Bige Szabolcs: Katona…

Néhány évvel ezelőtt egy alföldi nagyvárosban laktunk. A házunktól nem messze volt egy utca, amit csak úgy neveztek a környékbeli emberek, hogy Katona utca. Különösnek találtam, hogy egy utcát így nevezzenek, így aztán el is mentem megnézni az utcanév-táblát. Persze, hogy nem úgy írták csak egyszerűen, hogy „Katona”, hanem szépen, rendesen. „Katona József”. 
„No, így már más!” – gondoltam magamban, de azért nyugtalanított a hangsúly, ahogy ejtették a nevet.
Megszólítottam a kis fűszerüzletből éppen kilépő háziasszonyforma hölgyet.
- Elnézést kérek, jó napot kívánok – kezdtem bele az udvariaskodásba -, meg tetszene mondani, ez milyen utca?
- Katona! – csak így röviden.
- Hogy-hogy katona? – kérdeztem értetlenül.
- Úgy, hogy katona. Katona, aki harcol, meg ilyen – és ezzel ott is hagyott.
Gondoltam, nem jó ez így. Valamit rosszul csinálok, rosszul kérdezek. Törtem a fejem, hogyan tudnék mégis a dolog végére járni. Szerencsémre régi barátnőmmel futottam össze hazafelé menet, s ő látva kissé gondterhelt képemet, rákérdezett.
- Persze, hogy rosszul kérdezel! – erősítette meg a gyanúmat saját hozzá nem értésemet illetően.
- Holnap délután lesz egy szabad félórám, és majd együtt elmegyünk kérdezősködni. Jó? – tette még hozzá nagy örömömre.
Így is történt. Másnap elsétáltunk abba a bizonyos utcába. Kapu előtt beszélgető két asszonyhoz lépett oda a barátnőm.
- Jó napot kívánok. Melinda vagyok.
- Jó napot kedves! – jött a meglepően jóindulatú válasz.
- Tessék mondani ez a Katona utca?
- Ez az!
- És miért katona, azt tetszik tudni?
- Kedveském, én azt hiszem, így hívtak valakit – magyarázkodott egyikük.
- Igen, igen! – vett át a szót a másik – Így hívták a buszsofőrt.
Megrökönyödött képet vághattam, mert gyorsan folytatta:
- Igaz, na, buszsofőrről mégsem neveznek el utcát…
- Kérdezzük meg a menyemet – vette vissza a szót az első. - Ő mindent tud. Nagyon okos kis asszonyka. Itt is jön éppen. Gyere, kicsi! Itt van a kedves Melinda, és ez az úr, azt kérdezik milyen katona ez a mi utcánk? Talán csak nem vörös? 
- Jaj, mama, folyton csak viccel!
- Mondjad akkor komolyan – biztatta.
- Én kérem, ismerem a magyar irodalmat, tudom, hogy kicsoda Katona József, de itt a környéken az emberek csak a „katonát” értik. Hiába is mondom, hogy Bánk bán, meg Katona József Színház, csak legyintenek.

Szomorúan ránk mosolygott - és nekem is elfacsarodott a szívem!