A vörös csillag negyed százada bukott le a fejünk fölül, de augusztus
23-ának piros nyakkendős, kényszertapsolós emléke billogként égett be
azoknak a lelkébe, akik a sarló és kalapács, s a vörös csillag uralomra
jutásának idejében éltek, születtek, s pazarolták el legszebb éveiket.
Tán kilenc éves lehettem, amikor először sajdította meg szívem-lelkem a ’’dicső korszak’’ igazi valója. Hideg, havas idő volt, az iskolában kötelező módon vártuk Télapót, a templomban meg tiszta szívvel, hittel az Angyalkát. Lelkesen szavaltunk, énekeltünk a kis Jézusról szüleink s a falu népének biztató mosolya mellett. Aztán másnap a bizonyítványosztáskor kaptam az első pofont: szintízes osztályzataimat nyolcas magaviseleti jegy éktelenítette el. Sírásra görbült a szám, szakadt meg a szívem! „Miért? Tisztelettudó, szorgalmas tanulóként, miért?’’
- Mert a templomban szavaltál – hallom most is a tanítóm szavát, és vele a szépítő hazugságot– este 6 óra után tilos a tanulóknak kijárni a házból, azért!
Hogy dolgos nagyszüleimre, szüleimre mekkora csapást mért a kollektivizálás, akkor még nem értettem, de sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Hiszen, a nagy istállónk üresen tátongott, a csűrben is csak madarak fészkeltek a tető alatt, s pókok szövögették hálóikat.
Ahogy nőttem, úgy lett egyre nagyobb a vörös csillag hatalma, s elviselhetetlenebb ránk nehezedő súlya! A nyári vakáció nagy részét elrabolták tőlünk az ünnepre való kötelező készülődések.
Égethetett az augusztusi nap, verhetett a zápor, pontosan meghatározott sorrendben vonultunk a városka utcáin augusztus 23-a ünnepén, jelre integettünk, éljeneztünk a tribün előtt cipelve a dicsőítő-jelszavas táblákat, a haza ’’bölcs’’ fiainak óriási fényképeit, énekeltük a csodás életünkről szóló hazafias dalokat. Nem volt menekvés. A félelemre, meghunyászkodásra kényszerítő módszerek hatásosak voltak: örökre eltűnhetett, aki ellenszegült.
Ahogy teltek az évek, gyűltek a ráncok, nőtt a nincstelenség. Üresen kongtak a boltok, nem volt se élelem, se ruha, se cipő! Csak sorok, végtelenül kanyargó sorok. Legtöbbször a hátul állók nem is tudták, miért is várakoznak. Olajért, mosóporért, egy-egy konzervért…
Közben a rádió s a napi két órát sugárzó tévé csodás életről zengett. Az adások a dübörgő gazdaságunkról, az ipari fejlődésünkről szóltak. A gondolatainkat se mertük hangosan kimondani, még otthon a lakásban sem. Mindennek „füle" volt. Augusztus 23-a nekem ezt juttatja eszembe. És még sokaknak, szerintem.
Megjegyzés: Romániában az osztályzat 1-10-ig van.
Kép: net
Kádár Sára Hajnalka
Tán kilenc éves lehettem, amikor először sajdította meg szívem-lelkem a ’’dicső korszak’’ igazi valója. Hideg, havas idő volt, az iskolában kötelező módon vártuk Télapót, a templomban meg tiszta szívvel, hittel az Angyalkát. Lelkesen szavaltunk, énekeltünk a kis Jézusról szüleink s a falu népének biztató mosolya mellett. Aztán másnap a bizonyítványosztáskor kaptam az első pofont: szintízes osztályzataimat nyolcas magaviseleti jegy éktelenítette el. Sírásra görbült a szám, szakadt meg a szívem! „Miért? Tisztelettudó, szorgalmas tanulóként, miért?’’
- Mert a templomban szavaltál – hallom most is a tanítóm szavát, és vele a szépítő hazugságot– este 6 óra után tilos a tanulóknak kijárni a házból, azért!
Hogy dolgos nagyszüleimre, szüleimre mekkora csapást mért a kollektivizálás, akkor még nem értettem, de sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Hiszen, a nagy istállónk üresen tátongott, a csűrben is csak madarak fészkeltek a tető alatt, s pókok szövögették hálóikat.
Ahogy nőttem, úgy lett egyre nagyobb a vörös csillag hatalma, s elviselhetetlenebb ránk nehezedő súlya! A nyári vakáció nagy részét elrabolták tőlünk az ünnepre való kötelező készülődések.
Égethetett az augusztusi nap, verhetett a zápor, pontosan meghatározott sorrendben vonultunk a városka utcáin augusztus 23-a ünnepén, jelre integettünk, éljeneztünk a tribün előtt cipelve a dicsőítő-jelszavas táblákat, a haza ’’bölcs’’ fiainak óriási fényképeit, énekeltük a csodás életünkről szóló hazafias dalokat. Nem volt menekvés. A félelemre, meghunyászkodásra kényszerítő módszerek hatásosak voltak: örökre eltűnhetett, aki ellenszegült.
Ahogy teltek az évek, gyűltek a ráncok, nőtt a nincstelenség. Üresen kongtak a boltok, nem volt se élelem, se ruha, se cipő! Csak sorok, végtelenül kanyargó sorok. Legtöbbször a hátul állók nem is tudták, miért is várakoznak. Olajért, mosóporért, egy-egy konzervért…
Közben a rádió s a napi két órát sugárzó tévé csodás életről zengett. Az adások a dübörgő gazdaságunkról, az ipari fejlődésünkről szóltak. A gondolatainkat se mertük hangosan kimondani, még otthon a lakásban sem. Mindennek „füle" volt. Augusztus 23-a nekem ezt juttatja eszembe. És még sokaknak, szerintem.
Megjegyzés: Romániában az osztályzat 1-10-ig van.
Kép: net
Kádár Sára Hajnalka
Nagyon átérezhetően mondtad el, kedves Hajnalka.
VálaszTörlésKöszönöm elismerésed, Tibor. sajnos, belém égett az a világ. Üdv.
TörlésÚjra átéltem soraidban azt a "szép" időt!
VálaszTörlésÜdv: Szabolcs
Meg kellene szabadulnom már tőle, de egy-egy alkalom visszahozza. Köszönöm,üdv.Hajnalka
TörlésKegyetlen lehetett naponta parancsszóra élni és érezni. Jó, hogy elmúltak azok az idők.
VálaszTörlésÉrdekesen írtál róla, tetszett. :)
Köszönöm, jó lenne feledni már.
TörlésFájdalmas korszakot élhettetek át. Jól megírtad.
VálaszTörlésSzeretettel gratulálok: Mila
Nagyon fájdalmas, élő még mindig . Köszönöm, hogy olvasol.
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés