Az öreg annak ellenére volt egykedvű, hogy minden reggel verőfényes napra ébredt. Még a felhős és esős napokon is, ugyanis élete szerelme az év minden napján reggel helyett hajnali fél 4-kor, cifrább napokon akár 3-kor, úgy csapta fel a konyhai száz wattos villanyt, hogy annak fényétől elszégyellte magát a legnagyobb holdvilág is. Ez a fény nem bekúszott a szobába, hanem berobbant és úgy csapta homlokon az esetleg még alvókat, mintha legalábbis a mennyezet szakadt volna le. Géza bácsi meg is volt róla győződve, hogy annak okán repedezett az meg. Nem tartott az asszonya még egy szabadnapot sem. Nem volt az a jó Isten, meg annak a fia, hogy kihagyja. Mintha ettől lenne teljes az élete.
Géza bácsinak még a párnahuzatba beleakadt borostája is megráncosodott ettől a fényvihartól. Krákogott egyet, ránézett a vekkerre és haragját takarva, csak amolyan morcosan, mint a medve amikor ráköszön a nyúlfiakra, hazug szelídséggel kérdezi.
- Mit csinálsz anyjuk?
- Mit, mit? Előkészítem az ebédet.
- Ehen, hajnali fél négykor. Nyilván baglyot eszünk akkor, mert a jószág még mind alszik.
- Ne magyarázz már te, hisz a Gerzson már kikukorékolta a pirkadatot.
Az öreg egy félkörív mozdulattal felült az ágyán, fejét leszegve kereste papucsát, közben sóhajtott egy mélyet.
- Akkor hát a Gerzson lesz ebédre, mert nem tudta befogni a csőrét. Jó kakas volt. - mondta tettetett szomorúsággal.
- Beszélsz te összevissza. Dehogy vágtam le a kakast. Az vágott le megint egy karvalyt, még tegnap napnyugtával. Az hittem meg is eszi.
Az öreg komótosan feláll, végig simította állát, minek hangja egy rendesebb ráspolyra emlékeztetett.
- No, akkor kezdjük meg a napot! - nyilatkozta ki, végérvényesen feladva az éjszakai álmot.
Magához vette a szoba asztaláról a dohányos dobozát, és szemét eltakarva kivonult az udvarra a konyhán keresztül. Nagyjából délig le is tudták a beszélgetést. Esetleg, ha szükséges volt, de akkor is csak szigorúan tőmondatokban társalogtak. Azt is előtte jól átgondolták, érdemes-e mondani, avagy, feltenni kérdésnek.
Géza bácsi leült a fal melletti sámlira, szívott egy tüdőnyi friss levegőt, kivette a dobozból a pipáját, szúrkapiszkált egy rövidet, megnézte szelel-e, majd megtömte és visszapattintotta a kupakját.
Na, de az a kupak visszapattintás! Nem a Matula bácsis kedves ébresztésre kell gondolni, amitől az ifjak csipát nyitottak a Berekben. Ez kérem az volt, amire sokáig azt hitte 3 utca, hogy karikás csattan. Ettől a pattintástól ébredt a nap és jelent meg a horizonton. Erre ébred a szomszéd és a teljes utca összes jószága.
Apróbb reggeli elfoglaltságok kezdődtek. Köztük például a jobblétre szenderült karvaly elkapálása a többi mellé. Ami nem is olyan könnyű dolog, mint hinnénk, mert a harmadik áldozata után a Gerzsonnak szokásává lett időről időre a csőrében tartva körberohanni azzal, és diadalittasan álldogálni a tetemen. Nem egyszerű a vadásztól elvenni a trófeát, de azért a lapát szokott segíteni meggyőzni. Rövid harc ez. A kakas támad, a lapát lendül, koppanás, és Gerzson leül. Innentől van egy szűk perc kivinni az elhunytat.
Aránylag gyorsan elvégzi amit kell. Kicsit még húzza is az időt, mert az asszonya már csípőre tett kézzel várja őt. Viszont neki meg nincs ínyére a plusz diskurálás, de ezen is túl kell lenni.
- Azért nem kell elkapkodni. Ugrálni mint a bolha, ha felcsapja a kezét. - morgott halkan, ügyelve hogy kellően hallótávolságon kívül legyen.
Letette azt ami a keze ügyében volt, és irányt vett a bejárati ajtó felé, mintha csak el akana somfordálni az asszony mellett. Tudta hogy ez nem lehetséges, mindenesetre megpróbálta.
Marika néni már ismerte ezeket a trükköket. Magában még mosolygott is az öregen.
- Kéne hozzon borsót!
- Mihez?
- Mindig ezek a felesleges visszakérdezések. Mihez na? Falrahányt borsóhoz. - élcelődött az urával - Az ebédhez kellene. Most szedetik a Kovácsék a napszámosokkal. Még biztos zsenge cukorborsó. A boltba is szoktak vinni, ha végzett a dolgával, hozzon már vagy egy kilót! Azt sem bánom ha kettő lesz.
- Jól van, majd bemegyek. - morogta egykedvűen Géza bácsi.
- Ha lehet akkor ne "majd" menjen be, mert az kendnek egy évébe is telik akár. Inkább induljon most.
- A tatár nem kergette az embert annyira mint kegyed. Mehetek gyalog, mert a kerékpár defektes.
- Még defektes, mert arra is azt mondta, hogy "majd" megragasztja. Aztán ott porolódik egy hete. Menjen a földön keresztül, gyorsabban megjárja gyalog. Na meg arra kocsma sincs. Hamar itthon lesz.
- Indulok már, csak ne káráljon ennyit!
Mire mondatának a végére ért, már csukódott is a háta mögött a kapuajtó. Kedvetlen leküzdötte azt a száz méter maradék utat, és már kint is volt a földúton.
Jó idő volt, se nem meleg, se nem hűvös. Időnként hatalmas felhő takarta el a napot, hogy ott is legyen árnyék, ahol esély sem lenne. Áldott időjárás ez a boltba vándorlónak, csakúgy, mint a mezőgazdasági napszámosnak.
Nézelődve haladt a bácsi a púder finom poros úton. A por alatt beton kemény föld jelzi, hogy sűrűn használatos a határút a földek között. Szinte azonnal el is merült gondolataiban, és a nézelődésben.
Zörgő szekér hangja ütötte meg a fülét hátulról. Kicsiny pont volt még az öreg mögött, de ránézésre tudta, hogy a gazda az. A Kovács Pista. Mindig egy öszvérrel, meg a deressel húzattatja magát, de csak mert az öszvér kisebb, és ellát a háta fölött. Beletelt pár percbe, hogy beérjék a boltba igyekvőt.
- Adjon Isten Géza bácsi! - köszöntötte a gazda lassítva az öreg mellett.
- Neked is Pista.
- Hová igyekszik ilyen sietve? Jobban porol a csizmája mint a szekér.
- Borsóért.
- Nem tán dolgozik? Ej már! Hát hogyan?
- Csak az asszony küldött, hogy...
- Szót se többet Géza bácsi! Értem én. Ha kell, hát kell ugye?
- Hát épp kéne, azért indultam.
- Tudja mit? Szedje ezt a sort. - Mutatott az egyik hosszú borsó sorra.
- De én...
Nem tudta befejezni a mondatát, úgy ott hagyta a szekér, mintha lendületben maradt volna.
- Na, ha azt mondta, azt mondta. Letette a kosarát a sorra, és szép komótosan szedni kezdte a zsenge, zöld gyöngyöket. Hogy tisztességes legyen, egyből fejtette is, hiszen csak a borsószem kell otthonra. Talán kilenc körül járhatott. Nem kapkodott. Többet járt a szeme, mint a keze. Persze nem is kell hova sietnie, hiszen az innen oda, és ide vissza utat megspórolta. Az ölyveket figyelte. Szerette ezeket a madarakat. Pompásak voltak, és olyan fenségesen köröztek a magasban, hogy azt festeni sem lehetne. A borsó sorok között a távolban feltűnő alak térítette vissza a valóságba. Amíg az közeledett felé, újra kezdte a szedést és fejtést.
A gazda pallérja volt, az Ödön. Jó pofa gyereknek hívták a faluban, amit eleinte rossz néven vett, ugyanis eredetileg lópofa gyereknek suttogták. De már megszokta.
A teremtő nyilván be volt borozva mikor őt faragta meg, mert szerencsétlen olyan nyúlott fejjel született, amihez aztán olyan kapa fogakat növesztett, hogy sokáig az istállós legényre gyanakodtak mint nemzőre, a patikus helyett. De ennek ellenére hamar a fruska lányok, és egyedülálló nők kedvence lett. Rejtély miért, de még civakodtak is érte. S, bár rég nem gyerek már, a lányok és nők körében rendítetlen kedvenc. Bár eléggé lassan dolgozik, mert amolyan piszlicsáré teendőket, mint polc felrakás, képes fél napig csinálni.
- Mit csinál itt bátyám?
Géza bácsi felnézett az érkezőre, és próbált olyan arcot vágni, amitől még a doktorok is hülyének éreznék magukat.
- Na ugyan mégis mit, Ödön fiam?
- Szedi a borsót ugye?
Az öreg szét tárta a kezét.
- Na! Milyen ügyes vagy te, azt a mindenségit. Hogy nem lettél te is doktor? Bizony a borsót szedem.
- Nem láttam indulás előtt a gyülekezőn.
- Hát, ezen nem is csodálkozom, mert nem voltam ott.
- Mikor indult Géza bá? Mennyivel jött később? Mert az nem járja, hogy a többiek hatkor már kint voltak és dolgoztak, maga meg utánuk ér ide.
- Olyan fél kilenc felé ülhettem neki. Nem szólt korábban az asszony, hogy induljak. Így hát akkorra értem ide. Mentem is volna tovább, mert nem ide volt utam.
- Na igen, miért ide? Nem ezt a parcellát szedjük most, hanem a fentieket. Azért vannak a munkások olyan messze magától. Meg, ha ment volna tovább, miért maradt? Nem értem miért is innen kezdte.
- Mert Kovács Pista azt mondta szedjek erről a sorról borsót. Hát én meg fogtam magam és ráültem.
- Erre járt tán, és úgy mondta magának?
- Nem, édes fiam. Huszár katonával üzentetett lóhátról kidobolva. Itt volt hát, oszt azt mondta!
Kisebb szégyenérzés futott végig a palléron, hogy így talált beszélni a bácsival. Ilyen kioktatón és félvállról.
- Mondjuk, ha ő azt mondta, akkor azt mondta. Akkor szedjen innen. - váltott hangnemet a pallér. Nézett kicsit maga elé, gondolkodva.
- A porosát is szedhette volna. Az is borsó. Na de majd kitisztázzuk. Mennyi van már a kosárban?
Géza bácsi megdöntötte a jópofa gyerek felé a fűzfafonat kosarát.
- Ennyi. - jelentette ki egyhangúan.
- Hát! Lehetne több is. Főként hogy héjastul kellett volna szednie. Na tegyen még hozzá aztán lassan vége is mára, mert ennyi a mai. Ha végzett, jöjjön fel hozzám a többiekhez!
Az öreg csak bólintott. Mindent szeretett, csak ennyit beszélgetni nem. Azt meg végképp nem állhatta ha ok nélkül néznek a körmére és még rá is pirítanak, vagy próbálnak az orra alá dörgölni valamit. Még ha most félreértésbe is keveredett. Csak nézett a borsóra és nem tudta hogy magyarázza ezt ki. Csak sodródott a történésekkel, amitől néha már szégyellte is magát. Mindenesetre szedett még pár maréknyit. Megrázta a szemeket, mintha csak megmérné szemmel, amolyan, érzésre.
- Elég lesz ez. Tán még vacsorára is. - gondolkodott hangosan.
Felállt, rendbe szedte ruháját és kiment az útra. Betájolta melyik sor viszi a brigádhoz és elindult. Ha már azt mondták neki menjen oda, hát azon ne múljon.
Már látta a szedőket mikor a soron belebotlott pár eldöntött, teleszedett zsákba. Kicsit megállt felette.
- Nyilván nem most töltötték, mert hajnali harmatos az alja. - konstatálta. - Ezt dugta valami csibész. Megzavarhatta őket valami. Na majd... - s ezzel a lendülettel felállította a zsákokat szépen egymásnak támasztva, és ahogy azok megálltak, azzal a lendülettel ment tovább.
A pallér már várta, hogy odaérjen, mert addigra be is fejezték a szorgos kezek a munkát. Jöttek, mentek a falubeliek. Gyülekeztek számadásra. Alig észrevehetően bólintott feléjük az öreg, olyan tessék-lássék köszönésképpen. Még rokonszál is volt közöttük, de az sem kapott többet. Épp csak annyi különbséggel, hogy míg a falubélieknek lefelé biccentette a fejét, a rokonságnak felfelé irányította a fővetését. Az emberek ismerték már. Tudták hogy még ennyi is nagy megtiszteltetés tőle, és nem is vártak többet. Így fogadták el az öreget. Nagyra tartották őt múltja, és kora miatt. Tiszteletteljesen viszonozták a köszönést. Egy két apróság még integetett is feléje.
- Na, Géza bátyám! Mennyi zsákot hagyott ott? - bökött az öreg mögé a soron felállított zsákokra a jópofa Ödön.
- Fene tudja. Négyet.
- Jól van. Majd elhozzuk onnan mi, azzal már ne legyen gondja.
- Nem is cipelném örömmel azt, amit loptak volna. - gondolta magában.
- Ami a kosarában van azt zsákolni nem lehet, ha kell, vigye haza Marikának.
- Épp kéne mert mondta.
- Na akkor vigye bátran. Ez meg még a napi bére. Megérdemli. - s nyújtott az öreg felé némi bankjegyet egy kis apróval.
- Nem kell ez nekem, te Ödön! Én nem is...
- Hagyja csak! Ami jár az jár. Idáig eljött, küldték is, mondták is. A borsó meg csak ráadás. Mindenki vihet egy keveset haza. - vágott az öreg szavába a brigádvezető, és belecsúsztatta Géza bácsi zsebébe a pénzt. - Aztán, ha kell még, vagy küldik, jöjjön nyugodtan. Egy hétig még itt leszünk. Utána meg a paprikát kezdjük a túloldalon.
Géza bácsi aggódva simította végig dörzs borostás állát...
- Akkor hát jövő héten meg lecsó lesz.
Igencsak tetszett ez a leírás a borsószedő emberről, volt humora is rendesen. És még a végére is maradt belőle!... Szóval, tetszett... :d
VálaszTörlés