Jéga Szabó Ibolya: Hajnalhasadás

Július végi nyár
Áloműző forróság
Az élet egy röpke tánc

Pitymallik, teraszon ülve bámulom a hajnalhasadást, kiűzött az álmatlanság. A csendbe belekondul egy távoli harangszó, vonatzakatolás, és a tóról felhangzik a vadkacsák korai hápogása, ők a hajnal madarai. A nap izzó kecses kolosszusa még csak derengő fényt ad, lassan, kényelmesen fordulunk rá. A kert még sötét árnyék csupán, madaraim álmosan gubbasztanak a tuják mélyén, a kutya hangos szuszogása kihallik az ólból. Mozdulatlanul ülök, várom a hajnalt. Várom a csodát, mely földöntúli fényárral indítja el az új napot.
Felvillan az első fénysugár, végigszalad a házak falán, megcsillan a tó vizén, kifényesíti az ember tekintetét. Lassan felkúszik az ágakon, kibontakozik az ismerős táj. Moccanásomra a kutya álmosan nyújtózik előttem, kérdőn néz fel. Mi végre ez a hajnali találkozás?  Feleletet nem várva lerogy a lábaimhoz és összegömbölyödve egykedvűen bámul a semmibe.

Július végi forró nyár
Nyitja emlékeim házát
Köddé vált már az ifjúság

A nap ragyogva előtör a házak mögül, aranykeretbe von minden láthatót. Tetőkön át szalad a fény, átsuhan az ablakok üvegén, a korán kelők álmos arcára mosolyt csal. Harsogó fényárral, vidáman indul egy reményteli új nap.
Ülök a hajnali napsugárban, lábaimnál alszik a kutyám, előttem éhes verebek csipkedik fel az etetőből kihullott magokat, nem vesznek tudomás rólam. Emlékeim képernyőjén, kézen fogva sétál egy fiatal pár a virradati fényözönben.  Lépteik könnyűek, arcukra a nap ráfestette a boldogság, a jó remény jeleit, hogy majdan egy hideg alkonyon lemossa azokat. A tó felett az éjjeli köd lassan gomolyogva megadja magát a napsugaraknak, eltűnik, mintha sose lett volna. Csak az örökéletű emlékek maradnak.

Július végi rohanó nyár
Kezemen látom az idő nyomát
A múlt zenél, hallom a muzsikát

A hajnali csendnek vége, kutyák ugatása hallik, autók zaja jön az úton át, indul a nap. Már nem riaszt álmomból óra, a munkásélet taposómalmát régóta nem hajtom már. Kutya a lábamhoz simul, megnyugtatja a közelségem. Korai magányomban csak vele bámulom a hajnalhasadást, az univerzum eme mesés csodáját.
Emlékeim messzi ködében egy zajos táncterem hajnali homályában megbúvó kis zugát látom. Ott forogtunk a muzsikától megbabonázva.
Ám éreztük annak különlegességét, hogy a perc, az a hajnal, már örökre befészkeli magát, kitörölhetetlenül, lelkünk rejtett naplójába, hogy majdan fellapozza azt egy kép, egy halk zene, egy kései hajnal, hogy lásd az emlékeid táncát a messzi múlton át.
Gyorsan kiszaladtál az életemből, maradtam vigasztalan. Az idő haragja már barázdát szántott arcomra, feléd nyújtom ráncos kezem, de a messzeség elérhetetlen.


Jéga Szabó Ibolya