Bár végét járta július, még nem volt igazi nyarunk. A nap sugara ugyan a meleg ígéretével hitegetett, hogy aztán délutánra alattomosan nyakon öntsön, s didergőre fogja hazaigyekvő lépteim.
Szeretem a könnyű szandálok idejét, a zümmögő levegő fagylaltillatát, a hangos strandok csobbanásait, s a mézillatú esték csillagfényeit.
De hol van az már! A föld kibillent tengelyéből, s a szélességi körök egy döccenésnyit odébb mozdultak tán.
Váratlanul ránk zúdult a Szahara.
A nap vörös korongja kegyetlen hőséget lövell felénk. Bújnék előle, de a város kőrengetegében nincs menedék, forr, zubog az ég katlana. Behúzódok hát negyedik emeleti lakásomba, vizes lepedőket aggatok az ablakokra, de a szobahőmérő higanyszála lecövekelt + 27 fokon.
Alig ruhában dőlök le a kanapéra, s a bóbiskoló idő visszaröpít pár évtizeddel az időben, a kolozsvári egyetemi éveimbe.
A Hója - erdő tisztásán törékeny bakaruhás lányokat egzecíroztat a hadnagykisasszony - HK, ahogy neveztük -, izzó gömb a nap, s a kiégett gyep fölött fullasztó por üli meg a völgyet. Elcsigázottan, robot mozdulatokkal hajtjuk végre parancsait. Nem volt tanácsos makacskodni vele, de még a szemébe nézni is szentségtörésnek bizonyult. A káröröm széles vigyora ült az arcán lucskos, lángvörös arcunk láttán, s valamelyikünk mormogó panaszára úgy csapott le, akár a héja védtelen áldozatára.
- Lövészárokásás! Gázmaszkot fel! - csattant diadalittas hangja.
Az álarc alatt pillanatok alatt az elviselhetőség határára kúszott a hőség, s a vékony lányok úgy dőltek ki egymás után, mint a krumplis zsák.
HK arcán gömbölyűen dudorodott az önelégültség öröme, a ziháló, félájult lányokat rövid időre árnyékba parancsolta, s kegyes jóindulatát hangoztatva levetette a gázmaszkokat, sőt kevés poshadt vizet is engedélyezett nekik. Aztán futólépésben visszaküldte őket ásni az árokba. Őhadnagysága meg a hatalmas tölgy árnyékából pattogott felénk. Sípolt a tüdőnk, őrült iramban trappolt a szívünk, de szótlanul kapartuk a szikkadt földet.
Aztán az egyik lány se locsolásra, se árnyék hűvösére nem tért magához. HK szentül hitte, hogy csak őt akarja bosszantani, végül megszeppent - no, nem az ájult állapota miatt - , és hívta a mentőt. Azalatt pihenőt kegyeskedett engedélyezni nekünk, s még a tölgyfája árnyékába is beengedett. Alig gurult el a mentőautó, visszaparancsolt a napos oldalra ásni. Igaz, a gázálarcot nem kellett feltennünk. Mégis került egy háládatlan bakalány, akiért újból riasztani kellett a mentőállomást.
Kis idő múlva az ezredes kocsija porzott felénk. A megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel lelkünkből, kedveltük őt, emberséges, megértő voltáért.
Buzgó HK haptákba vágta magát előtte, jelenteni akart, de felettese rádörgött, s hadnagyocskánk futólépésben loholt ki a napra hozzánk, az árnyékba dirigált. Friss vizet kaptunk, sőt letehettük a bonétát, s a csinturát is kicsatolhattuk.
Nem, nem álom volt ez, hanem az 1970-es évek román valósága! Az egyetemista lányokat a haza hős védőivé akarták kiképezni a tanulás mellett. Heti egy napra és a nyári szünidő egy hónapjára dicső honvédekké léptettek elő bennünket. Igazi katonamundért is kaptunk méretre szabva téli-nyári változatban,és jó nehéz bakancsot. A kezdeti újdonság kíváncsiságát egy-kettőre szétfoszlatták a szigorú, nem épp lányoknak való bakaszabályok, no meg a korunkbeli tisztnők felsőbbrendű hatalom fitogtatása.
Ha egy rakoncátlan hajfürt kikandikált a bonéta alól, guggolás, futás , fekvőtámasz járt érte. Hamar megtörte lázongó önérzetünket, csak Lenkén nem fogott a büntetés. Lenke feltűnő jelenség volt modell alkatával, gyönyörű dús szőke hajkoronájával. Nem tudta, nem is akarta elrejteni szép haját, sőt mosolyogva hajtotta végre a büntetést, HK meg lilult dühében, de basáskodó hatalma megtört rajta. Így maradtak Lenke libegő szőke fürtjei, a műszempilla, a szemfesték, s a parfüm.
Sok dolgot tanítottak. A díszlépést - amelyet tán Michael Jaksontól kölcsönözték - sehogyse tudtuk megtanulni. Pedig igyekeztünk, mert a büntetés a sárlében nem volt ínyünkre. Hiába. HK toporzékolt, büntetett, példaként masírozott előttünk, mi meg próbáltuk faarccal nézni őt. Nem mindig sikerült, így aztán róttuk futólépésben a köröket, s vezényszóra vágódtunk hasra a pocsolyába. Az elméleti órák se voltak zökkenőmentesek. Bár szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert, az alkatrészek nevét minduntalan összekevertük.
A Hója - erdei gyakorlótérre a város központján át vezetett az utunk. Afféle mozgó járművekké vedlettünk annyi különbséggel, hogy mi nem nyikorogtunk, csikorogtunk, hanem énekeltünk: Noi santem floarea mandra a tarii (Mi vagyunk a haza virágai), Frumos e viata de soldat ( Szép a katonaélet), ….s ha nem szólt elég hangosan és lelkesen a dal , futólépéssel buzdítottak rá.
Egyik reggel terepjárók vártak bennünket. Céllövészet lesz, adtuk tovább a hírt suttogva. Még örültünk is, hogy nem kell átmasíroznunk énekszóval a városon. Ám a dülöngélő domboldalak hamar elvették a kedvünk, s bizony egy-egy nagyobb döccenéskor ránk telepedett a félelem. Szédelegve kászálódtunk le a rettenet autójáról.
Hiba nem eshetett a céllövészeten, minden lőállásnál három kiskatona buzgólkodott, s a félénkebbek helyett elvállalták a feladatot. ( Bizonyára felsőbb utasításra tették.) Nem voltam én nagy vitéz, se bátor, csak kíváncsi. Hát célba lőttem, s a vak tyúk is talál szemet igaz lehet, mert dicséretet és valamiféle kitüntetést is kaptam a végén. No, meg két heti vállfájdalmat és kékfestést az oldalamra.
A harmadik év végén aztán ünnepélyes eskületétellel zárult pénzpocsékoló, dicsőségesen fölösleges bakáskodásunk.
Dübörgő csattanásra ugrottam talpra. Megkönnyebbültem, nem a lőtéren voltam, hanem a szobámban.
Az ég zengett, s eleredt a mennyei áldás, az enyhet adó eső.
*egzecíroz. ráncba szed; irányit, parancsol.
*bonéta: katonasapka
*csintura: széles deréköv
Kádár Sára Hajnalka
Szeretem a történeteidet, kedves Hajnalka.
VálaszTörlésÖrömmel olvastalak most is.
Öröm számomra, Tibor. Üdv.
TörlésA fotón én vagyok 20 évesen
VálaszTörlésClick to see the code!
To insert emoticon you must added at least one space before the code.