Bige Szabolcs: A Sándor család 4. rész

4. rész

 A fehér asztal körül

   Sokan ülték körül a fehér asztalt, melyet Sándor Mária tiszteletére terítettek. Harmincöt éves tanári munkáját köszönték meg kollegái, tanítványai. Rokonai, s gyermekei is eljöttek ünnepelni.
  Harmincöt év!
  Régi igazgatója ott ült vele szemben az asztal másik végén.
- Emlékszik igazgató úr - szólította meg –, mit mondott, amikor friss diplomával és a tanügyi osztály kinevezésével a zsebemben jelentkeztem önnél?
- Hogyne emlékezné, kedves. Azóta is kedvenc adomáim közzé tartozik. „a diákok a titkárnőnél jelentkezzenek!”, mondtam köszönés helyett. Így volt?
- Így, így. Nem nézte ki belőlem a tanárt igazgató úr!
  Sok közös emléküket emlegették fel sorban. Mindenki bekapcsolódott az egyre élénkebbé váló beszélgetésbe.
- Nekem tanárom is volt az igazgató úr - hozakodik elő a régi dolgokkal egyik fiatalabb tanár kollega -, amikor ide jártam a líceumba. Emlékszem, kicseréltük április elsején az osztályt a román diákokkal. Mikor bejött órát tartani a tanár úr, és névsort akart olvasni, csomó idegen arc nézett vissza rá a padokból.
- Tudtam a turpisságról, de látványosan lepődtem meg, ne okozzak nektek csalódást.
Haragudtak is a vaskalapos kollegáim, hogy ha tudtam a készülő tervről, miért nem akadályoztam meg? És ha már nem akadályoztam meg, miért mentem még bele is utólag a játékba?
- Tapintatos ember volt az igazgató úr, de szigorú is tudott lenni! – folytatta a fiatal tanár – Nem felejtem el azt a nyaklevest, amit cigarettázásért kaptam.
- Na, és most cigarettázol?
- Nem, de nem a pofon mián. Mikor a katonai szolgálatot végeztük, egyesek eladták a kenyéradagjukat cigiért. Én meg gondoltam, hogy a kenyér csak többet ér, és én mindig elcseréltem a cigaretta adagomat. Inkább jól laktam, mint hogy füstöljek. Így szoktam le róla. Dupla haszon!
- Mária, - fordította most a szót az asszony felé a volt igazgató – hogy van Jóska, hallom, kórházban van.
- Köszönöm érdeklődését, most már sokkal jobban.
- Emlékszem, amikor bejött hozzám, az irodámba, és arra kért, hogy hívassam be magácskát, mert beszéde van az „elvtársnővel”. Emlékszik?
- Én, jól igen!
- Mária bejött – folytatta a történetet – Jóska pedig intett, hogy menjek ki.
- Megtehette, nagy ember volt - pártaktivista. Szóval, én kiléptem, de az ajtót résnyire hagytam, halljam meg, ha baj van. Semmi baj nem volt, mert Jóska így szólott szépen: „elvtársnő, maga nagyon csínos, én magát szeretem. Elvtársnő, legyen a feleségem!” Két hét múlva volt az esküvő. Így volt?
- Így, így.
  Az ürülő poharak mennyiségével arányosan emelkedett a hangulat. Mária csendesen felállt és senkitől nem búcsúzva észrevétlenül elment. A férje a kórházban fekszik, ő meg itt ünnepelteti magát. Lelkiismeret furdalása volt, pedig nem ő akarta az ünneplést.  Nyugdíjba ment, ez szolgáltatott okot az összejövetelre, a kollegái szervezték.
  Ahogy az utcára ért, az állomás felé fordult, s igyekezett, hogy érje el a délutáni gyorsat, amivel a városba mehet. Be a kórházba - Jóskához.
  Már több mint egy hónapja fekszik bent. Háromszor műtötték, de most már talán javul.
- Mondtam neki - motyogja magában Mária –, mondtam neki, ne menjen ki az esztenára azok miatt a koszos juhok miatt. S most, tessék: itt a baj!
  Sándor Jóska makacs ember volt, nem hallgatott sohase a jó szóra. Különösen, ha ivott. És ez gyakran megesett. Az ital miatt csúszott egyre lejjebb.
  Elvégzett egy vendéglátói tanfolyamot, és elhelyezkedett a bútorgyár kantinjába felszolgálónak, majd átkerült a vendéglőbe pincérnek. Ekkor kezdett el keményen inni. Sokáig eltűrték a vendéglőben, mert mindig csak zárás után ivott, de végül csak kikopott innen.
  Határpásztor lett. Volt egy társa, egy botja, s egy kutyája. Így járták napestig a határt. Ősz fele még éjszakára is kint maradtak, mert a vaddisznók dézsmálták a kukoricát. A kisebb tolvajocskák elfutottak, ha meglátták őket, de ha nagyobb szabálytalanságot, törvénytelen dolgot észleltek, azt jelentették a néptanácsnak, rendőrségnek, erdészetnek. Ahova az ügy tartozott.
  A juhászokkal is azért akadt baja, mert a tilosban legeltették a jószágot, és Jóska szóvá tette. Egy hét múlva belöktek két birkabőrt az udvarukra. Azt mondták, farkas támadt a nyájra és a Jóska két birkáját széttépték. Ezt is csak a szomszéd tudatta velük, mert éppen nem volt senki otthon, amikor ott jártak a pásztorék.
  Jóska dühbe gurult, és kiment az esztenára. Hogy mi történt, mi nem, nem lehetett tudni. A másik határpásztor, a társa talált rá másnap reggel a szőlők alatt. Alig pislákolt benne az élet.
  Őt kórházba vitték, a juhászt börtönbe.                                
  Mária baktat az állomás felé, érné el a délutáni vonatot.
- Gyógyulj meg Jóska! – suttogja maga elé.
- Gyere haza, én majd ápollak, úgyis ráérek már ezután! – teszi még hozzá gondolatban.


Bige Szabolcs