidőztünk egy keveset, lehet, hogy nagyapa imát is mormolt magában, vagy az elhunyttal beszélgetett.
Akkoriban nem éreztem szomorúságot vagy gyászt, noha nekem is volt halottam, ismeretlen, születésem előtt elhunyt édesapám, akit csak fényképről ismertem. Azt a tényt, hogy halála milyen nagy veszteséget jelentett számomra, csak jóval később értettem meg. A családi sírboltban nagyszülei mellett aludta örök álmát. A fekete márvány obeliszken aranyozott betűkkel volt felvésve neve és élete két fontos dátuma: a születés és a halál éve. Sírját ritkán látogattuk később, mert anyám újra férjhez ment, a temető messze volt, és én sem éreztem hiányát a temetői látogatásoknak.
A vasrácsos temetői kerítésen kívül sátrakat vertek a cukorka-árusok, nagyapa néha vattacukrot vett nekünk. Számomra minden temető egyformának tűnt és vártam a hazatérést, mert alaposan átfázott a lábam. Este - szüleim vallásosak lévén – elmentünk a gyászmisére, szerettem az egyházi zene finom dallamát hallgatni, énekelni is, amikor már megtanultam néhányat.
Miután felnőttem, egyre több lett a halott rokon, ismerős, barát. A temetők látogatása már gyásszal, fájdalommal társult. Felidézte a szeretett személyt, a hozzá kötődő emlékeket, a temetési szertartásokat. A virágok mellé könnyek is potyogtak és ki nem mondott szavak. A temetőknek most már bánatot árasztó hangulata és a fényeknek túlvilági üzenete lobogott a szélben. Már nem csak halottak napján járom a temetőket, magam is oda készülök. Szüleim sírját megváltottam, hogy ott újra együtt legyek velük. Elképzelem a helyet, ahol nyugalmat lelek. Lehet, hogy síromra nem borul senki. Tavasz sem fakaszt rám zöldet, elhordja rólam a földet a szél.
Sok az elhanyagolt sír, a legszomorúbb látványok egyike. A temetés drága, divat lett – mert olcsóbb is – a hamvasztás. Vannak, akik otthonukban őrzik a hamvakat, mások a halott utolsó kívánsága szerint a szélbe, folyóba szórják. A háborúban meghalt hősök emlékére közös sírt, síremléket készítenek – és persze vannak sokan, akik jeltelen sírban fekszenek.
A halottakat tisztelni kell, a temetetlen holtak – a mondák szerint – nem lelnek lelküknek nyugalmat a túlvilágon és kísértetként visszajárnak. Sok szép irodalmi és művészi alkotás – képek, szobrok, zenék – örökítik meg a halottak és a halál fenségét.
Félünk a haláltól, mert életünk rövid, míg életünk tart, reménykedünk valami csodában. Boldog ember, aki hisz a túlvilági üdvösségben. Ki tudja, - logikus ésszel – mi vár ránk a küszöb átlépése
után? Még senki nem tért vissza, hogy beszámoljon, de a lelkek birodalma földi értékekkel nem mérhető. Vágyunk a halhatatlanságra – de ez illúzió, - és így van jól. Része vagyunk az örök változásnak. Visszatérhetünk-e más időben, más alakban? Néha hiszek benne – mint az álmok üzenetében – amik azt sugallják: már éltem korábban is. Feltámadunk! – hirdeti a temető kapuja felett a felirat.
Talán - igaz.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése