A vén fa kerti szék olyan rozoga, hogy életveszélyes volt beleülni. Nem igazán tanácsos fészkelődni benne, a legkisebb mocorgástól is inogni kezdett, nyugágyvászon betétje vészesen recsegett. Már hosszú évek óta benne ült, tüskés lénye, rossz gondolatai ezer helyen kilyuggatták megfáradt- fakó anyagát. Napsütötte, esőverte látványából áradt a reménytelenség és a vég lehelete. Gazdája tökéletesen azonosult székével, egymásba olvadtan múlatták az időt, összenőttek, és eggyé váltak, el sem lehetett képzelni őket egymás nélkül. Kopott, szikár alakja hűen követte székének szerkezetét, még ruhái is a vászonbetétre emlékeztettek. Ez, az összeolvadás már évekkel ezelőtt bevégeztetett, a dögunalmat felváltotta a gondolatok nélküli lebegés, az időtlen térben töltött tér nélküli időzés, a mindenek összefolyt és megfoghatatlan varázsa. Mert a létezés gyakorlata nem követel kreativitást, elég hozzá a puszta- tapintható „Létezem”-ténye.
A magad köré épített buddhista kolostorod, amiben eltűnik a külvilág sztereotip gyakorlata, ahol a nehézségi erőn kívül semmit nem kell tudomásul venned. Csak hallgatod az idő órájának fáradt- nehézkes kettyenéseit, ami tudatodig sem jut el. Időzöl, a tökéletes- egyszemélyes világodban, néha feltűnik, fogynak körülötted az ismerős arcok, ami felismerés csak távolról, futólag érint meg. Hiszen a szél is, nap is, csak bőrödet érinti, nem hatol beléd, mert ilyen értelemben nem is létezel, gondolataid sűrűsödött- anyaga a tested, ami érzéketlen külső hatásokra. Ez a langyos vastag massza mindentől megóv, nem enged sem bántani, sem befolyásolni.
Lágyan beburkol és magába zár, mélyen benne pislákolsz, mint halotti mécs.
Megnyugtat a burkodban lakó egyszemélyes csend és nyugalom, a semmi békéje, ami csak a tiéd.
Ami a sajátod, azt könnyű elviselni, a másokét a nehéz.
Magad iránt van benned egy fáradt tolerancia és megértő hajlandóság, ami annyi energiát emészt fel, hogy nem jut már semmi másra.
Gyakorlod az elviselés művészetét, a veszíteni tudás kifinomult képességét, néha szerencsével, akkor szenveded a legkisebb kárt.
A folyamatos csapásai az életnek mindig okoznak maradandó sebeket, akárhogy is vigyázol. Idővel aztán annyi rajtad a heg, hogy nem tudsz tőlük hajolni. Ha mégis kénytelen lennél, akkor törsz.
Keloidos emlékeid megkeményítenek, megmerevítenek, felmerül a probléma, mit vagy hajlandó, és mit vagy képes elviselni.
Ez egy piócanász, összenősz a kikerülhetetlennel, és csak te veszíthetsz.
Kiszívja belőled mindazt, ami kell ahhoz, hogy ne folyj le rozoga székedről, beleszívódva a sáros földbe.
A nagybetűs humuszba, ami mindent elnyel, és semmissé tesz.
Ott már nincsenek gondolatok és gyötrő érzések, ott csak a tökéletes semmi, ott már, nincs ami érvényes.
Ha van a világon befejezett, akkor ez az.
A magad köré épített buddhista kolostorod, amiben eltűnik a külvilág sztereotip gyakorlata, ahol a nehézségi erőn kívül semmit nem kell tudomásul venned. Csak hallgatod az idő órájának fáradt- nehézkes kettyenéseit, ami tudatodig sem jut el. Időzöl, a tökéletes- egyszemélyes világodban, néha feltűnik, fogynak körülötted az ismerős arcok, ami felismerés csak távolról, futólag érint meg. Hiszen a szél is, nap is, csak bőrödet érinti, nem hatol beléd, mert ilyen értelemben nem is létezel, gondolataid sűrűsödött- anyaga a tested, ami érzéketlen külső hatásokra. Ez a langyos vastag massza mindentől megóv, nem enged sem bántani, sem befolyásolni.
Lágyan beburkol és magába zár, mélyen benne pislákolsz, mint halotti mécs.
Megnyugtat a burkodban lakó egyszemélyes csend és nyugalom, a semmi békéje, ami csak a tiéd.
Ami a sajátod, azt könnyű elviselni, a másokét a nehéz.
Magad iránt van benned egy fáradt tolerancia és megértő hajlandóság, ami annyi energiát emészt fel, hogy nem jut már semmi másra.
Gyakorlod az elviselés művészetét, a veszíteni tudás kifinomult képességét, néha szerencsével, akkor szenveded a legkisebb kárt.
A folyamatos csapásai az életnek mindig okoznak maradandó sebeket, akárhogy is vigyázol. Idővel aztán annyi rajtad a heg, hogy nem tudsz tőlük hajolni. Ha mégis kénytelen lennél, akkor törsz.
Keloidos emlékeid megkeményítenek, megmerevítenek, felmerül a probléma, mit vagy hajlandó, és mit vagy képes elviselni.
Ez egy piócanász, összenősz a kikerülhetetlennel, és csak te veszíthetsz.
Kiszívja belőled mindazt, ami kell ahhoz, hogy ne folyj le rozoga székedről, beleszívódva a sáros földbe.
A nagybetűs humuszba, ami mindent elnyel, és semmissé tesz.
Ott már nincsenek gondolatok és gyötrő érzések, ott csak a tökéletes semmi, ott már, nincs ami érvényes.
Ha van a világon befejezett, akkor ez az.
Kép: Kapolyi György alkotása
Gyuri, a novelládban írt lelkiállapot, azt juttatja eszembe, olyan ez, mint amikor azt mondjuk, hogy ejtőzünk. Hagyjuk magunk mellett elfolyni az időt, és a történéséket, s ami velünk történik is, mintegy kívülről látjuk. Fura állapot ez, mégis megérjük minden, csak az érzékelés más. A végső befejezés elől, a humuszba jutástól pedig senki nem menekülhet.
VálaszTörlésRajzod, mint mindig most is gondolkodóba ejtett, viszont a központi figura nekem határozottan egy skorpió emberi lovasával.
Most nagyon tetszett novellád, és rajzod egyaránt. :)
Kedves Ildi.
TörlésKöszönöm találó gondolataidat, értetted amit akartam mondani.
Az ember, azt hiszi, hogy érdemi befolyással lehet a vele történő eseményekre. Aztán rájön, hogy lehet kis csatákat nyerni, de háborút nem. Sodródunk, és hazudozunk magunknak, mert a tehetetlenségünk elnyomott tudata, pánikot kelt, ha felszínre tör.
A skorpiószerű lény, az én vagyok, lévén skorpió jegyű vagyok. A hátamon ülök én, a jelentéktelen, és múló törpe.
Így "Száguldok" a múló időmben.
Köszönöm, hogy meglátogattál.
gyuri
.
Gyuri, az előző válaszom zárómondatából kimaradt a "is" szó, helyesen így lett volna: "Most is nagyon tetszett novellád, és rajzod egyaránt. "
TörlésÉrtem rajzod magyarázatát, valahogy így utazunk minden saját magunkon, és életünkön. Csak nem látjuk, kell valaki, aki felnyissa erre a szemünket. Ahogy te teszed, egy kiváló rajzzal, novellával. :)
Mindkettő igazi élmény számomra.
Ildi.
TörlésAkkor is értettem, ha kimaradt az is.
Örülök véleményednek, köszönöm.
gyuri