Markovic Radmila: A kereszt

A huszonegyedik század semmivel sem különb, mint az elmúlt húsz.  Emberek is élnek ezen a földön, mindenki a maga keresztjét cipeli a hátán, csak a keresztek nagysága között van különbség. Az egyik fából faragott, és még fognia sem kell a gazdájának, mert ott lóg a nyakában. A másiké fénylik, mint az arany, és az ilyen keresztesek kicsi kis csoportot képeznek. Majdnem egymás kezét fogva haladnak, hiszen egy kasztba tartoznak.

   Ennek ellentéte végeláthatatlan embertenger, akik roskadozva cipelik a keresztet. Tekintetük az égre emelik, de a rájuk mért Sorsot nem kerülhetik ki, mégis akadnak, és mind többen, akik kilépnek a sorból, és elindulnak ellenkező irányba, ahonnan valami fénysugárral csábítja őket a szebb, vagy legalább is könnyebb kereszt.

   Így indult el ötven évesen a fiatalok példájára Gizella, aki úgy vélte, tudásával, akaratával, a messze Angliában megkeresi a maga után hagyott lányának az egyetemi tandíjat, felépíti a biztos jövőjüket.

   Gizike, mert így becézték, őszülő hajú, alacsony termetű asszony, aki egyedül neveli a lányát a mihaszna férje segítsége nélkül, akitől elvált, már nagyon régen. Dolgozott látástól vakulásig, aprópénzre váltva az éveit, a reményeit, és ezért indult Angliába huszonnégy órás autóbuszozás után.

  A Kánaán földje?

  Ó, nem!

  Egy éves szerződést írt alá, ami életének delején legkevesebb tíz évét elvette. A munkaadó beteglátogatásra vette fel. Szép város, csak egy baja van, rettenetesen drága, mármint annak, akinek se inge, se gallérja nincs ezen a helyen.

  Már az első benyomás ledöbbentette az asszonyt. A szobája, mint odahaza a kutyaház, akkora, csak egy ágy fér el benne. A felméréseken, a szabályokat előírt oktatáson, amit olyan volt, mint a versenyfutás az idővel, szerencsésen átesve elkezdett dolgozni.

  Reggeltől késő estéig megállás nélkül hajtotta a rozoga autót, látogatta a betegeket. Az egyiket etetni kellett, a másikat fürdetni, a harmadiknak reggelit, ebédet, vacsorát adni, az utolsó, mindég egy emlékező tehetséggel küzdő betege volt. Idős asszony, akihez este pontosan 11 órakor kellett becsöngetni. A fogadás soha sem volt egyértelmű. Néha azzal fogadta a hölgy: „Nem késő látogatást tenni nála?” Máskor aggódva búcsúzott el tőle, mondván, hogy késő este van, ilyenkor mindenféle ember van az utcán. Nagyon vigyázzon magára.

  A kereszt, amivel ide érkezett, még súlyosabb lett. A teste, lelke fogyott, mint a Holdfogyatkozás, de összeszorított szájjal, átsírt éjszakákkal, lánya miatti elhatározásával, végig küzdte az egy évet. Keserű volt minden falat kenyere, szomját nem oltotta a víz, nem simogatta meg senki sem az arcát, amikor autószerencsétlenség után napokig nem taposhatta a mókuskereket, de életben maradt.

Közben a hazug ígéretekkel már nem tarthatták egy év után ezen a helyen, ami a jobbágyrendszert is felülmúlta, hiszen annyit sem keresett, hogy fenntartsa magát. Itthonról nem egyszer ment a pénzbeli kisegítés.

  Munkaadója ígért ismét eget, szelet, nem kell hajtania, tehát a benzinpénzt nem fogja le a fizetéséből, de a beteggel egy szobában kell aludnia.

 Gizella megszólalt.

– Kérem a referenciákat. Lejárt a szerződésem. Elmegyek.

– Maradjon, ne menjen, ilyen jó munkaerő még nem volt nálunk, mint Ön.

– Döntöttem. Itt rajtam kívül a munkaadó járt jól. Köszönöm! Nem kérek többet belőle!

  Gizella már előbb munkát keresett magának. Talált.

  Itt sem leányálom az élet, de az emberek segítőkészek. Gerontológiai intézetben dolgozik.  Váltásra dolgozhatnak, de ő az éjszakai váltásban ápolja a betegeket, azzal, hogy több szabadnapja lesz, amit akkor használ ki, ha hazamegy.

Itt tágas lakása van, utána ment a lánya is, aki szintén magyar állampolgár, és így maradhat az anyjával.

Amikor a repülő leszállt Londonban, egy fiatal gyönyörű lány áttért a vámon, Gizella nyakába ugrott, sírtak az örömtől mindketten, és nem egyszer megismételték az ölelést, a csókzáport.

Utána megszólalt a távolban egy magányos idős hölgy telefonja.

Örömteli hang hallatszott.

–  Szerencsésen megérkeztem Mamám. Ne idegeskedj!

– Örülök. Vigyázzatok egy-más-ra…, letette a telefont, és zokogása sem  tudta megtörni lelkében a szürke csendet.