– Andrea, kedvesem... Engedd magadhoz a fényt!
Hasonló emóció, mint az „időrengés” során: a testetlenség érzése egy fekete térben. De most új érzés társul hozzá: a magány... Mielőtt kétségbeesnék, felfigyelek a csillámlásra, ami fényszálak erdejeként halad felém. Tudom, hogymnincs kezdete, s nem lesz vége soha. A koromszín semmi szétfoszlik, aranyló hálóvá bomlik a világ, ám a hálóból áradó sugárzás nem vakít és nem az érzékszerveimre hat, hanem a... lelkemre. Lassan közelít, s én nem érzek mást csak megnyugvást, ahogy akkor illik, amikor elér, magába olvaszt az önzetlen empátia s a végtelen szeretet.
Fájó a visszatérés a való világba. Hisz az a másik maga volt a beteljesülés, nagyobb érzés a katarzisnál! Reszketve kapaszkodom Kelen karjába.
– Mi történt velem?
– Magadba fogadtad a fényt, és ő elfogadott téged.
– Ez egy keresztelő szertartás volt?
– Tessék? Hát így is mondhatom, igen, végleg hozzánk tartozol!
A Fény Templomának „szomszédságában” – úgy fél kilométerre – emelkedik a tartományi Közigazgatási Hivatal épülete. Kelennek itt van randevúja
valamelyik bürokratával. Az Árpád-családszövetség vezetőjéhez, Emese aszszonyhoz érkezett az „időtörésem” előtti nap a videofon hívás: bekéretik a fiát a tizenkettes számú bolyvárosba. Kelen szerint ez mindig plusz feladattal jár – nem kapkodta el az utazást.
Leülök egy kőpadra a hivatal előtti szoborparkban. A Fény Templomában tapasztalt emóció elég okot ad a töprengésre... Köröttem míves fémtalapzatokon különböző művészettörténeti korok alkotásai, legtöbbször azok sérült torzói láthatók. Örömmel tölt el, amikor felismerek egy-egy antik görög, reneszánsz kori, barokk vagy kubista stílusú szobrot. Közeledő lépések zavarnak meg, mögöttem, a gyöngykaviccsal felszórt sétány felől hallatszik. Kelen gyorsan végzett. Kíváncsian fordulok meg. Nem messze, Donatello alkotásra emlékeztető lovas torzó előtt megpillantok egy köpcös alakot. Fémes, zöld ruházatot hord, ami pikkelyszerűen több darabból áll össze. Kuroszava filmjeiben a szamurájok viseltek ehhez hasonló maskarát. Jobban szemügyre véve még alacsonyabbnak tűnik, mint azt első látásra gondoltam. A sisakja így ülve is a fejem magasságában van. A tetőtől-talpig „páncélba” öltözött alak közben megérezheti, hogymfigyelem, mert lassan felém fordul; esetlen mozdulattal hátraarcot csinál...A látványtól elsikoltom magam! Ez a valami, nem ember... Ízelttestű, cölöplábú, féltucat karmos végtagú, tenyérnyi nagy osztott szemű szörnyeteg. A huszonegyedik századi rémfilmeken edződött elmémnek is sok ez a lény; undorítóbb a Légy gusztustalanul átalakuló főhősénél is! A visítás áradatként ömlik, a rovarszerű iszonyat pedig ilyen hangokat ad ki:
- Krrrkkk rrrrkkkk.... – vagy hasonlót.
Félelmem nagyobb annál, hogy új keletű emlékeim közt ráleljek: honnét ismerős ez a fülsértő reszelés. A rémület csillapodik annyira, hogy felengednek görcsbe rándult izmaim, felpattanok a padról és síkfutókat megszégyenítő sebességgel tűnök el a helyszínről.
A Közigazgatási Hivatal lépcsőin rohanok bele Kelenbe. Ziháló tüdővelbújok meg a karjában, a kifulladástól elcsukló hangon mesélem a szoborparkban történteket. Kelen tekintete – ami a szokottnál is komorabb – elfelhősödik.
– Hát már meg is jöttek? A légkörfigyelők nem jelezték az érkezésüket, bár, lehet, hogy a Holdbázison szálltak le...
– Nem érted, Kelen? Ott a parkban megtámadott egy méteres, kitinpáncélos
rovarszörny! Te pedig csak a Holdbázisról tudsz beszélni?
– Andreám! Az nem rémség, hanem egy a formikák népéből: ősi, intelligens
faj. Remélem, nem vágtál hozzá semmit.
– Intelligens faj? Kelen, te már megint elhallgattál előlem valamit!
– Gyere, üljünk le oda... Tudom, kellemetlen erről beszélni, de amikor sokkot kaptál a Tudás Házában, a „történelmi film” nem ért véget, csak az...erélyes közbeavatkozásod félbeszakította.
– Hogyan? Akkor mi történt?
– Nem nyerhettük meg azt a háborút, láttad milyen pusztítást vitt véghez a
DARS néhány csillaghajóval!
– Mi lett a vége?
– A DARS megnyerte a háborút...
– Mégsem igázták le Thulcandrát? Megváltoztak?
– Andrea, te nem tudod, mit beszélsz? Az a faj jelenti a legkegyetlenebb fenyegetést, ami a fényvilágokat érheti! A galaktikánk előtti őskáosz szülte.
Egy faj, aki kiirtotta civilizációjából a szeretetet, akit nem irányít más, mint a pusztítás őrült vágya és más értelmes létformák leigázása. Uralkodni akarnak a létező világmindenség felett. Egyes asztrohistorikusok szerint ők voltak a genezis utáni kozmoszban az első öntudatra ébredt faj. Múltjuk irdatlan mélységű kút, tudásuk felülmúl majd mindenkiét ebben a galaxisban. Sajnos, a hatalmuk az idők során oly nagy lett, hogy telhetetlen gőgjükben szembefordultak a Jóság Urával is...
– Tehát nem ők egyedül uralják az űrt?
– Nem. Van egy szintén régi – évek millióival mérhető – Szövetség, ami dacol a DARS roppant haderejével. Az előbb már megneveztem őket: fényvilágok! Három faj alkotja a Szövetséget: a humanoid hispidusok népe, a,félhumán formikák, s a teljesen idegen anyagszerkezetű, inhumán iubarok.
Ők is felfedezték a csillagok közti utazás titkát, s mert mindjüknek meggyűlt a baja a DARS-al, –rájöttek, hogy külön-külön elvéreznének a harcban – egyesültek és súlyos áldozatok árán kikényszeríttették a csillagközi,békét. Azóta is fennáll ez az erőegyensúly. A konfliktus akkor újul ki, amikor egy semleges naprendszerben eléri egy faj a tudás azon szintjét, hogy uralni tudja a magenergiát, s megteszi az első bátortalan lépéseket azűrben. Ekkor a DARS – akinek állandó, kielégíthetetlen az éhsége a fejlődés bizonyos szintjét már elért rabszolga fajok után – lecsap, és legtöbbször sikerrel jár, mert a fényvilágok békés expanziója sokkal lassúbb és körülményesebb az Ellenség villámgyors hódításainál. Thulcandrának talán szerencséje volt – máig vitatkoznak ezen a teológusok és a filozófusok– ugyanis az első támadás túlságosan is elpusztította planétánkon az infrastruktúrát ahhoz, hogy az a sátáni népség letelepedhessen, s megkezdje bolygónk kiszipolyozását. Meg kellett várniuk, míg az emberiség kilábal a szörnyű válságból. Addig itt hagyták helytartónak a Feketepalástú Embert, aki megtalálta fajunk söpredékében a készséges kiszolgálóit. DeThulcandra gyorsabban talpra állt, mint számították és a Henrik vezette felkelés elűzte a DARS bábjait! Ezért volt olyan gyors és rettenetes a megtorlás. Bolygónk – s vele együtt a homo sapiens – a végpusztulás órájába lépett, amikor megjelent a hiperűrből a formikák flottája... Tudnod kell: a fényvilágok csillagarmadája a teljes körű munkamegosztás elvén alapul. A hispidusok népe – mely szelíd, a fegyverektől irtózó faj – adja a mérnökök, a technikai személyzet zömét; az iubarok, ezek a felfoghatatlan energialények szolgáltatják a csillagmeghajtást; s magát a hadsereget a formikák harcos népe. Ők univerzum szerte számtalan bolyvilágban élnek, az utánpótlásuk majdnem kifogyhatatlan. Gúla alakra hasonlító társadalmi hierarchiájuk azon alapul, hogy a dolgozók tömegei önként alávetik magukat a vezetők akaratának, a vezetők viszont mindenben a „gúla” csúcsán trónoló jótékony despota, a „boly anya”irányítása szerint cselekednek. Talán ennek köszönhetik megmenekülésüket a Gonosz Hatalom ármánykodásaitól, ráadásul a formika trilliók meglehetősen korlátolt gondolatait az egyén helyett a közösség boldogulása, a teljes önzetlenség tölti ki. A DARS elleni háborúkban is ez az önfeláldozó hősiesség hozta meg számukra a győzelmeket.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése