Marković Radmila: Anyám: én itt vagyok!

Üres házam, szobám,

vakok az ablakok,

borúba burkolózott a tél-elő,

csalfa játékot űzve az ősszel.

Kopasz ágak hegyén

lógnak november végén,

görcsösen kapaszkodó 

fonnyadt falevelek,

a többit,

elvitte a levél-sintér.

Elhagyatottnak hittem minden

léptem előtti sáros utam,

de vállon ragadott féltően,

mennydörgő szívhang.

Anyám: én itt vagyok.

Nem ültetlek két térdemre,

mint parányi emberkét

réges-régen,

ahogy tetted

szombat este,

halkítva tomboló

erőmmel nem bíró

jó kedvem.

Énekelted:

gyí te, gyí te 

négy lábacska,

mind a négyből

lesz lovacska,

elvisznek majd messzire,

ágyadnak közepére.

Hoppsza!

Felidézte ifjú voltom,

amikor még

tervezgettem,

reménykedtem,

azon jókat nevetgéltem:

öreg bezzeg sosem leszek,

csak éveim fogynak majd előttem,

csak éveim sokasodnak majd mögöttem,

az élet rendjére nem gondoltam,

fejemben izgalmas utazások táncot roptak.

Beváltottam aprópénzre

álmodozó ifjú lelkem,

a téllel csalfa játékot most űzök,

örökzöld fenyőm tűlevelén

láthatatlan a távoli fehér.