M. Fehérvári Judit A lövészárokban holtak között térdig gázoltam, miközben egyre csak gyászoltam

Összevissza csaponganak a gondolataim.
Ma viszonylag csendes napunk volt, s a múlt, mint valami óriási labda ide-odaszökkent az elmémben. Emlékszem arra, milyen nagyon boldog voltam, mikor egyezer korona segélydíjjal javadalmazott joggyakornokká váltam.  A szombathelyi királyi törvényszékhez a győri királyi ítélőtábla elnöke osztott be egyenesen. Soha olyan szép napom nem volt, mint 1912. július 5-e. Igaz, ekkor a Balkánon már háború dúlt, de ez olyan nagyon messze volt tőlünk, s valójában semmi közünk sem volt hozzá, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy két esztendővel és néhány nappal később már én is a Duna-Száva vonalán harcolok majd egy olyan háborúban, amelyet sohasem éreztem magaménak. Valójában a Balkáni-háborúval, különösen annak az első részével, mikor az Oszmán Birodalom ellen létrejövő Balkán-szövetség országai , úgy, mint Görögország, Bulgária, Szerbia és Montenegró elvették a törököktől annak európai területeinek nagy részét, valamint Albánia, Macedónia, Rumélia és Trákia is felszabadult a török iga alól, egyetértettem. A második Balkáni-háború Bulgária felosztására irányuló törekvéseit azonban fejcsóválva fogadtam. Érdekesek a háborúk. Az egyik pillanatban azért fognak össze bizonyos országok, hogy legyőzzenek egy hódítót, s szabadok lehessenek, míg a másikban már kebelükre ölelik azt, aki ellen addig harcoltak, hogy területeket szerezzenek volt szövetségesektől. Nem igazán értem a háborúk logikáját.
Mindenesetre 1914 nyara életem legszebb szakaszaként indult:
1914. június 25. napján a szombathelyi járásbírósághoz neveztek ki. Esküt 1914. július 16-án tettem. 1600 korona fizetés és 400 korona személyi pótlék, valamint szabályszerű lakpénz. Ki gondolt még akkor arra, hogy milyen következményei lehetnek annak, hogy egy diák, akit Gavrilo Principnek neveztek, s, aki a Fekete kéz nevű szerb nacionalista csoport tagja volt 1914. június 28-án, egy hadgyakorlat során Szarajevóban megölte az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot, s annak a feleségét, Chotek Zsófiát, Chotkova és Wognin grófnőjét.

Az első nekrológok után senki sem számított hadüzenetre, mert a Habsburg udvar csupán azzal volt elfoglalva, hogy elfeledtessék népükkel ezt a rangon aluli házasságot, hiszen Zsófiának illett volna főhercegnőnek születnie, s Ferenc Ferdinánd a Monarchiában egyébként sem örvendett nagy népszerűségnek. Így aztán vidéken tartották meg a búcsúszertartást, s miután a nép nem kapta meg a maga „cirkuszát”, hamarosan feledésbe borult ez az affér, de ekkor hirtelen a lapok harciasabb hangnemet ütöttek meg.
Még ekkor sem ijedtem meg, hiszen gyönyörű nyarunk volt, állásom, jövedelmem arra hivatott, hogy egy szebb, boldogabb jövő elé nézzek. Fiatal voltam, hittem istenben és abban, hogy csodás életet szán nekem.
Még két hét sem telt el az eskütételem óta, de máris borúsra fordult Európa ege. A Monarchia német biztatásra ultimátumot küldött Szerbiának, amit az természetesen visszautasított. Válaszul 1914. július 28-án az Osztrák-Magyar-Monarchia hadat üzent Szerbiának. A szövetségi szerződések értelmében pár nap alatt egész Európa hadban állt.
A szívem még szabad volt, csak a családom jövője aggasztott, ezért megnyugtatásukra a húgommal végig tartottam a kapcsolatot, már, amikor egyáltalán olyan idők voltak, hogy működött a posta.
Az első képeslapom augusztus 17-én ért Marikához, s ezt már a nagykanizsai gyalogsági laktanyából küldtem, mert itt vártam a frontra szállításom. Szerbiában, Gefreiter, azaz őrvezetői beosztásban kezdtem meg a frontszolgálatot. Otthon azonban ennek is nagyon örültek. Huszonöt esztendős voltam ekkor.
Nem sokat tudtam sem a szerb hadseregről, sem magáról az országról. Azt beszélték ugyan, hogy az országnak nagyon is tapasztalt serege van, mert a korábbi két évben két háborúban is részt vett. Azt a szóbeszéd is járta, hogy emiatt Szerbia kimerültté és rosszul felszereltté is vált. A felső vezetés ezek miatt kevesebb, mint egy hónapot adott a szerbeknek. Így aztán örültem, hogy ide soroztak be, mert máris azt éreztem, hogy azonnal otthon leszek, ahogyan II. Vilmos császár is megígérte az övéinek, úgy Ferenc Józsefről is azt hajtogatták, hogy ő sincs más véleményen a háborút és a katonáit illetően.
Érdekes ez a szerb nép! Bizakodó és a végtelenségig szívós, valamint ismerték a lehetséges taktikai alapelveket is, ezért igyekeztek minél tovább kitartani a Monarchia támadásaival szemben, és azt remélték, hogy közben az oroszok legyőzik a Monarchia nagyobb seregét. Közben lankadatlanul figyelték a szomszéd népet, Bulgáriát is, mivel a korábbi években többször is háborúztak velük, utoljára éppen 1913-ban, így viszonyuk igencsak rossz volt.
Utólag derült ki csak ki, hogy a háború elején a szerb hadsereg 180 000 fővel rendelkezett. A hadsereg parancsnoka Radomir Putnik tábornagy volt. A szerbek hősként, Atyjukként tisztelték. A háború elején Putnikot éppen egy budapesti kórházban kezelték, mivel elég rossz egészségi állapotban volt. Az osztrák-magyar hatóságok a kórházban le is tartóztatták őt, de később Franz Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnökének személyes közbenjárása miatt végül elengedték. Von Hötzendorf nagyon rosszul arra számított, hogy egy beteg tábornok könnyű ellenfél lesz. Ez hatalmas tévedés volt! Putnik szinte soha nem hagyta el különleges, ezúttal már szerbiai kórházi szobáját, de mégis mindenről tudott, szellemében mindenhol ott volt, s győzelmet győzelemre halmozott.


***

Kedves Naplóm!

Én hazulról eddig hat lapot kaptam meg.   Csomagot is kértem, pénzt is, mert a fehér nadrágra valómat valahogyan elő kellett teremtenem.   Köszönet és hála Marikának, hogy a ruháimat és apróságaimat oly szépen megőrzi!  Most megyünk lefele Boszniába. Most van időm írni, ugyanis minden lapomat előre megírom, és ha feladásra alkalom van, majd ráírom a dátumot és elküldöm. Ezt azért teszem, hogy a ritka alkalmat el ne szalasszam. Igen örülnék annak, ha néha egy lapomat megkapná a családom, hiszen azt sem tudják, merre járunk, s, ahol éppen vagyunk, ott milyen is a hadi helyzetünk. Sokszor nincs posta, rosszat semmiképpen sem írhatok, mert otthon így is éppen eleget aggódnak értem. Még
hála Istennek  semmi bajom sincs és jó egészségben vagyok. Az itteni címem megírtam, de nem is sejtem, meddig maradunk ezen a helyen. Csak a jó Isten békét adna már!

***




1914. augusztus

Folyó hó 12-én átléptük a Drina folyót. Az Ötödik hadsereg tagjaként Bosznia északi részén kezdtük az akciót. Parancsnokunk, Oskar Potiorek tábornok. Nagyon szeretne Ferenc József császárunknak meglepetést szerezni! Azt suttogják még a falevelek is, hogy Őfensége születésnapjára le akarja rohanni az egész Szerbiát. Látni még nem láttam személyesen, csak hallottam róla. Hegyes-dombos vidékeken támadunk, s egyáltalán nem ismerjük a terepet. Egyesek azt mondják, jobb lett volna észak felől meglepni az ellenséget. Ők régi, kipróbált katonák, s tudják azt, hogy „a csata sorsa a mezőben dől el”. Ez Clausewitznek, a XIX. század elején élt történésznek a klasszikus elmélete a háborúról. Bajtársaim tegnap éjjel hosszasan taglalták igazságtartalmát. Én csak hallgattam. Nem tudtam a témához szólni, s fáztam is, rázott a hideg, csupa víz volt mellemen a ruhám. Idegen tájon idegennek lenni, s nem tudni az otthoniakról, nem ismerni a mezők éledését, a fák árnyait, önmagában is félelmetes. És hogy őszinte legyek, fogalmunk sem volt arról, mi is van a dombok és hegyek mögött, míg az alföld az csak pusztaság, ha másra nem is, de látásra bizonyosan tökéletesebb.

***

Vesztettünk. Körülöttem csak halottak és halottak, vér és vér. Ha lehunynám a szemem, hogy nyugovóra térjek, azonnal ki is kell nyitnom, mert nem csak arcokat látok, nem csupán a mosolyok megdermedését, hanem hallom a temetetlen holtak még nem is olyan régen bizakodó hangját, vágyaikat, kedveseik csókját, és ott vannak a lányoktól kapott zsebkendők, szalagok és egyéb apróságok is. Ép bőrrel megúsztam a mai napot. Puskatusok morajlása, szerb vezényszavak, s a hadifogságba hurcoltak itt maradt dolgai emlékeztetnek arra, hogy háború van.


1914. szeptember

A Kolubara folyóhoz ért az egységünk, a szerbek által Valjevónak nevezett területet mi egyszerűen Macsónak hívjuk. Ismét rengeteg halott. A harci helyzet nagy összevisszaságot mutatott, mert hol mi, hol a szerbek egészültek ki újabb egységekkel egészen addig, amíg megrekedtünk, és egy négy napos, véres harc kezdődött a Jagodnja hegység Mačkov Kamen nevű csúcsáért. Gondolom, a kilátás, a hadi viszonyokra való legjobb rálátás miatt vesztettünk ismét ezer meg ezer és még több ezer katonát, miként az ellenség is. Lövészárkokat ásunk, vízálló csizmáink jól bírják az időt, csak a türelmünk fogy lassan.





1914. október

Kedves Naplóm!

De régen volt időm arra, hogy így nevezzelek! Egy hónapja is elmúlt annak, hogy itt állomásozunk. Immár teljesen berendezkedtünk a lövészárok életre. Mindenünk megvan, az ellenség sem támad. Mint, mindenütt, a háborúban is vannak olyanok, akik mindenről mindent tudnak. Azt mondják, az ellenségnek nincsen csak egyetlen lőszergyára, s ha teljes erővel dolgoznak is, akkor sem képesek csak maximum napi száz lőszert gyártani, így mi most lógathatjuk a lábunkat, mert elég csak néha-néha tüzelni.
Amúgy nem szeretem a háborút, de úgy veszem észre a szerb nép sem. Nincsen közünk ahhoz a merénylethez, mi nem akarjuk az ugyanolyan emberek pusztulását sem, mint, amilyenek mi vagyunk. De hiszünk Uralkodónkban, s abban, hogy Mária Országában eljövend a béke. És még remélünk. Még tudjuk, hogy ember módjára ráléphetünk a helyes útra, mielőtt megtapasztalnánk az aknák erejét. A szerb Užice hadosztály és a montenegrói Sandžak hadosztály neve így sem törlődik ki immáron sohasem az emlékezetemből. Lőállásaink alá az éj sötétjében befurakodva, mint a vakondokok ástak alagutakat, s felrobbantották gyalogságunk lába alatt a talajt. Istenem! Mennyi halott! Mindegyiket ismertem, beszéltem velük. A szívem azóta is facsarja a bánat…
1914. november

Lehullottak a falevelek. Ősz van. Az a bizonyos Szent Vitus napja, amikor megölték a trónörököst, oly távolban van már, de még reménykedünk. Azt tartja a mondás is, hogy reménység nélkül nincsen élet sem, csak béke lenne már! Még bízunk II. Vilmos császár ígéretében, még hiszünk abban, hogy a háború hamarosan véget ér, s nem hullott hiába a földbe annyi magyar vér. A családom és a közszellem azt nevelte belém, hogy a hazámért küzdő, őszintén odaadó katona legyek, s én igyekszem mindenben megfelelni a császári Őfensége elvárásainak. A szerb táj még ősszel is szép, s ma sikerült egy valódi szerb képeslapot hazaküldenem. Örülök annak, hogy nincsen lehetőség arra, hogy hosszabb leveleket írjunk, mert egy ilyen lapra csak néhány sor fér rá, így minden haza küldött soromban csak a bizakodást tárom a családom elé, s mindig csak jót írok, ugyanis megszakadna a szívem, ha aggódnának értem. Nagyon nehéz lehet otthon nekik, de hiszem, a Jóisten megsegít bennünket, s minél előbb együtt lehetünk. Közben emelkedtem a katonai ranglétrán is, káplárrá léptettel elő, de ez mellékes. Igyekszem jó bajtársa, s jó hazafi és főként ember maradni ebben a káoszban. Marika leveleit rendesen megkapom és mindig örülök neki. Vajon, mit csinál mindig a Mama? Egészséges?
Én igen sokszor szoktam hazagondolni, különösen esténként mikor lefekszem és még el nem alszom. Mi minden volt abban a csomagban, amit Kanizsáról utánam hazaküldtek!  Kíváncsi vagyok, mi minden veszett el!  A kofferom kulcsa nálam van, de nem tudom hazaküldeni. Azért csak törjék fel, nehogy megdohosodjon a koffer. A következő levelemben meg is írom, hogy mit tegyenek. Otthon én vagyok a családfő. Apánkat régen magához emelte a Teremtő. Csak a Jóisten békét adna már! Itt mi igen jól élünk, csirkét meg finom disznóhúst eszünk. Hála Istennek igen jó idő van még. Semmit nem fázunk. A szőrmét még nem vettem elő. Hála Isten én is még egészséges vagyok. Nincs semmi bajom. Persze, esténként nem alszom. Nézem a fölénk magasodó hegyek árnyait, s épületeket rajzolok a következő lapomra. Így is elviszi a posta, már, ha éppen van. Senki sem sejti ezekről a kricckraccokkról, hogy a védelmi rendszerünket örökítem meg rajtuk.
Ma este a tábortűznél kétszer háromszor is elolvastam a ma kapott levelem, és haza képzeltem magamat. Eszembe jutott a mama, a rég elhunyt papa és a húgom is. Bárcsak már én is közöttük lehetnék! Nem jön álom a szememre, s ez szerencse is, mert azért olyan korán nem kelünk, csak a világossal. Csomagot egyáltalában nem kapok már, de estelente imádkozni én is szoktam. Elnézem a csillagokat, s tudom, hazatérek.

***

Ma az egyik bajtársam megsebesült. A szombathelyi kórházba vitték. Írtam Marikának, hogy látogassa meg, ha járnak még a vonatok, hiszen otthon béke van, nem úgy, mint itt a déli harctéren. Másfél hónapja már, hogy a lövészárkokban élünk. Tüzérségünk folyamatosan ellenőrzés alatt tartja az ellenséget. Szünet nélkül csak lőnek és lőnek. Azt beszélik, a szerbeknek lassan kifogy a puskaporuk. Bár igaz volna, s adna nekünk a Jóisten békét!

1914. december

Hidegebbre fordult az idő, a hó is leesett már. Otthonról megkaptam a pénzes levelem. Kilencven koronát küldtek, mert sem papírom, sem tintám, sem tollam nem volt már, de még a cipőm talpa is elhagyott. Tizedessé léptettek elő. Ma ismét kaptam egy csomagot. Hála Istennek én egészséges vagyok és jól élek most, mert mindenem van. Este van és mi a jó meleg szobánkban bor és nóta mellett szórakozunk. Nem búsulunk ám. Így köszöntött be 1914 karácsonya. Sehol sincsen egyetlen falevél sem, süvít a szél, s távolról morajlanak a front hangjai, de ünnep van, habár ezek a szerbek ortodoxok, s másként és máskor ünnepelnek. Furcsa, de mégis olyan majdnem minden, mintha csak béke honolna.
Ma osztották ki a karácsonyi ajándékcsomagokat. A baka társaság persze igen megörült neki, hogyne, hiszen a pipák már meg is voltak tömve, csak rá kellett gyújtani. Nekünk a klopodiai nők küldtek csomagot. Meg is köszöntem nekik és írtam annyi bolondságot, hogy még a cenzúrázó tiszt is elnevette magát. Hadd nevessenek Klopodián is! De szivarokat nem jót küldtek, csupa rövid volt. Minden egyesnél megfájdul a fejem, de azért szívom, mert nincs más, szívni meg csak muszáj.

1915. január

Az öcsémtől kaptam, ma levelet. Cigaretta is volt benne, amit igen köszönök. Januárban már háromszor is írtam neki is. Hála Istennek én most jól érzem magamat. Már rég nem voltam tűzben. Az otthoniaknak szánt csomagomat csak hurcolom, nem tudom sehol feladni. Van ruhám, cipőm, pokrócom, füstölni valóm, jó borocskám, sőt az estéinket cigányzene mellett múlatjuk. Mi más kellene még a boldogsághoz? Béke. Csak a Jóisten megadná már!

1915. február

Most igen jó helyen vagyunk. Mindent lehet venni. Pénzem nincs. Ma oldalast kaptam hazulról olyan kis csomagban. Köszönöm! Az én általam feladott csomagot megkapta-e vajon a családom? Én hazulról három naponként kapom meg a leveleket. Pénzem nincsen, de kérni nem akarok. Majd az Isten ebben a bajban is megsegít. Jó faluban vagyunk, ahol mindent lehet venni. Szóval hiányt nem szenvedünk semmiben sem, mert segítjük egymást. Otthonról több levelet is kaptam, csak sajnos majdnem mindegyikben ugyanaz van. Ilyenkor csalódás ér. Úgy vágyom a hírekre, mint a szerelemre. Mindegyik messze van.

***

Ma hatvan koronát kaptam pénzes levélben. A legjobb helyen, a legjobbkor. Dohányt, ennivalót, italt mindent vettem. Immár nem érhet különösebb baj! Nagyot szórakoztam azon, hogy Marika hogy megijedt attól a késtől, amit innen küldtem neki. Attól a késtől pedig nem kell félni, én november közepe óta ettem vele. Az valódi kecskeszarvnyelő szerb kés. Igaz, kést nem szoktak ajándékozni, de velem van Isten, így a babonákat megvetem.

1915. március

Itt járt a fényképész. Jó pénzért képeket csinált rólunk, majd azt mondta, elvesztek. Otthonról mégis azt a hírt kaptam, hogy megkapták a fotókat, s ki is fizették az árukat. Ki érti ezt? Azt sem tudom, hogyan tűnik el a szivar és a dohány a csomagjaimból, ha egyébként teljes tartalmukat hiánytalanul megkapom. Ma otthonról kértem egy zsebnaptárt. Annyira egyformák itt a napok, hogy jegyzeteléssel szeretném állandóvá tenni a változásukat. Az időjárás is kegyes hozzánk. Néha napján hidegebb szél fúj, de általában köpeny nélkül járunk. Majdnem nyár van.



1915. április


Most már én is hosszú kardot viselek az oldalamon, mert húsvétkor előléptettek kadet aspiránsnak. Ezzel a fizetésem is jelentősen javult. 40 fillér napi zsold helyett 90 fillért kapok. Most tartottuk a kadet aspiránti rangáldomását. Borunk elég volt. Drága volt és rossz. Muzsika is szólt, igaz ugyan, hogy ilyen mellett még nem mulattam. Mert mindösszesen egy dudást tudtam szerezni. Szóval, dudaszó mellett mulatunk.

***

Néhány napja Erdélyben állomásozunk, Szerbiát elhagytuk. Vettem ma egy igen szép kardot 16 Koronáért kéz alatt. Igen megéri. Ma egy ilyen kard 50-
60 Korona. Hála Isten, jól érzem magamat!

1915. május

Ma nem tudom, milyen csoda folytán, de csokoládét is adtak a napi élelem mellé. Még a nyál is összefolyt a számban, amikor rápillantottam. Hogy mennyire földi dolgok is boldoggá tehetik az embert! Béke idején ez természetes, de a háborúban valódi csoda! Ma bajtársaimmal érmeket nézegettünk. Igen okos emberek is vannak ám közöttük! Egy érem leírását haza is küldtem, hogyha hozzá jutnak, szerezzenek be, amennyit csak tudnak! De ne csak ilyesmit, hanem mindent el kell tenni, ami a háborúra vonatkozik, mert később mindez értékes dolog lesz, ha most bolondságnak is látszik. Mindazok a füsttelen napi jelvények is érdekesek, amelyeket itt látunk.
Hadikölcsönre is minden magyar családnak elő kellene jegyezni legalább is egy részvényt. Gondolni kell az utókorra, az utódainkra, hogy a mi történetünk az ő történelmük lehessen, mert nagy időket írunk. Hogy mekkorákat? Nem is sejthetjük ma még, de egyszer hiszem, minden, ami itt és most történik, része lesz az emberiség történelmének.
Itt most gyönyörű szép tavaszi idő van. Én jól érzem magamat. Ha az Isten újra civilbe segít, talán ott sem lesz kellemesebb életem, mint most van. Most igen szép elegáns ruhám is van. Az egész háborúban legkellemetlenebb ez a vándorcigány élet meg a kétszersült. Már látni sem bírom.

***

A pünkösdi ünnepekben úgy, mint otthon, mi is ünnepeltünk, tábori mise azonban már régen nem volt, pedig ily háborús világban az igen szép és megható szokott lenni. Egyebekben jól érzem magamat. Társas felvételek is készültek a bajtársaimról, s rólam.

***

Most meg már románul is meg kell tanulnom. Tegnap két levelet kaptam. A családom aggodalmai alaptalanok. Ami csak falun háborús világban lehetséges, pénzért itt is mindent meg lehet szerezni.

1915. június

Kosaramban annyi kétszersült van, hogy lassan az egész bepenészedik. Komolyabb harci eseményről tudósítani nem tudok. Úgy tűnik, szeret engem az Isten, mert a nagy csatáktól eddig megkímélt. A mamától kaptam negyven Koronát, s én is írok, amikor csak tudok, de csomagot innen már nem tudok küldeni. Egy harisnyára nagy szükségem volna, mert már mindegyik összeszakadt, de nem terhelhetem még ezzel is az otthoniakat!

1915. július

Egy ideje Ausztriában állomásozunk. Itt vannak csak hatalmas hegyek! Tudunk ám itt a magas sziklák között pihenni is, mert van elég szalma, s a gyakori ágyúdörgés a legkevésbé sem zavar meg. Háború van. Eddig nem éreztük a súlyát, most ismerkedünk a félelemmel, s az elmúlás érzésével. Állítólag az osztrák vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf tervei alapján haladunk, noha mindenkinek tudomása van arról, hogy egy osztrák ezredes, Alfred Redl elárulta ezeket. A pontos részleteket nem ismerem, csak azt tudom, hogy már a háborút jóval megelőzően azt szerették volna elérni, hogy a csapataink túlnyomó részét, az A-Staffelt Galíciában vessék be a lehetséges orosz fenyegetés ellen. A szerb határt a hadsereg kisebb része, a Minimalgruppe Balkan fedezte volna. Itt állomásoztunk mi is. Szerbia szép és nagyon rossz emlékeket is hagyott a lelkemben. Az eredeti terv szerint a tizenkét hadosztályból álló tartalékot, a B-Staffelt a politikai és katonai helyzetnek megfelelően vagy a Szerbia elleni offenzíva keretében vagy Oroszország ellen alkalmaznák. Ezt beszélik. Mi már az országhatárokat nem is ismerjük, annyi helyen voltunk. Vágyjuk látni az otthoniakat, reméljük a békét, mert megfáradtunk, s hiányzik az otthonunk, anyanyelvünk, de nekem még annál is jobban Marika húgom, kivel igen jó testvéri viszonyt ápolunk.

1915. augusztus

Tegnap hatalmas ünneplés volt, kadetnek léptettek elő. Úgy értesültem, hogy az Érdekes Újság pontosan közli, ki mikor és melyik harctéren teljesít emberfeletti módon. Még ma megírom a családomnak, hogy fizessenek rá elő.

***

23-a van. Itt most nem lehet semmi érdekeset szerezni, mert nem mi támadunk. Jelenleg különben csend van. Jól érzem magamat. Egyebekben a csaták szüneteiben a katonák kedveseiknek gyűrűket készítenek olasz srapnellból. Sajnos, én nem tudtam már ilyet szerezni, valakitől majd veszek egyet, hogy hazavihessem.

1915. szeptember


A mai naptól gépfegyveres kiképző vagyok. A rozsdásodó dolgokat itt is be kell vazelinozni, mert a papírburkolás nem sokat használ. Otthonra is megírom, ha időm engedi, hogy jól bánjanak a családi vagyonnal. Van egy hősünk, ma láttam a fotóját egy képeslapon, s azon nyomban meg is vásároltam, hogy hazaküldhessem. Elég kacifántos neve van: Paul Ludwig Hans Anton von Beneckendorff und von Hindenburg. Nem mindennapi család sarja, s nem mindennapi ember! Ludendorff tábornokkal együtt rábízták a kelet-poroszországi haderő vezetését. Ludendorff stratégiai zsenialitásának köszönhetően a nagy orosz túlerővel szemben a velünk kiegészített német hadsereg briliánsan védekezett. A tannenbergi csatában aratott győzelmünk pedig Hindenburgot nemzeti hőssé tette a mi szemünkben is és bátran masíroztunk utána a keleti frontra, ahol főparancsnokká lépett elő. A második Mazuri-tavaki csatában elért győzelemnek köszönhetően már Kelet-Poroszország megmentőjének tartották.
Van a katonaságban jó dolog is: a hit, az erő, annak a tudata, hogy megvédjük azt, ami a miénk, s hazánkért folyatjuk a vérünket. Ha ilyen emberről hallok, mint Hindenburg is, oly kicsinynek érzem magam, mint a sarjadó fűszál, mire a nap heve sem süt, hanem egy hatalmas fa árnyékában várja, hogy őt is belepje a moha. Nem mintha a mohával bajom volna, de hősnek lenni és hazafinak a legszebb dolog a világon! Ilyenkor még azt is feledem, hogy háború dúl. Van-e annál szebb szó, mint honvédelem?! Talán a szerelem, az anyaföld imádata lehet csak egyenértékű vele így a harcok idején.
Mostanában Laibachban és Zágrábban állomásoztunk. A szerb sárt taposom az idén is, éppen, mint ma egy éve. De az idén vége lesz Szerbiának és ezzel a háborúnak is. Eddig nem írhattam le, mert néha a cenzor azt gondolja, levelet írok, s, ha rájön arra, hogy naplót vezetek, elkobozza, mert hadititkokat is könnyen kifecseghetek úgy, hogy észre sem veszem azt, hogy melyik szó, melyik gondolat, melyik mondat az. Téli ruhám hiányát nem érzem, mert vettem mindent Zimányban, mielőtt Belgrádba átkeltünk volna. Vonatok nem járnak erre, így levelet sem tudok hazaküldeni.
A minap egy 1906-ban elhunyt szlovén költő és római katolikus pap, Simon Gregorcic egy versét olvasta fel az egyik bajtársunk. Megörökítem, hogy biztosan fentmaradjon magyarul is:


Tvoj tekje zív in je legak
In glasna si, spev krepak
Ko hog deklet s planine;

Planinske je mladine,
In jasna si ko gorski zrak,
Krasna si, hci planin!

A mű címe Az Isonzóhoz, ami egy félig szlovén, félig olasz folyó. Szlovén neve: Soca.   Itt vagyunk hát, egészen délen! És már május 23-án hadat üzentek nekünk! Nehéz volt eddig is eljutnunk, embertelenül nehéz. A vers pedig valahogyan így hangzik a mi nyelvünkön:

Folyamod élénk és könnyed,
Mint hegyi leányzók körtánca.
Fényes vagy, mint a hegyi levegő,
S dörgő hangú, mint a hegyek
Ifjainak dala.

1915. december


Az idei karácsonyt is a harctéren töltöm. Itt most egész csend van. Kinevezett a király hadnagynak.

1916. január


Győrbe szerencsésen megérkeztem. A családom nem tudja, de harci sebem lett. A felcser azt mondja, hamarosan visszaküldenek a frontra.




1916. március

Az ötödik isonzói csatában vereséget szenvedtünk. Karjaim vassá dermedtek a hidegben, szívem csaknem megállt dobogni. Mindenütt friss vér csorog, a földek is megdermedtek, s úgy hiszem, örökre terméketlenné váltak. Olyan iszonyatos a csönd, hogy felszaggatja a dobhártyám, miként a kérdés is: miért éppen az én bajtársaim estek el? Hogyan keveredtünk ennek a világégésnek a közepébe, mikor megyünk haza már? És lesz-e haza? Vajon, várnak-e még otthon vagy mindörökre lemondtak rólunk? Vajon, ők élnek-e még, vagy háború dúl szent hazánk szent földjén is?! Ó, segíts Miatyánk! Segíts, hogy emberekké legyünk a gyászban, érző lelkekké a harcokban! Mindnyájan megtettük kötelességünket, s mégis tömegsírok felé menetelünk lankadatlan. Már nem hiába verekedtünk, már nem hiába szenvedtünk, közülünk bárki tudom, ha meghal, hősi halált hal. Biztos kőszála a benned bízóknak, mindeneknek Ura Istene, Atyja! Reménykedve borulok le előtted, mert bizonytalannak látom a jövőt, mely előttünk áll s mely felé indulunk, de megalázódott lelkem érzi, hogy velünk vagy mellettünk fogsz maradni, s bármi jöjjön is, javunkra leszen. Hozd vissza kebelünkbe azt az édes vidámságot, mit elrabolt a világháború. Tegnap óta én vagyok az osztagparancsnok. Add, kérlek, Mindenható, hogy jó útra tereljem az embereim, s, hogy épségben kivigyem őket innen!
1916. május

Az óránkat egy órával előre igazítottuk. Persze, az otthoniak is. Vajon, mit szólnak hozzá a falusiak? Remélem, hamarosan megtudom! Most kellemes helyen vagyunk. Az idő egy kicsit ugyan esős is, ködös is, de ez nem zavar bennünket, mert senki sem ázik. És nekem lehetőségem van ezt a bejegyzés meleg kályha mellől írni. Május van ugyan, de mégis borzalmas az idő. Csaknem elfelejtettem bejegyezni, hogy Piazzánál a mellembe kaptam egy golyót. Azt mondják, két hétig azt sem lehetett tudni, megmaradok-e vagy sem. Kívánom hát mindennél jobban a hízott pulykát vagy ludat. Hiába, a lakomához haza kell jutnom! Ennek a háborúnak sosem akar vége szakadni! Az idő unalmas, egész napon át csak olvasom a régebbi bejegyzéseim, meg az otthonról kapott leveleim rendezgetem, és nézem ezeket a tiroli hegyeket, meg hallgatom az ágyúdörgést, ami néha nagyon is ide hallatszik.

1916. június

Jól érzem magamat. Ma felhoztak Budapestre. Igen kellemesnek kínálkozik az élet. A családom még nem látogathat meg, mert nem lehet. De várom pedig az újratalálkozás örömét! Ha könnyeket hullajtunk, azok biz’ az öröméi lesznek, mert mindnyájan élünk! És nekem is mégiscsak jobb itt ilyen beteg formán, mint a bizonytalanságban.

1916. július

Ma Bécsben Ferenc József apostoli császári és királyi Fenségtől a katonai érdemérem III. fokozatát vehettem át. Sohasem tudom kitörölni emlékeimből ezt a dicsőséget, s ezt a gyönyörűséges napot!


1916. augusztus


Még mindig Pesten vagyok. Ma küldtem haza egy csomagot, a ruháimmal, s néhány ajándékkal a mamának. Én jól érzem magamat. A bizottság azt mondta, hogy maradjak továbbra is a kórházban. Azért el lehet innen néha szabadulni! Vasárnap lakodalomban voltam.

1916. október


Tegnap érkeztem meg Pilsenbe. Igen kellemes társaságot találtam itten. Itt van István kapitány úr is. Itt szigorú katonai cenzúra van, minden levelet, minden jegyzetet elolvasnak. Furcsa, mikor nálunk semmi sincsen, de azért mindenesetre nyugovóra térésem előtt mindig eldugom a naplóm.



1916. november

Itt hó van. Minden fehér. Folyó hó 21. napján meghalt a király. Szerettük, tiszteltük, olyan volt, mint édesatyánk. Mi lesz velünk nélküle?  Írtam haza is, hogy azt a bundácskát, amit 1914-ben vettek nekem, küldjék utánam, mert igen hideg az idő.


1916. december

A keleti harcvonalra vezényeltek, Galíciába. Stryjben állomásozunk. Itt cirill betűkkel írnak. Van itt egy fogolytábor is, de egyáltalán nem láthatjuk, s nem is beszélhetünk róla. Az ukránok között akadnak szicsákok is. Olyan partizánféle népfelkelők, csak az a baj velük, hogy olyan kegyetlenek, mint valamikor a magyar történelemben a mongolok voltak és a németekhez húznak. Akinek egy csöpp esze is van, azok közül senki nem hisz már a Központi Hatalmak győzelmében. Ezt persze, nem hangoztatjuk, de barátságokat kötünk a falusiakkal. Vannak olyanok, akik saját kezeikkel lőtték a Tiszába az elfogott szicsákokat.  Otthonról nem küldték el nekem azt a bundácskát. Igaz, nagy ritkán járunk ki. Harci események nincsenek, de a hírek ide is eljutottak, s tegnap, miután Munkács felé vezényeltek bennünket, megtudtuk, hogy 30-án megkoronázták az új királyt.

***
Kedves Naplóm!

Hónapok óta nem volt lehetőségem arra, hogy akár egyetlen sort is leírjak.
Most csönd van. Akkora, hogy nem is tudom, hogy a harcmezőn élnek-e még emberek… A front egyre messzebb és messzebb tolódott, nem tudom, merre jártunk, kikkel harcoltunk. Koszos vagyok, fáradt és éhes. Rettenetesen fázom. Az átfagyott föld apokaliptikus látomásként nyílt meg az aláaknázott seregünk előtt. A halál keserves kínok között taposta a pokolba bajtársaim minden mosolyát és reménységét. Úgy tűnik, egyedül én maradtam életben. Amíg erőmből tellett, hantokat készítettem, s kereszteket ácsoltam. Itt maradnak örök mementónak ezek a névtelen jelek. A messzeségben talán házak égnek, a lángok nyelve messzire szalad, még innen is érzem a bűzös ember-és állathús szagot.
Szavakba önteni nem tudom azt a millió és millió fájdalmat, ami bennem él. Vannak emlékeim, de csupán foszlányokban. Lázban égek állandóan. A fejem hasogat, hangokat, sikolyokat hallok akkor is, amikor aludnom kellene, de tudom, én már sohasem hajtom nyugovóra a fejem. Igyekszem elrendezni mindent, de nem tudom, lesz-e még elegendő időm, miként azt sem, milyen hónapot és milyen évszakot perget a naptár. A karjaim leszakadnak rólam, nem érzem őket. Az egyik szemem megsebesült. Azt még hályogosan égő fájdalmas szemeimmel is látom, hogy a ruhám rongyos, s alvadt vér borítja be teljes hosszában. A mellemből is folyik valamilyen gennyes váladék. Néha, ha a kezeim érzékelik a valóságot, megpróbálom megsimítani a testem, de olyan kérgesek az ujjaim, hogy még jobban felszakítják azt a sebet.
Nem emlékszem, mikor lőttek meg, de ez a valami csakis golyó nyoma lehet. Már néha kiráz a hideg, máskor meg alszom, s álmodom. Egy országot látok magam előtt az erdőivel, s mezőivel, melynek neve: Magyarország. Minden csodálatosan zöld, s a síkvidékeket körbeölelik az általam oly szeretett Kárpátok hegyei. Soha ennél szebbet nem láttam még! Ez a hazám, amelyért lelkemet, életemet adom, mint annyian mások is. Hiába voltak álmaink, hiába vágytunk minden szépre és jóra, azt csakis ebben a csodaszép országban tudtuk elképzelni, ahol éppen úgy ismertük a lányok énekét, mint a természet növényeit és állatait, a szokásokat, az építkezést, mert ide kötött bennünket minden. Ezért temetek nap nap után, ki tudná megmondani, mióta is?!
Lassan hanyatlik az erőm. Tudom, hogy már annyi időm sincsen, hogy saját nevem egy keresztre véssem. Nem mi akartuk ezt a háborút. A nagypolitika sodort bele bennünket és ellenségeinket egyaránt. Egyben biztos vagyok. A szomszédos országok azon helyein, ahol jártam, ugyanolyan emberek élnek, mint mi is. Az álmaik, vágyaik, szokásaik, örömeik és bánataik éppen olyanok, mint a mieink. Gyermekeiket, asszonyaikat, családjukat ugyanazzal a hévvel óvták és védték, miként mi is. És szerettek. Nem gyűlöltek ők sem, mi sem. S most itt, egymás mellett nyugszunk majd mind, kiket belesodort a végzet ezekbe a harcokba. És azt is sejtem, hogy a vég sem nekik, sem nekünk egyaránt nem kudarc. Becsapottak vagyunk: ők is, mi is. A fiatalságunk elveszett. És az a valami is messze röpült, amit életnek, reménynek, vágyaknak nevezünk. Nekem immáron sohasem lesz utódom, feleségem, csak egy kardom maradt, amelyet valahol valamikor nagyon olcsón megvásároltam, mert hittem a háborúban. Ó, milyen botor voltam. Többé ez sem számít. Semmi sem számít már. Vagy mégis. A családom. Marika testvérem, a fivérem, s édes jó anyám. Amíg tudtam, nyugtattam őket, s csak az élet napos oldaláról írtam azokban a lapokban, amelyeket hazaküldtem. Játszottam volna velük? Ó, nem! Csupán nem akartam, hogy érezzék annak a súlyát, hogy mi itt a semmiből lövészárkokat, s barikádokat teremtettünk, nap nap után kötöztünk, sirattunk, remegtünk, lélekben elégtünk, s másnap újra feltámadtunk, akár az ötszáz évenként újraéledő főnixmadár.
Édesanyám, gondolj reám, ha majd e naplót megkapod, s kérlek, ne sírj! Könnyeid maradjanak meg annak az örömnek, hogy a Te fiad is életét adta a szabadságodért, s azért, hogy soha többé ne következzen be ilyen iszonyat! Kérlek szépen, ne járj a gyász színében, öltsd magadra a tavasz illatát, majd a nyár zamatát, s tudd, mindig veled maradok a rügyfakadásban, a mezők virágainak pázsitában, s még az őszi elmúlásban és a legkeményebb telekben is. Küldd el a háztól a siratóasszonyokat, ha halálhíremet megkapod, ne takard le a képeim, mert Rátok, otthoniakra mosolygok azokon! Gyertyát se gyújtsatok! Sohasem szerettem a halotti viasz illatát, émelygetően édesek. S patyolatkeszkenőket vegyetek, ne bakacsin szegélyeseket! Ha eltelik néhány esztendő, unokáidban gyönyörködj, legyenek azok és testvéreim a Te támaszaid idős napjaidban!

***

Most nagyon fáradt vagyok. Hallom a hangodat, látom arcod ívét… Tente baba… Egyre közelebb jönnek a csillagok… Szemeim lehunyom, tudom, körbeölelik testem és lelkem is a Kárpátok…

***

A napló itt megszakad. A katonának, mint annyi más társának, mindörökre lecsukta szemeit a halál, de előtte édes álmot bocsátott rá a csillagos égbolt, s elültette szívébe azt a hitet, hogy hazája a háború után mindörökre szabad és boldog ország lesz.