Szemtől szemben
fázunk fogvacogva
mi ketten,
az árva gyermek,
s az eszmélő felnőtt,
aki lettem:
nem volt a volt.
Az egókban
önzés tarolt,
az vagyok,
aki ott se volt,
a láthatatlan, pontnyi folt,
szegény kellék csupán
összetört családom
dísznek-asztalán.
Az voltam, a-ki
nem eléggé
fontos ne-ki.
S nekem ők a minden!
A tündéres boldogság,
kiket teljességnek hittem!
S jövőm jászolának
reménymelegében
bíztam, hisz ígértem!
Lelkem és fantáziám
csodáival építettem
hidam a hiány fölött.
Szivárvány szélforgóként
keringtem csillogón
a semmik között.
De nem bánom ma sem
e karcos káprázatot!
Álmomban betakart,
átölelt, szeretni hagyott.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése