Musztrai Anikó: Szél sóhajt

Szél sóhajt a dombok fölött.
Készülődik a vihar.
Felkavarodik a száraz avar.
Madarak bújnak a lombok között.
Száraz még a szikkadt talaj.
Pici hangyák, bogarak
sietve kutatnak
menekvést nyújtó búvóhelyet.
Ezernyi túlélni vágyó üldözött.
Villám hasítja az eget,
üvölt, csattog, dübörög.
Kettéválik a mennyezet
a repedezett föld fölött.
Pár hatalmas dörrenés
küldi az esőcseppeket.
A víz lassan megtölti
a talajt száz darabra szaggató
széles repedéseket.
Megtelnek a rövid erek,
a szélükön túlcsordul az eső.
A szomjas föld mohón nyeli
a dúsan zúduló vizet.
Visszatér belé az életerő.
Az átázott, fonnyadt avar
fanyar illatot lehel.
A feltámadó viharos szél
nedves porfelhőt kavar,
néhány száraz, apró ágat
a párás levegőbe emel.
A vizes homok dohos szaga
szerteárad, szétterül.
A nedvet szomjazó erdő
a dús párában elmerül,
s ahogy a vihar elül,
mély álomba szenderül.


Musztrai Anikó