M. Fehérvári Judit: Karácsonyi rege

http://www.haon.hu/az-en-unnepem-2014-karacsonyi-rege/2720890



Miképpen a hópihék is magasan, az ember feje fölött születnek, olyanképpen emlékezünk a múltra is: bensőnkben valahol megszületik a mese, amely keveredik a valósággal, de mi tudjuk, hogy valamikor annak minden egyes sora igaz volt.
A valaha megélt karácsonyok íze, zamata ma már nagyon messze jár. Egy valami azonban nem felejtődik el sohasem: a békesség, a család, az összetartozás élménye. Ez a szentháromság az, amely utat tud mutatni akkor is, ha az előbb említett hókristályokból úttorlaszok növekednek hatalmas sorsbuckákká, amelyek megmászásához nem csupán bölcsesség, de a valamikori szeretetcsillogás is szükségeltetik.
Gyermekkoromban ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Emlékeimben az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas, égi áldásos ember tavasztól őszig ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelű botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak.
Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.
Apám, hajdúdorogi származású, egykori görög katolikus kántor volt. Szent karácsony ünnepén ezért mindig elutaztunk az akkor még ott élő dédszüleimhez. Így aztán a gyermekszobánkba már december 23-án beröpítette Jézuska a csillagos tetejű fenyőfát, hogy még otthon elénekelhessük a”Mennyből az angyalt.
Egy ilyen éjjel történt, hogy nem jött álom a szememre, annyira vártam, hogy gyémántos csillogásában teljes valójában találkozhassam a Jézuskával. Egy hatalmas, kétajtós szárnyas ajtó - akár valamiféle gótikus templomi oltár – választotta el a Húgommal közös szobánkat a Szüleinkétől. S hirtelen furcsa alakot véltem felfedezni a másik helyiségben, melynek a szemöldökfa alatti ablakon is káprázatos fénye volt. A kulcslyukon kémkedtem. Egy patyolatlepedő alatt Édesanyám és Édesapám suttogását ismertem fel, s láttam, mekkora átéléssel díszítik a fenyőfát. Kettőjük sziluettje, akár Jézusé.
Másfél óra múlva Kas bácsi vezetésével megjelentek a kántálók is, s addig énekelték a „Nékünk születék mennyei király” című dalt, amíg mindnyájan fel nem vettük a külön az erre az alkalomra készült köntöseinket, s körbe nem ültük a fenyőfát, s a magunk szavaival meg nem áldottuk az elkövetkezendő esztendőket. No, meg persze felállva, s olyan ihletetten, akár a szilveszteri Himnusz előtt, közösen rázendítettünk a Mennyből az angyalra is.
A jutalmunk sem maradt el: kubai narancs, dió, mogyoró, füge járt a gyermekeknek, míg a felnőtteknek egy-egy kupica házi pálinka, némi sütemény, s szintén otthoni szüretelésű vörös bor.
Történt pedig mindez 1969 karácsonyán, de mégis, ha felidézem azt az estét, minden akkor lepergő pillanata azóta is az otthon ragyogásának vigaszával tölt el, s azzal, hogy bennem és köröttem élnek Mindazok, akik ma már valahol egy másik dimenzióban feledik az emberi öregség, a fájdalom, a gyász és a bánat fekete hangjait.