Bágyadt karjaival ölel át az őszi alkony amint a temetőbe lépek, s mint a sírok mellett a vén tölgyfák, akik csendesen lehelik barna csókjukat az emlékezésre, az elmúlásra, s Isten adta örök szeretetük lágyan ringatva hullatja apró makktermésüket a megfáradt leveleikkel együtt az élők megnyugtatására. Mert megnyugtatóak a tölgyfák a sírok körül! Az örök élet, a létezés szépsége, s a végtelen szeretet hull lábaink elé a terméseikben.
Pillanatra kiengedem lelkemet testem bezárt börtönéből, s érzem, ahogy szárnyal, összefonódik az elhunytakéval, s keresi azt, amit máshol nem talál. Csak itt. Ahol minden emberi érzés oly szelíden fér meg egymás mellett Isten tenyerén pihenve, melyet fáradhatatlanul simogat a nyugalom, béke szellője. Ahol nem keressük izgatottan a jövőt, nem firtatjuk a múltat, hiszen örömeivel és esendőségével itt lengedez körülöttünk. Itt, ahol a béke szárnyán szunnyadnak a megfáradt lelkek, s a megfáradt lelkekben szunnyad a béke, a belenyugvás, a megnyugvás.
Apró kis mécsesek világítanak az „örök világosság fényével.” Érzem a félig égett gyertyák melegét, hallom halkuló sercegésüket, majd látom még a keskeny kis füstcsíkokat, melyek elhamvadásuk után még szállnak egy darabig az ég felé. Mint ahogyan a tölgyfák is az ég felé nyúlnak. Csak élettelen leveleiket küldik a földre, ők tovább nyújtózkodnak Isten országa felé. Mutatják az utat nekünk, embereknek, kik oly gyakran másfelé keressük azt, s el is hisszük, hogy megtaláltuk egy-egy rövid zsákutcában. Pedig a természetben mindig ott rejtőzik az igazság, a bölcsesség és a béke.
Hajlott hátú idős emberek jönnek virágokkal és kis öntözőkannával kezükben. Némán mozog az ajkuk. Talán imát mormolnak? Vagy szeretteiknek mesélnek múló életükről?
Az összetartozás, az emlékezés a szépségét, fájdalmát elszórja lelkemen, ahol most szintén apró mécsest gyújtok. Érzem, hogy felmelegszem tőle. A kis pislákoló lángocska hol fellobban, hol kialudni készül.
Lassan leszáll az est. A sötétség jótékonyan betakarja a földi élet nyomorát, csak a gyertyák fényei világítanak rendületlenül. Egy régóta készülődő könnycseppet morzsolok el szemem alatt, némán hull egy elbarnult tölgylevélre.
Gyertyák fényében úszik a temető. Messze világítanak a sötétben. A világ fölött Isten sóhaja száll.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése