Kapolyi György: A fenyők állva halnak

Már napok óta, csak értetlenül állt esténként az ágya mellett, nem értette, hogy már ötödik éjszaka azt álmodja, hogy görkorcsolyázik.

A büdös életben sem volt soha ilyesmije, sőt, eszébe sem jutott, hogy a világon ilyen van.

Minden alkalommal úgy kezdődött az álom, hogy nejlonzacskóba rakta a korcsolyákat, a hóna alá kapta, kilépett a konyhaajtón és beszállt a liftbe. A földszinten, ráült az oldalára döntött egyik kukára, majd lázas sietséggel lerúgta papucsait, belebújt a korcsolyacipőkbe, felállt, és lassan gurulni kezdett a kapu felé.

Kilépett a járdára, és váltakozva, hol egyik lábára, hol a másikra helyezve testsúlyát, megindult.

Egyre gyorsult a rohanás, már -  már száguldott, mellkasának feszült inge, haja lobogott az erősödő szélben.

Lelkét megszállta valami boldogító érzés, újongva kiabált benne egy éles hang, csodálatos – ordította, ez valami hihetetlen és felemelő, nem vagyok egy földhözragadt trágyadomb, most érzem, hogy igazán élek.

A harmadik sarkon széttárta karjait, és száguldó teste emelkedni kezdett. Gyorsan feljutott a háztetők fölé, alatta terült el minden, ami a város.

Hát, lenyűgözte a látvány, az épületmonstrumok kis makettekké zsugorodtak, a tágas utcák csíkokká, az emberek, fontoskodva matató hangyákká. Egyre feljebb, és feljebb jutott, már a házak is jelentéktelen, azonosíthatatlan pontokká váltak, eltűntek az utcák, és az emberek.

Csak a napfényben fürdő felhők, és a zúgó meleg szél, ami körülvette.

Te, mindig ilyen képtelen történetekkel traktálod az embert, mordult rá az erdei manóra a sün. Nem tudsz valami épkézláb történetet kitalálni? Ezzel csak feltartasz, és mindjárt dél van, egy csomó dolgomat még el sem kezdtem – szólt, és sietve eldöcögött. Nem akarta, hogy a manó észrevegye, hogy meg van rendülve.

Kép: Kapolyi György alkotása