Fedák Anita: Egy magyar Király a keleti fronton

     


   
   Már negyedik napja esett. És negyedik napja éheztek. Király Béla és társai. Magyarok és nem magyarok valahol kint a donyecki nagy semmiben, Ukrajnában. Idáig szerencsére nem kellett harcolnunk, mert nem támadták őket. De két esetben érte már találat az ellenőrző posztjaikat. Egyszer a helyiek kimentek az ellenőrző posztra Novaukrajinka közelében. Ott megvendégelték a katonákat. Ott derült ki, hogy hárman szolgálnak itt, magyarok az ukrán hadseregben a kelet-ukrajnai Donyeckben. Akkor ettek utoljára. Ennek már négy napja. Azóta gyászolnak azok, akik akkor éjszaka életben maradtak. Amíg ugyanis ők ettek, ittak, addig az út túloldalán az ellenség elfoglalta a posztot. Később vállról indítható rakétával tüzet nyitottak rájuk, tízen hárman maradtak az állomáson, mind meghaltak. Keserves volt vissza menni. Látni a holtesteket, eltakarítani a romokkal együtt. Király Béla azóta sem tud rendesen aludni. Akkor, amikor társaikat találat érte a kárpátaljai magyarok már egymásnak is feltették a kérdést: mit is keresnek ők itt? Minek is harcolnak ebben a háborúban? Ahol az orosz öli az ukránt, a saját szláv testvérét, mit csinálnak ők ott?
„Egyelőre kizárólag hivatásos katonákat és önkénteseket vetettek be ukrán részről a szeparatisták ellen vívott fegyveres akcióban” – mondta be az ukrán tévé a hírekben. Ezt állítják, amiről már mindenki tudja: nem igaz. Vagyis nem teljesen igaz. Kárpátaljáról is csak önkéntesek és hivatásos katonák kerültek a veszélyes zónába a járás hadkiegészítő parancsnokának sajtónyilatkozatai szerint. Királyt is foglalkoztatta még odahaza, a beregi szülőfalujában a kérdés: miért jelentkezik valaki magyarként frontszolgálatra? Hitte is nem is a pletykákat, amelyek arról szóltak, hogy becsapják az embereket és csellel kerülnek ki Donyeckbe. És lám, itt van. Most már a saját bőrén is megtapasztalhatja, milyen alattomos a politika. És a politikusok. Béla megpróbálta kizárni a külvilágot és befelé figyelni. Még otthon, könyvekből sajátította el a meditációs gyakorlatokat. Ezzel próbált uralkodni háborgó lelkén, s azon az igazságtalanságon, ami vele történt.
  Király Béla az eső elől most egy hűvös bunkerbe húzta meg magát. Magára húzta az esőcseppektől fénylő mikádót és próbált aludni. Az alig harmincéves férfi a feleségére és két kislányára gondolt. Most biztos az almáskertben játszadoznak, apjuk nélkül. Mert édesapjuk naiv volt, bedőlt egy cselnek. Eszébe jutott a malenykij robotra” elhurcolt nagyapja. A sztálini lágereket megjárt öreg valamilyen csoda folytán hazajött. És mindig azt mondta az unokáinak: engem a hit hozott haza. Mindennap imádkozott és hangosan kimondta háromszor: „Haza megyünk!” Állítólag ez a bűvös mondat és az erős akarata volt az, ami visszasegítette az öreget egyik brjanszki haláltáborból.
    Király Béla akkor csak mosolygott az öreg misztikus meséjén. De most… Rendes katonai szolgálatát már tíz évvel ezelőtt letöltötte. A Krím-félsziget elfoglalását, a kelet-ukrajnai konfliktusokat is csak a híradóban követte nyomon. És most itt van, a háború melegágyában. Hogy került ide? Próbálta felidézni.
   Egyik nap éppen a munkahelyéről, a helyi varrodából tartott hazafelé, amikor a falu postása átadta a polgármester üzenetét, miszerint másnap jelenjen meg a hadkiegészítő parancsnokságon orvosi vizsgálatra. Ahol csak valamilyen ellenőrzés lesz, mondta a kézbesítő, de semmilyen írásos értesítőt nem adott a kezébe. Nyolc férfi ment be aznap. A hadkiegészítőből a közeli klinikára irányították, ahol kivizsgálás helyett gyorsan aláíratták az orvosokkal a „papírokat”, még vért sem vettek tőlük. Király Béla mondta, hogy szívbeteg, de azt mondták, hogy az most nem baj. Viszont közölték, hogy másnap reggel 6-ra megint menjenek vissza a hadkiegészítőbe. Király társaival visszament, és többet már nem mehetett haza. Augusztus 10-én volt három hónapja, hogy katona lettem hét társammal együtt, gondolta a baka és másik oldalára próbált fordulni. A szív oldalán nem sokáig tudott maradni. Hárman vagyunk itt magyarok. Mi máig semmit nem írtuk alá semmit, tehát nem lehetünk önkéntesek, háborgott magában. De itt, a nagy kiességben még panaszkodni sem volt értelme.
Király Béla így tovább szőtte az elmúlt hetek gondolathálóit. Tíz évvel ezelőtt Volodimir Volinszkban tüzérként szolgált egy pontosan olyan önjáró lövegen, mint a mostani. A mostani tisztjei közül kettő ugyanaz, aki akkor volt, igaz, az egyik már nem „kapitány” , hanem csak hadnagyocska.
Rivnéből több helyen megállva a Dnyipropetrovszki terület Donyecki területtel szomszédos részére vitték őket tovább,  szőtte tovább emlékeit, majd előre mentek Novoukrajinkáig. Nem volt előttünk elővéd, annak ellenére, hogy megígérték. Pedig ha a Király Béla önjáró lövege felrobban, az egy kisebb falut is elpusztíthat, 3,5 tonna robbanóanyag volt benne. Normális viszonyok között az ilyen lövegnek mindig hátul kell maradnia, mert húsz kilométerről el tud találni vele bármit. Donyecki ukrán férfiakat egyet sem láttak a városokban, csak nőket.
Mi, a Nyugat-Ukrajnából, a Kárpátaljáról odavitt katonák állunk és várjuk a szeparatisták támadását, horkant fel ismét Király Béla és dühében ökölbe szorított kezével belegyúrt a szemközti esőáztatta falba. Majd lehiggadt. Próbált uralkodni érzelmein és ismét egy meditációs gyakorlatba kezdett. De a gondolatai csak bugyogta elő és nem tehetett ellennük semmit. Mert a legrosszabb, hogy a tisztekre sem számíthatnak. Ha valami veszélyt szimatolnak, egy hétre is eltűnnek. Egyébként az egész tiszti gárda mind hazudik, soha nem mondanak valós tényeket. Veszélyesek a katonatársak is, akik gyakran és sokat isznak, majd részegen összevissza lövöldöznek. Van egy, aki kézigránáttal és kalasnyikovval a kezében sorakoztat éjjel mindenkit, pedig ugyanolyan katona az illető, mint a többiek. Akad olyan, valószínűleg tényleg önkéntes, aki legalább hatvanévesnek néz ki. Azt mondta: sok pénzt ígértek ha ide jön, odahaza pedig banki tartozása van.
    Lassan enyhülni próbált benne a harag. Ez a meditációs gyakorlat egyik pozitív jele. Már azon sem kezdett el dühöngeni, hogy állítólag az amerikaiak küldtek nekik golyóálló mellényeket, meg szárazélelem-csomagokat. Abból még semmit nem láttak. Ötezer hrivnyáért vehetünk magunknak olyan golyóálló mellényt, amely 50 méterről átlőhető kalasnyikovval, nem ér semmit. Az amerikai szárazélelem-csomagokat 220 hrivnyáért vesztegették a boltokban. A körülmények embertelenek: sem ennivaló, sem tisztálkodási lehetőség nincs napok óta. „Amikor valaki meditál, mindössze annyit tesz, hogy az elméjét egy bizonyos dologra összpontosítja”- idézte vissza magában az egyik jóga foglalkozáson tanult mondatot.
Király Béla felállt. Mikádóját magára terítve kilépett búvóhelyéről. Az eső elállt. Halvány napsugár kukucskált ki a fekete esőfelhők mögül és Király a fény felé fordult. Nagyon akarta. Nagyon akarta látni a családját. Feleségét magához ölelni két kicsi lányát magához szorítani. „Haza megyek!” Háromszor nagyon hangosan elmondta a nagyapjától hallott mondatot. Király Béla az ég felé fordította tekintetét és… amit már évek óta nem tett: imádkozni kezdett. Még imája végére sem ért, amikor érezte valaki áll a háta mögött.
– Király, vö mozsetye idtyi domoj… Vidpuszk vam na meszác!* – mondta az egyik ukrán tiszt, majd kezébe nyomta az eltávozásra feljogosító papírt. Azon az állt, hogy egy hónap szabadságra hazamehet.
  Király Béla ismét felemelte tekintetét az immár felhőtlen ég felé. Arcát megfürdette az aranyként ráhulló napfénysugarakban, és alig hallhatóan elrebegte: Köszönöm, Istenem!  Köszönöm, Nagyapa!


*Király, vö mozsetye idtyi domoj… Vidpuszk vam na meszác – Király maga haza mehet… A szabadsága egy hónapra szól!