Kapolyi György: Elképesztő történetek…

Vilibald, békésen haladt lefelé a lépcsőkön, egyik kezében fonott kosarával, a másik kezét csúsztatta a korláton, valami biztonságot teremtve magának.

A második emelet fordulójában, a homályos beugróból előugrott valami szürke és nyúlós ködszerű valami, amivel még sosem találkozott.

Nagyot ordított, kosárkáját eldobta, lábai a kőlapokba gyökereztek. A gyökerek recsegve és sziszegő hangot hallatva nőttek, áttörték a pihenő kőpadlatát, és megjelentek az első emelet plafonján.

Loncika kigurult a lakásából, míg zárta az ajtót, szemei felpillantottak a plafonra, ösztönösen ellenőrizve, nem rohangásznak e csótányok.

Ekkor vette észre a gyökérerdőt.

Kecsesen sikkantott a döbbenettől, majd kosarát a lábtörlőn hagyva, felszuszogott a másodikra.

Vilibald látványa, egész egyszerűen lenyűgözte. Egy bazi nagy fikuszra emlékeztetett, arca zöldessárga volt, de felismerhető.

Szent térdvédő- vinnyogta kiguvadt szemekkel, maga mit csinál itt?- kérdezte.

De Vilibald torkát, csak egy hörgésre emlékeztető sóhaj hagyta el.

Loncikával megfordult a világ, széttárta rövid- vaskos karjait, és elvágódott.

Igen békés látványt nyújtott, amint lezser tartásban hevert a fikusz alatt.

Aki látta, felidéződött lelkében a tengerparti nyaralások emléke.

Kupica volt a gúnyneve, mert nagy pálinkabarát volt.

Akik járdaseprés közben látták, fogadásokat ajánlottak egymásnak, hogy hány perc múlva fog átesni a seprűjén. De nagyon rutinos öreg róka volt, mielőtt átesett volna seprűnyelén, halálmegvető mutatványokat végzett, de visszanyerte egyensúlyát.

Gyakran nagy taps kísérte mutatványát.

A tél, igen gorombán támadt a világra. Ő szorgalmasan söpörte a havat a ház bejárati kapuja előtt.

Többen figyelték áldatlan harcát a fűtött lakások ablakaiból.

Szegény kupica- mondták részvéttel, és komolyan is gondolták. Ha most megemelte a kupicái darabszámát, hát most indokolt- szóltak csendben.

Egy hirtelen támadt szélroham, pengeéles markával ledöntötte a lábairól.

Még fektében sem engedte el a műszerét.

Majd rózsaszínt öltött az egész teste, feltérdelt, nehézkesen átemelve bakancsos ballábát a seprűnyélen, előredőlve, behúzott nyakkal, két kézzel markolta a nyelét.

Aztán a seprű emelkedni kezdett, többször, egyre sebesebben megfordult tengelye körül. Két kört repült az úttest felett, majd a parókia irányába, eltűnt a hóviharban.

Többé nem hallottak felőle.

A vén bérház pincéje, maga volt az elmúlás manuálisan is érzékelhető ténye.

Dohszagával, poros- homokos padlójával, vakolatlan málló falaival, töménytelen pókhálónak, egérnek, és mindenféle rondaságnak adott otthont.

Suttogták a házban, hogy egyszer régen, egyik lakó lement valamiért, és soha többé nem jött vissza.

A vénasszonyok szerint, onnan nyílott valahol a mélyben az alvilág egyik kapuja, ha odáig merészkedik valaki, hát, ne csodálkozzon, ha nem jön vissza soha.

Nem is ment senki, lejáratának még a közelébe sem.

Egy holdfényes nyári éjszakán, furcsa hangok jöttek fel a mélyből, végiggördülve az aulán, elöntve a lépcsőházat, befolyt a lakások ajtajai alatt, megdermesztve az ágyukban fekvő embereket.

Ez egyre gyakrabban megismétlődött, sokak szerint, a már említett rég eltűnt hajdani lakó lehetett, mert hárman is esküdtek, hogy láttak ilyenkor egy halványkék fényben villódzó, hosszú ruhás nőalakot végiglebegni a körfolyosókon.

Szentmihály éjszakáján történt, a kísértet, különös erővel jelent meg. Füstszag kísérte útját, és egy erősödő rengés.

Aztán hihetetlen dolog történt.

Az egész épület süllyedni kezdett, a végén már csak a kémények látszottak, majd összezárult felette a föld.

A hajnali fény, csak egy szép kertet talált a helyén, és ami megmagyarázhatatlan, senki nem emlékezett rá, hogy ott, valaha is ház volt.

A nagy tenor, végre elfogadta a dalszínház sokadszori meghívását, és méltóságteljesen, császárként bevonult az aulába.

Az igazgató nagy reverenciával fogadta, a társulatbámuló tagjainak koszorújában.

A mester, leereszkedő mosollyal viszonozta a felé áramló csodálatot. A legjobb

öltözőt kapta, a szabótól a sminkmesterig mindenki neki dolgozott.

A vénülő dalnok, a szerénység leg kisebb jele nélkül viselte a hódolatot.

A Toronyáriával fogok kezdeni, aztán jön a Szarasztró, és némi Don Karlosz,

a ráadáson még gondolkodom- szólt a mester.

A zenekar lázasan próbált minden idejében, hogy tökéletes legyen a zenei háttér.

Aztán a vendég különös kívánsággal állt elő.

Kérem, hívják ide a takarítónőt, és hagyjanak vele négyszemközt.

Értetlenül álltak a parancs előtt, de azonnal intézkedtek.

Az idő rágta- testes dáma meg is jelent, méltatlankodva szuszogott, mert utálta a lépcsőmászást, meg lesz..ta a vendéget, neki nem volt hozzá semmi köze.

Na, mit akar- morogta lihegve.

A mester felé fordult karszékén, ami elfordítható szerkezetű volt, és megszólalt zengő hangján, amit szokatlanul lehalkított.

Figyeljen ide drágám: Előadás alatt, maga lemegy a zenekari árokba, két kacsójával széttárt köténnyel, mindig arra lépked, amerre a színpadon én.

Jól figyeljen, mert ha a nagy ária közben kiesne a fogsorom, magának kell a kötényével elkapni.

Ha mellényúl, a kőre esik, és eltörhet, márpedig nincs tartalék fogam.

Természetesen kifizetem a munkáját, és erről ne beszéljen senkinek.

Jaj, drága művész Úr- trillázott a takarítónő,- aki átvette közben a nem várt nagyobb összeget,- legyen egész nyugodt, elkapom én azt a ku.. va fogsort, ha nyakamat töröm, akkor is.

Már a nyitánykor is ott leszek, és figyelek.

Mikor a dalnok magára maradt, megnyugodva, és elégedetten hátradőlt karszékében, és arcát nézegette az asztal fölé szerelt nagy tükörben.

Még mindig remekül nézek ki- mormogta, és még a fogügyet is elintéztem.

Nagyon elégedett volt.

Kép: Kapolyi György alkotása