Jéga Szabó Ibolya : Egy történet két oldala

A vadász

A faluvégi sáros utakon kevesen jártak. Gyerekek játszottak a kanális parton, nyaranta fürödtek a poshadt vízben, és a kacsákat terelték esténként haza. Kanálison túl már nem volt ház, csak a rengeteg. A kanálisparti putrikkal véget is ért a kicsi falu. A hevenyészett, ezer helyen lyukas kerítések mögött legfeljebb kukorica, közte paszuly, egy kis kolompér termett és a gaz burjánzott. Igaz, mire a háziak kiértek a kertbe a termést fel vagy leszedni, már semmit sem hagytak nekik a vadak. A vaddisznók alaposan feltúrták a kertet, ásni sem kellett ezt a homokos földet tavasszal. Nem is vették a fáradságot a kertek gazdái, csak úgy elvetettek, azután az isten szent nevében nőtt a gazzal együtt.
Esténként összejöttek a szomszédok, dalolgattak, a gyerekek táncoltak, és mohón falták a parázsban sült krumplit. Néha nagyobb tüzet raktak, és a környéken messzire terjengett a sültszalonna illata, de legtöbbször csak a tűz lobogott a hold fényénél, a szalonna elmaradt.
A legutolsó putriban, négy gyerek sivalkodott vacsoraidőben, ha nem telt meg a hasuk. Anyjuk kezét a csípőjére téve, nagy hasát előre tolva, átkozta ezt a rohadt világot, ahol nincs annyi munka a férfiembereknek, hogy purdékat jóllakassák. Az ura csak ült a putri ajtó küszöbén, és jó nagyokat köpött a porba. Neki a cigaretta hiányzott. Napok óta figyelt, hallgatózott éjszakánként a kert elején, leste a vaddisznókat, ahogy garázdálkodnak a kertben. A kutyák ugattak, de azok rájuk sem hederítettek. – Kéne egy erős drótcsapda –gondolta. Reggelre tálalva lenne az ennivaló, megérdemlik azok a rohadtak a hurkot, mindent fölzabálnak előlünk úgyis.
El is ment másnap a szomszéd faluban lakó, lomizásból élő rokonához, és egy erős csapdával tért haza. Az asszony megint kárálni kezdett, hogy azt a gyilkot fel ne állítsa a kert végében, mert belefut valamelyik kölök és annak annyi.
- Hát vigyázz rájuk este, mert még ma fölállítom, és hajnalban már ki is belezem a dögöt, és délre már húst eszünk, nem az éhkoppot nyeljük te! – kiabálta vissza.
- Csak a szád nagy te! A múltkor se fogtál, ez a csapda se csattan el, és nyelhetjük a nyálunkat ebéd helyett – feleselte a felesége.
- Ez most jó, kipróbáltuk. Hallgass már el, nem köll azt tudni az egész falunak, hogy mire készülök!
- Ha fogsz, köll nekik adni, űk is adtak, na!
Este, úgy kilenc körül állította fel a csapdát. Egész éjjel ott ült a küszöbön és figyelt. Úgy éjfél után kezdtek a kutyák ugatni, és már hallott is röfögést, néha horkantást, néha visítást. - Itt vannak! – nyugtázta jólesően, remélem egy jókora süldő lép bele a csapdámba. Abban a pillanatban disznóvisítás nyomott el minden más éjszakai neszt.
– Megvan! –
A disznó majd egy órát ordított, a társai nagy robajjal hanyatt homlok menekültek. A kutyák egyre közelebb ugattak, némelyik bemerészkedett a kertjükbe. Végül csak néha csattant fel egy fájdalmas hörgés. Már derengett, amikor fogta a disznóölő nagykést, majd felrántotta az ócska kertkaput, és elindult a ritkuló nyögés irányába. Boldog volt, lesz kaja, de nem csak egy napra.
Lassított, már látta a disznót, de meg is ijedt tőle. Nem hitte, a hangokat hallva, hogy ekkora. Ekkor látta meg, hogy a hátsó lábát kapta el a csapda. A disznó meredten nézte a derengő hajnali fényben. A vadász lassított, erősen izzadt, hangosan zihált az izgalomtól, és azon gondolkodott, hogy most mi lesz. Jobb lett volna, ha az első lábával lép bele, ebben reménykedett, most már nem érezte olyan bátornak magát. A gyorsaságában bízott, és abban, hogy a disznó elfáradt.
Lassan közelített, hirtelen meglátta a közelben heverő kutyatetemet. Visszahőkölt.
- A rohadt életbe! Megdöglesz! – ezzel előrevetette magát, és döfött.
A disznó hasába mélyesztette a kését, az pedig átharapta a bal combját. A disznó lerogyott, a vadász combjából sugárban ömlött a vér.  Segítségért kiáltozva sántított a ház felé, de mire a felesége kiért a kertbe, elvérzett.
Másnap a szomszédok megsütötték a disznót, és a telep összes gyereke tele hassal táncolta körbe a tüzet, míg a felnőttek siratták a vadászt.

A préda

A konda hat kismalaccal gyarapodott, az anyjuk, most hozta elő őket. A nagyobbacskák alaposan megszaglászták az új jövevényeket, majd vad kergetőzéssel beavatták őket a napi játékba. Az anyák a malacok körül járkálva turkálták az avart, de a szemük és a fülük éberen figyelt. A nagyobb süldők egymással voltak elfoglalva, a kanok fitogtatták az erejüket. A hatalmas öreg kan, egy kicsit távolabb békésen feküdt, egy kicsit szunyókált. A déli meleg arra ösztönözte a kocákat, hogy valami jó kis dagonya helyet keressenek. A legidősebb neki is lódult, az irány, a kanális kiszélesedő, távoli szakasza volt, ahol nem zavarják őket a csupaszok. Az embert nevezték egymás között így, de legtöbbször a büdös jelzőt is megkapták, mert az ember disznóorral szagolva mindig büdös, izzadságszaguk keveredik valami szagosítóval.
A nagy csorda, vannak vagy húszan, egytől egyig mind belefeküdt a koszos sáros vízbe, a kicsik a partszélen utánozták az anyjukat, akik miután alaposan besározták magukat, békésen hűsöltek. A napi dagonya után visszaballagtak az erdő mélyére, és estig békésen aludt mindenki a maga vackában.
A fiatal hatalmas kan, az öreg riválisa, éberen figyelt. Érezte, eljött az ő ideje. Az öreg, ha a közelébe került, dühösen ráhorkant, de egyéb nem történt még eddig. Tudta, hogy egyszer mindennek vége szakad, az ő dicsőségének is, de a látszatot őrizni kell.
Már az esti vacsorán járt az esze mindenkinek, a kukoricán, az újkrumplin, némelyik kertben piroslott a paradicsom, és jókora uborkák is akadtak, néhol még tök is volt. Amikor az esthajnalcsillag felszaladt az égre, és utat mutatott, a konda elindult a kertek irányába. – Csak azok büdös ebek ne ugatnának folyton, még szerencse, hogy nem mernek közel merészkedni hozzánk – gondolta a fiatal kan.
Néhány koca ért oda elsőnek, már javában taposták le a kukoricát, amikor a fiatal kan is nekilátott a csámcsogásnak. Az öreg anyakoca óvatosan lépdelt, már sokszor látott csapdába szorult vadat életében. Ezek a csupaszok mindenfelé kiteszik azt, már messziről érzik a szaguk, akkor óvatosan hátrálni kell, mutatta a malacoknak, de azok rá se hederítettek, csak zabáltak. Mindent fel kell falni, tudta ezt az öreg, mert jön az ínséges tél, akkor nem lesz ez a bőség.
Fájdalmas visításra megriadt az egész csorda és hanyatt homlok menekültek, ki merre látott, csak el a kertektől. A fiatal kan magára maradt kínjával, rángatta a lábát, de hiába, vascsapda rácsattant, eltörve azt. Nem bírt szabadulni, ekkor közvetlen előtte egy rühes, koszos eb állt veszettül támadva. A kutya az első lábait harapta, de csak sikerült neki a támadó nyakát átharapnia. A vonaglott, majd egy pár métert vonszolta az irháját, és kilehelte a lelkét.
Ekkor jelent meg a csupasz, kezében hatalmas kés villant. A fiatal kan tudta, hogy üt az utolsó órája, de elhatározta, hogy nem adja könnyen az életét. Érezte a vadász büdös izzadság és félelem szagát. – Tehát ő is fél, ez jó – és a szemébe nézett. A vadász lendült, megvillant a kés éle a hold gyér fényénél, éles fájdalmat érzett, és harapott. Fogai között érezte a csupasz csontját.
– Megdöglesz te is – hörögte és lerogyott. Nézte, ahogy a vadász vonszolja magát, de a kiáltozását már nem hallotta.


Jéga Szabó Ibolya