Úgy hiszem, van valahol egy hatalmas szakadék, ahova a beteljesületlen álmok hullanak.
Mert ami egyszer már volt, az nem tud eltűnni örökre, legfeljebb eltorzítja, a felismerhetetlenségig deformálja az elmúlás, valami egészen szörnyű formát farag neki, és ha felismerhetetlenül is, de holtan létezik tovább.
Belátom ez nem egy szívderítő kép, de ki mondta, hogy csak szép és simogató dolgokból áll a világ.
Aki ezt állítaná, azt a félelem hideg szűkölése viszi rá vakságára, sokan vannak a látni sem merők, akik emelt fővel élnek, ne kelljen tudniuk a lábuk előtt tátongó szakadékról, amiről szóltam.
Aztán a mélység elnyeli álmaikat, a hajdan rózsás elképzelések kusza tömege összekeveredik, felismerhetetlenül forr és bugyog, mint a cefre.
Vastag bűze felhőként lebeg a mélység felett, a gyanútlan, euforikus, boldog, és reménnyel teli álmokat vadássza, amik lebegve úsznak a kék égen
Magába szívja, és letaszítja az égről őket, fájdalmas loccsanással tűnnek el a fortyogó kátyúban.
Arcok, kezek, mosolyok maradványai bukkannak fel a láva felszínén, kiábrándulva, kétségbeesve vágyakoznak az eget nézve, a szakadék távoli széleit, mindent, ami már nekik elérhetetlen.
De ha el is érnék, hol találnak megértésre eltorzított valóságukban, mert nem elég, hogy ők emlékeznek hajdani milyenségükre, ebből már semmi sem látszik.
Kirekesztettségük okozta csalódottságukban visszahullanak a szakadékba, még nehezebben viselve ezután sorsukat.
Mindent megtréfál a múló idő, elmosódó arcokat, megfakult tetteket és érzelmeket dermeszt jégbe az emlékezés, a történelem, nem érintve az új nemzedékeket, azoknak is megvannak a maguk megválaszolatlan kérdéseik.
Elmúlt életeken merengeni csak a jelen rovására lehet, lesz is következménye a fegyelmezetlenkedésnek, az elmerengésnek.
Most itt ülök a szakadék szélén, valami okból nem kell éreznem sem az alulról jövő nehéz szagokat, sem a nyílás felett álló felhő bűzét.
Itt ülök, és nézek lefelé a szédítő mélységbe, tehetetlenül figyelem a lent történő eseményeket.
Valaki megengedte, hogy kívülállóként beleláthassak a függöny mögötti valóságba, nem kell elszenvednem az ezzel járó következményeket.
Elvéve tőlem, a magam álmodásában lappangó hiteimet, megmutatva az igazságot.
Megláttam a hiábavalót, az akármit teszel hiába- igazságát, e tapasztalásért cserébe visszavonva tőlem a reményt, amiben sosem hittem igazán, de volt.
Most mindent láthattam, de nem maradt semmim.
A „Jutalomnak is van ára”.
Uram!
Bocsásd meg vétkeinket, de soha az ellenünk vétkezőknek.
Ámen.
Kép: Kapolyi György Bűne című alkotása
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése