A vörös csillag negyed százada bukott le a fejünk fölül, de augusztus
23-ának piros nyakkendős, kényszertapsolós emléke billogként égett be
azoknak a lelkébe, akik a sarló és kalapács, s a vörös csillag uralomra
jutásának idejében éltek, születtek, s pazarolták el legszebb éveiket.
Tán kilenc éves lehettem, amikor először sajdította meg szívem-lelkem a ’’dicső korszak’’ igazi valója. Hideg, havas idő volt, az iskolában kötelező módon vártuk Télapót, a templomban meg tiszta szívvel, hittel az Angyalkát. Lelkesen szavaltunk, énekeltünk a kis Jézusról szüleink s a falu népének biztató mosolya mellett. Aztán másnap a bizonyítványosztáskor kaptam az első pofont: szintízes osztályzataimat nyolcas magaviseleti jegy éktelenítette el. Sírásra görbült a szám, szakadt meg a szívem! „Miért? Tisztelettudó, szorgalmas tanulóként, miért?’’
- Mert a templomban szavaltál – hallom most is a tanítóm szavát, és vele a szépítő hazugságot– este 6 óra után tilos a tanulóknak kijárni a házból, azért!
Hogy dolgos nagyszüleimre, szüleimre mekkora csapást mért a kollektivizálás, akkor még nem értettem, de sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Hiszen, a nagy istállónk üresen tátongott, a csűrben is csak madarak fészkeltek a tető alatt, s pókok szövögették hálóikat.
Ahogy nőttem, úgy lett egyre nagyobb a vörös csillag hatalma, s elviselhetetlenebb ránk nehezedő súlya! A nyári vakáció nagy részét elrabolták tőlünk az ünnepre való kötelező készülődések.
Égethetett az augusztusi nap, verhetett a zápor, pontosan meghatározott sorrendben vonultunk a városka utcáin augusztus 23-a ünnepén, jelre integettünk, éljeneztünk a tribün előtt cipelve a dicsőítő-jelszavas táblákat, a haza ’’bölcs’’ fiainak óriási fényképeit, énekeltük a csodás életünkről szóló hazafias dalokat. Nem volt menekvés. A félelemre, meghunyászkodásra kényszerítő módszerek hatásosak voltak: örökre eltűnhetett, aki ellenszegült.
Ahogy teltek az évek, gyűltek a ráncok, nőtt a nincstelenség. Üresen kongtak a boltok, nem volt se élelem, se ruha, se cipő! Csak sorok, végtelenül kanyargó sorok. Legtöbbször a hátul állók nem is tudták, miért is várakoznak. Olajért, mosóporért, egy-egy konzervért…
Közben a rádió s a napi két órát sugárzó tévé csodás életről zengett. Az adások a dübörgő gazdaságunkról, az ipari fejlődésünkről szóltak. A gondolatainkat se mertük hangosan kimondani, még otthon a lakásban sem. Mindennek „füle" volt. Augusztus 23-a nekem ezt juttatja eszembe. És még sokaknak, szerintem.
Megjegyzés: Romániában az osztályzat 1-10-ig van.
Kép: net
Kádár Sára Hajnalka
Tán kilenc éves lehettem, amikor először sajdította meg szívem-lelkem a ’’dicső korszak’’ igazi valója. Hideg, havas idő volt, az iskolában kötelező módon vártuk Télapót, a templomban meg tiszta szívvel, hittel az Angyalkát. Lelkesen szavaltunk, énekeltünk a kis Jézusról szüleink s a falu népének biztató mosolya mellett. Aztán másnap a bizonyítványosztáskor kaptam az első pofont: szintízes osztályzataimat nyolcas magaviseleti jegy éktelenítette el. Sírásra görbült a szám, szakadt meg a szívem! „Miért? Tisztelettudó, szorgalmas tanulóként, miért?’’
- Mert a templomban szavaltál – hallom most is a tanítóm szavát, és vele a szépítő hazugságot– este 6 óra után tilos a tanulóknak kijárni a házból, azért!
Hogy dolgos nagyszüleimre, szüleimre mekkora csapást mért a kollektivizálás, akkor még nem értettem, de sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Hiszen, a nagy istállónk üresen tátongott, a csűrben is csak madarak fészkeltek a tető alatt, s pókok szövögették hálóikat.
Ahogy nőttem, úgy lett egyre nagyobb a vörös csillag hatalma, s elviselhetetlenebb ránk nehezedő súlya! A nyári vakáció nagy részét elrabolták tőlünk az ünnepre való kötelező készülődések.
Égethetett az augusztusi nap, verhetett a zápor, pontosan meghatározott sorrendben vonultunk a városka utcáin augusztus 23-a ünnepén, jelre integettünk, éljeneztünk a tribün előtt cipelve a dicsőítő-jelszavas táblákat, a haza ’’bölcs’’ fiainak óriási fényképeit, énekeltük a csodás életünkről szóló hazafias dalokat. Nem volt menekvés. A félelemre, meghunyászkodásra kényszerítő módszerek hatásosak voltak: örökre eltűnhetett, aki ellenszegült.
Ahogy teltek az évek, gyűltek a ráncok, nőtt a nincstelenség. Üresen kongtak a boltok, nem volt se élelem, se ruha, se cipő! Csak sorok, végtelenül kanyargó sorok. Legtöbbször a hátul állók nem is tudták, miért is várakoznak. Olajért, mosóporért, egy-egy konzervért…
Közben a rádió s a napi két órát sugárzó tévé csodás életről zengett. Az adások a dübörgő gazdaságunkról, az ipari fejlődésünkről szóltak. A gondolatainkat se mertük hangosan kimondani, még otthon a lakásban sem. Mindennek „füle" volt. Augusztus 23-a nekem ezt juttatja eszembe. És még sokaknak, szerintem.
Megjegyzés: Romániában az osztályzat 1-10-ig van.
Kép: net
Kádár Sára Hajnalka
Nagyon átérezhetően mondtad el, kedves Hajnalka.
VálaszTörlésKöszönöm elismerésed, Tibor. sajnos, belém égett az a világ. Üdv.
TörlésÚjra átéltem soraidban azt a "szép" időt!
VálaszTörlésÜdv: Szabolcs
Meg kellene szabadulnom már tőle, de egy-egy alkalom visszahozza. Köszönöm,üdv.Hajnalka
TörlésKegyetlen lehetett naponta parancsszóra élni és érezni. Jó, hogy elmúltak azok az idők.
VálaszTörlésÉrdekesen írtál róla, tetszett.
Köszönöm, jó lenne feledni már.
TörlésFájdalmas korszakot élhettetek át. Jól megírtad.
VálaszTörlésSzeretettel gratulálok: Mila
Nagyon fájdalmas, élő még mindig . Köszönöm, hogy olvasol.
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésClick to see the code!
To insert emoticon you must added at least one space before the code.