Kádár Sára Hajnalka: Lányok díszlépésben

Bár végét járta július, még nem volt igazi nyarunk. A nap sugara  ugyan  a meleg ígéretével hitegetett, hogy aztán  délutánra alattomosan nyakon öntsön, s didergőre fogja hazaigyekvő lépteim.
Szeretem a könnyű szandálok idejét, a zümmögő levegő fagylaltillatát, a hangos strandok csobbanásait, s a mézillatú esték csillagfényeit.
 De hol van az már!  A föld kibillent tengelyéből, s a szélességi körök egy döccenésnyit odébb mozdultak tán.
 Váratlanul ránk zúdult a Szahara.
 A nap vörös korongja kegyetlen hőséget lövell felénk. Bújnék előle, de a város kőrengetegében nincs menedék, forr, zubog az ég katlana. Behúzódok hát negyedik emeleti lakásomba, vizes lepedőket aggatok az ablakokra, de a szobahőmérő higanyszála lecövekelt  + 27 fokon.
Alig ruhában dőlök le a kanapéra, s a bóbiskoló idő visszaröpít pár évtizeddel az időben, a kolozsvári egyetemi éveimbe.
A Hója - erdő  tisztásán törékeny bakaruhás lányokat egzecíroztat a hadnagykisasszony - HK, ahogy  neveztük -,  izzó gömb a nap, s a kiégett gyep fölött fullasztó por üli meg a völgyet. Elcsigázottan,  robot mozdulatokkal  hajtjuk végre parancsait. Nem volt tanácsos makacskodni vele, de még a szemébe nézni is szentségtörésnek bizonyult. A káröröm széles vigyora ült az arcán lucskos, lángvörös arcunk láttán, s valamelyikünk mormogó panaszára úgy csapott le, akár a héja védtelen áldozatára.
-    Lövészárokásás! Gázmaszkot fel! - csattant diadalittas hangja.
Az álarc alatt pillanatok alatt az elviselhetőség határára kúszott a hőség, s a vékony lányok úgy dőltek ki egymás után, mint a krumplis zsák.
HK arcán gömbölyűen dudorodott az önelégültség öröme, a ziháló, félájult lányokat rövid időre árnyékba parancsolta, s kegyes jóindulatát hangoztatva levetette a gázmaszkokat, sőt kevés poshadt vizet is engedélyezett nekik. Aztán futólépésben visszaküldte  őket ásni  az árokba. Őhadnagysága  meg a hatalmas tölgy árnyékából pattogott  felénk.  Sípolt a tüdőnk, őrült iramban trappolt a szívünk, de szótlanul kapartuk a szikkadt földet.
 Aztán az egyik lány se locsolásra, se árnyék hűvösére nem tért magához. HK szentül hitte, hogy csak őt akarja bosszantani, végül megszeppent - no, nem az ájult állapota miatt - , és  hívta a mentőt.   Azalatt  pihenőt kegyeskedett engedélyezni nekünk, s még a tölgyfája árnyékába is beengedett. Alig gurult el a mentőautó, visszaparancsolt a napos oldalra ásni. Igaz, a gázálarcot nem kellett feltennünk.  Mégis került egy háládatlan bakalány, akiért újból riasztani kellett a mentőállomást.
 Kis idő múlva az ezredes kocsija porzott felénk. A megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel lelkünkből, kedveltük őt, emberséges, megértő voltáért. 
Buzgó HK haptákba vágta magát előtte, jelenteni akart, de felettese rádörgött, s hadnagyocskánk futólépésben loholt ki a napra hozzánk, az árnyékba dirigált. Friss vizet kaptunk, sőt letehettük a bonétát, s a csinturát is kicsatolhattuk.
Nem, nem álom volt ez, hanem az 1970-es évek román valósága!   Az egyetemista lányokat a haza hős védőivé akarták kiképezni  a  tanulás mellett. Heti egy napra és a nyári szünidő egy hónapjára  dicső honvédekké léptettek elő bennünket. Igazi katonamundért is kaptunk  méretre szabva   téli-nyári változatban,és  jó nehéz bakancsot. A kezdeti újdonság kíváncsiságát egy-kettőre szétfoszlatták a szigorú, nem épp lányoknak való bakaszabályok, no meg a korunkbeli tisztnők felsőbbrendű hatalom fitogtatása.
Ha egy rakoncátlan hajfürt kikandikált a bonéta alól, guggolás, futás , fekvőtámasz járt érte. Hamar megtörte lázongó önérzetünket, csak Lenkén nem fogott a büntetés. Lenke feltűnő jelenség volt modell alkatával, gyönyörű dús szőke hajkoronájával. Nem tudta, nem is akarta elrejteni szép haját, sőt mosolyogva hajtotta végre a büntetést, HK meg  lilult dühében, de  basáskodó hatalma megtört rajta. Így maradtak Lenke libegő szőke fürtjei, a műszempilla, a szemfesték, s a parfüm.
Sok dolgot tanítottak. A díszlépést - amelyet tán Michael Jaksontól kölcsönözték -  sehogyse tudtuk megtanulni. Pedig igyekeztünk, mert a büntetés a  sárlében nem volt ínyünkre. Hiába. HK toporzékolt, büntetett, példaként masírozott előttünk, mi meg próbáltuk faarccal nézni őt. Nem mindig sikerült, így aztán róttuk futólépésben a köröket, s vezényszóra  vágódtunk  hasra a pocsolyába. Az elméleti órák se voltak zökkenőmentesek. Bár szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert, az alkatrészek nevét minduntalan összekevertük.
A Hója - erdei gyakorlótérre a város központján át vezetett az utunk.  Afféle mozgó járművekké vedlettünk annyi különbséggel, hogy mi nem nyikorogtunk, csikorogtunk, hanem énekeltünk: Noi santem floarea mandra a tarii (Mi vagyunk a haza virágai), Frumos e viata de soldat ( Szép a katonaélet),  ….s ha nem szólt elég hangosan és lelkesen a dal , futólépéssel buzdítottak rá.
Egyik reggel terepjárók vártak bennünket. Céllövészet lesz, adtuk tovább a hírt suttogva.  Még örültünk is, hogy nem kell átmasíroznunk énekszóval a  városon. Ám a dülöngélő domboldalak hamar elvették a kedvünk, s bizony egy-egy nagyobb döccenéskor ránk telepedett a félelem. Szédelegve kászálódtunk le a rettenet autójáról.
 Hiba nem eshetett a céllövészeten, minden lőállásnál három kiskatona buzgólkodott, s a félénkebbek helyett elvállalták a feladatot. ( Bizonyára felsőbb utasításra tették.) Nem voltam én nagy vitéz, se bátor, csak kíváncsi. Hát célba lőttem, s a vak tyúk is talál szemet igaz lehet, mert dicséretet és valamiféle kitüntetést is kaptam a végén. No, meg két heti vállfájdalmat és kékfestést az oldalamra.
A harmadik év végén aztán ünnepélyes eskületétellel zárult pénzpocsékoló, dicsőségesen  fölösleges  bakáskodásunk.
Dübörgő csattanásra ugrottam talpra. Megkönnyebbültem, nem a lőtéren voltam, hanem a szobámban.
 Az ég zengett, s eleredt a mennyei áldás, az enyhet adó eső.

*egzecíroz. ráncba szed; irányit, parancsol.
*bonéta: katonasapka
*csintura: széles deréköv


Kádár Sára Hajnalka