Az erdő szélén meg németek lehetnek gödörben. Onnan meg a 'Bewegung' Mozgás!, utasítások voltak hallhatók. Mi meg, magyarok, ott voltunk a mező szélén. Mindenki jól kialakította magának a lövészárkot. Összekötve szépen a többivel. Szobákkal, meg budival, ami egy kanyarra került a parancsnoki állástól. Ezt mind a három fél szinte ugyan úgy dolgozta ki. Mindenkinek volt mindene, csak utánpótlás nem. Ami volt, annyi volt. Ezért nem kerekedett felül senki, de ha meg jönne is plusz ellátmány meg erősítés, akkor sem tudnánk kit kergessünk.
Ott voltunk hagyva. Megfeletkeztek rólunk.
Mintha a világ megörült volna a tavasznak, hogy nem kell már a fagyhaláltól félni. Mintha a tavasz eljöttével a háború is abba maradt volna. Kellett is ez a langy idő. Kellett a nóta is, meg a zene, az őrmester nyúzott hegedűjétől. Lelkesítette kicsit az embert, vagy épp zokogásra késztette. Minden jó volt. Majdnem. Mert azért a háború az háború. Nem helyén való ilyenkor azt mondani, "minden jó".
Inkább azt, hogy minden hiányzik.
Minden. Kivéve azt a tetves esőt, ami már egy hete áztatott, és folyt az árkok kusza folyosójára, bokáig, helyenként térd aljáig megtöltve azt. Olyan dagonyát csinált, hogy a még nem halálos sebesülteket fel kellett ültetni, de páran még így is belefulladtak, mert elájultak, és eldőltek. Az elesetteket meg hátra kellett vinni egy erre a célra ásott részre. A parancsnok szerint szoba volt. Szerintünk meg csak egy gödör. Nem szívesen cipelt senki senkit. Csúsztak meg ragadtak a véres sártól, vagy saras vértől. Néha a már hullát is felültettük inkább, és ha jött valami tiszt, beszéltünk hozzá, mintha csak sebesült lenne, csak cipelni ne kelljen.
Úgy véltük az oroszoknál szintén ez a helyzet, mert egyik nap a sisakjukkal próbálták kimerni, és kidobni a sarat. Annak hiányában szabadon volt a fejük, nem mertek felegyenesedni, és így nem tudták túllendíteni a híg levet az előttük lévő buckáknál, és az mind visszafolyt. Egy napig küzdöttek vele, aztán feladták.
A németek a bajtársaik ruháival próbálhatták felitatni. Ők két napig bírták. Ami meg a hullaszobát illeti, onnan egyik csapat sem mentesített a sártól. Szóval, lemásoltuk egymást tisztességesen. Ez a háromszögben való elhelyezkedés meg olyan lehetetlenül adta magát. Hogy pont egy ugyanazon napon kellett a szemben álló feleknek itt összeakadniuk. Amikor megláttuk egymást még nem lehetett tudni, ki kicsoda, mert azért volt távolság hozzá. Lőni meg megint csak egyszerre kezdtük egymást. Aztán fedezékbe vonulás és árokásás.
Most itt vigyáztunk egymásra, azért nem ültünk tétlenül. Még az eső előtt a németek megpróbáltak kitörni, és tűz alá vették a ruszkikat. Még gránátot is dobtak, pár tucatot, amit nagyon elhamarkodtak. Ugyanis ekkora távolságnál jóformán csak maguk elé dobálták, és senkinek nem kellett feküdni rajtuk kívül. Egyikük meg azt sem tudta, mit hogyan kell, mert kibiztosítás nélkül dobálta egy kupacba. Mikor abbahagyták a lődözést a parancsnokuk úgy kirepítette az árkukból a szerencsétlent, hogy az csak nyekkent. Laposkúszásban ment összeszedni a gránátjait. Az oroszok nem is viszonozták a hacacárét. Lebújtak, és kispórolták végig, még a szerencsétlent sem lőtték agyon. Csak egy kint hagyott kulacsot lövettek vissza kettőből, a miheztartás végett. Bár szerintünk nagy könnyelműség volt hagyni összeszedni a nyeleseket. Mi sem voltunk igazán normálisak, mert a fejünket sorban kidugva figyeltük az eseményeket, mint a szépen felsorakozott gombák. Ja, célkereszttel, de felénk nem lőttek. Csak egyszer az oroszok, mikor egy vadkan betévedt elénk, és a Józsi lelőtte, hogy kiadjon egy ebédet. Ki sem tudtunk lépni érte, ezek a nyomorultak meg szitává juggatták. Cserébe viszont a mi lövészünk szedte le az ő lövészük távcsövét. Tiszta baráti adok-kapok volt, s újból csak elkezdtünk egymásra vigyázni.
Aztán kicsit alábbhagyott az eső. Lehetett vagy este, akármennyi, működő órája senkinek sem volt. A sár, meg a víz tönkretette az összeset. A holdról meg csillagokról sem lehet leolvasni, a vastag felhőzettől. Meg hát, ahhoz sose értettem.
Csak támaszkodtam az őrhelycsücsökben, és néztem kifelé a nagy semmire, a sötétségbe. Tábortüzek akkor sem lennének, ha minden száraz lenne. Nehogy valami orvlövész kedvet kapjon aprítani bármelyik oldalról. Biztos ugyanígy vannak a többiek őrszemei is. Néztük a csendes sötétséget.
Halk neszezés vert fel bóbiskolás közben. Oldalról jött, nem láthattam. Odafordulva egy német egyenruhát vettem észre, aki addigra már karnyújtásnyira feküdt. Úgy megijedtem, hogy kiabálni sem bírtam, csak magamban. Gyors reakcióként megpróbáltam ráirányítani a puskám, de ő még a mozdulat elején rátette a kezét, és visszatolta. Feje apró ingatásával, és másik kezével jelezte, "Ne, nem kell! Nem bánt."
Mondjuk, ha akart volna, már leszúrhatott volna. Olyan közel volt hozzám, hogy simán láttam kék szemét, és tizedesi rangjelzését. Mutatóujját szájához emelte, és barátságos arccal kérte maradjak, csendben. Nagyon hangoskodni nem is tudtam volna, mert meglepetésemben csőre sem húztam a fegyverem.
- Zigarette? - kérdezte halkan, két ujját a szájához emelve.
- A frászt hoztad rám, te idióta! Meg akarsz halni? - válaszoltam suttogva.
- Zigarette?
- Te hülye! Cigaretta kéne? Azért kúsztál idáig? Meghalnál érte?
- Ja, zigaretten.
Na, te bolond! Nesze. - nyújtottam felé egy szálat a sajátomból.
- Negyet leszek szíves kerem! - mutatva kezével négyet. - Mi vanni eláz idiot miatt.
- Az egész doboz nem kéne? Eláztattátok a készletet és mentek a halálba szerezni? Nesze itt van öt. De most takarodj vissza, amíg ki nem szúrnak!
- Köszönni én mi. - suttogta mosolyogva. - Holnap te itt, én jönni, neked hoz.
S ezzel megfordult a hasán a csúszós sárban, kezében a rongyba tekert cigikkel, és olyan gyorsan eltűnt, mint ahogy előkerült. Halkan szűrődő köhögések jelezték, hogy visszaért a társaihoz. Pirkadatig néztem azt az irányt, aztán elaludtam. Ebédre ébredtem, mintha lenne mostanában olyan, hogy ebéd. Legalább valami béka, vagy más lápi bogár beköltözne mellénk a csatakba, vagy Jézus Krisztus teremtene halat, mindjárt lakodalmat ülnénk. Ehelyett valami eső áztatta keksz, vagy fene tudja, mi került elibünk. A németről nem szóltam. Felvettem a napi cigiadagom, és hosszasan töprengtem az elmúlt éjszakáról. Kíváncsisággal telve gondolva a következő estére. Ma sem történt semmi napközben. Azzal voltunk elfoglalva, hogy távcsővel néztük, ahogy távcsővel néznek, és őket is távcsövel figyelik. Ha valaki beállt volna középre, jót röhögött volna az egészen. Na meg, esett. Néha csendesebben, reményt adva, hogy eláll végre, néha meg úgy rázendítve, hogy gyorsabban lehetett úszva haladni az árokban.
Este ugyanarra a posztra mentem. Még napközben odakészítettem pár sisakot, hogy ne térdig, csak bokáig süllyedjek a sárban. Betegre tud az ember lába ázni tőle. Aki teheti le is veszi a bakancsot, hátha tud szárítani rajta vamamit. Persze ilyenkor meg ülni a legjobb, de erre meg megint csak szárazabb hely kellene, ami nincs. Akinek jobban sikerül a lábszárítás, csak sziszeg mikor visszaveszi a lábára, mások meg sikítoznak mint a cafkák. Én hol ebbe, hol abba a tanyába csatlakozom. A mai este után bizonyosan az utóbbiba.
Gyorsan besötétedett. A tábor még hangos volt ugyan, de már halkult. Arról beszélgettünk, ugyan van-e még nap, és hold a felhőkön túl. Mindenki tudta hogy van, de kellő okot adott egy kis diskurálásra. Kell az ember lelkének a beszélgetés. A szótlanságba bele lehet őrülni, ha még hülyeséget is talál ki valaki, könnyen felvesszük a gondolat fonalát, és kibeszéljük.
Ahogy telt az idő, úgy némultak el az emberek.
Halk horkantások jelezték, már csak a három ponton lévő őrök vannak ébren.
Jó itt nekem, kint a bal szélén. Középen szem előtt lennék a parancsnoknak, túlvégén meg ott a "szoba". A tegnapi irány felé néztem. Szokás szerint nem lehetett látni semmit. Nehéz, és megszokhatatlan a semmit vizslatni. Ezen gondolkodtam mikor halk pisszegést hallottam hátulról. A német volt.
- Megint hogy az anyádba kerültél mögém? - förmedtem fel halkan.
- Zigarette? - s mutatja szájához emelve két ujját, cigarettát kérve. - Én hozni, adni neked. - húzott elő egy betekert rongyot, s nyújtotta felém. - Trockenfleisch. Szarazz huss. Tied.
Nem hittem a szememnek mikor kicsomagoltam. Szárított marhahús szeletek voltak benne. Egy jó evésre való.
- Köszönöm szépen.
- Zigarette?
- Van. - bólintottam. - Négy? - mutatva négy ujjam.
- Ot? - mutatott válaszként ötöt.
- Jó. - ezzel előhúztam öt szálat, és átadtam cserébe.
Magamra mutatva súgtam, - István. - majd megböktem a vállát. - Te?
- Max. - mutatkozott be.
- Beszélgessünk?
- Nem tudni Magyar, csak kicsi.
- Esik ez a fránya eső. Nektek is elegetek van belőle mi?
- Franja? - nézett értetlenül.
- Az. Eső. - mutatva neki felfelé.
- Esó? Nemet katona szeretni esó. - mosolygott tettetett huncutsággal, hogy abból mindenki tudná, nekik is elegük van belőle. - Ti Magyar hogy mondani? - szótagolt... - Do-gol-ne meg, hogy folyik! Kuncogott saras kabátjába harapva, a csendet őrizve.
Erre már én is nevettem egyet. Aztán az oroszok felé mutattam.
- Oroszok.
A nyakát tekerve fordult a vélhető irányba, majd vissza...
- Ja, Russen.
- Tudod mijük van, ami nekünk nincs? - kérdeztem a látogatómtól.
Értetlenül nézett rám a vállát vonva. Értette is, meg nem is.
Poharat formáltam a kezemmel, és a számhoz emelve úgy tettem, mint aki iszik.
- Vodka. Vodkájuk van, Max.
- Vodka gut, de én oda nem megy, mert ott engem... - húzta végig mutató ujját a nyakán.
- Na az biztos. Nem vagytok a szívük csücske.
- Országok gyűlölni ellen orszag annak nép. Küldeni parancs harc, halni sokan. Katona meg utálni háború.
Fejét leszegve merengett kicsit, majd rám nézett.
- Nincs ellenem, te barát.
- Tudod mit, nekem sincs ellenem. - fogtunk kezet, mintegy megpecsételve az elhangzottakat. - De egy kis vodka jó lenne.
- Gut lenni. Kitalálni veled. Én hozni még huss ide. Te zigarette und fleisch te mész Russen, az ad vodka.
- Ez nehéz lesz. De megpróbálom elintézni. Kell még ember.
- Gut. Holnap itt. Tschüss.
S úgy mint tegnap, mint a villám tünt el.
Reggel a falum béli barátomhoz mentem.
- Te, Béla. Hová raknak téged posztra este? Kellenél.
- A "szobához", hogy dögölne meg az az átok őrvezető.
- Elintézem, hogy az én helyemre tegyenek, de segítened kell.
- Na, mondd!
Elmeséltem neki az elmúlt két éjszaka eseményeit, és nekiadtam a megmaradt húst. Elmondtam a tervem is, amit a megmaradt idő alatt eszeltem ki. Ő őrködik, én meg ott alszom. Van egy hullám is, szóval messziről láthatóan ketten leszünk ott, ha meg elcsitul mindenki, kiosonok az oroszokhoz. Cseppet sem lesz könnyű, de sikerülhet.
- Te nem vagy egészen normális, de legalább már történik valami. - egyezett bele Béla barátom.
Délben az őrmesternél elintéztem az éjszakai posztját, nem lettem az őrvezető kedvence. Kis gyerek, nagy gondot nem fog okozni, legfeljebb egy éjszaka a gödörnél. Aránylag gyorsan eltelt a délután a szokásos egymás nézésével. Ilyenkor ki, mit gondolhat, összehasonlítanám a tábori naplókat.
"Orosz napló: X'-edik nap. A buckákba vájt állást tartjuk. Az eső esik. A katonák hűen szolgálják hazájukat. Bátran, és önfeláldozóan harcolnak.
Ami nem kerül bele: Egyik nap az egyik, másik nap a másik fele seggrészeg."
"Német napló: X'-edik nap. Katonáink hűen szolgálják hazájukat, és bátran kiveszik részüket a harcból. Az eső esik. Kitartunk, amíg csak meg nem halunk.
Ami nem kerül bele: Térdig állunk a szarban mert kimosta a budit az eső."
"Magyar napló: Új nap. Az eső esik. Mennénk már innen a picsába."Ezeket tudtam elképzelni.
Eljött az este, és lecsendesedtek a társak. Felálltam a hullám mellől, gondosan felhúztam, megigazítottam, és odatámasztottam magam Bélához. Gondterhelten nézett rám.
- Jól meggondoltad te ezt, Pista? Meg is halhatsz. Sőt! Ebbe már kötelező belehalni.
- Jól. Lesz, ami lesz. Gané itt mindenkinek. Lesz egy kis izgalom. Megvan még a zsebkendőd?
- Meg. Minek az neked?
- Mennyire fehér?
- Inkább csíkos.
- Nem baj. Add ide! Zászlónak.
- Koromsötét éjszakában, szürke, csíkos zsebkendő? Hülye. Nesze, itt van.
Belegyűrtem zsebembe a mocskos zsebkendőt, és elgondolkodtam mi lesz, és hogy.
Két irányból érkezett eddig a Max, így két irányból figyeltünk. Megtanulnám hogy csinálják, mert talált egy harmadik irányt, és csak akkor vettük észre mikor már a nyakunkba lihegett.
- Egyszer ezért megöllek te! - ijedtem fel. Béla meg akkorát ugrott, majdnem leesett a posztjáról.
- Mondtad, hogy ügyes, még szerencse, hogy nem lőttem le. - helyezkedett vissza a helyére.
A német csak mosolygott, láthatóan tetszett neki, hogy éjszakáról éjszakára a frászt hozza az emberre.
- Hoztam huss. Sok. Eins-eins neked meg te, - mutatott Bélára. - Többi meg Russen. - átnyújtva hat csomagot. - Én itt marad, te mész, hoz vodka neki, nekem.
- Rendben. Maradj itt, de húzd meg magad, nehogy nyakon csípjenek! Mert akkor mind a hármunkat kivégeznek!
Próbáltam én is úgy megfordulni a sárban, mint Max. Persze hogy nem ment! Mosolygott is rajta.
- Ungarish! Hasa ki, lába fel, és lendüllet. - tanítaná, de már túl vagyok rajta.
Körülbelül 200-250 méterre lehettek az oroszok. Egy darabig felegyenesedve haladtam, hogy ne kúszva tegyem meg az egész távot, mire odaérnék, ki ne köpjem a tüdőmet, vagy rám ne virradjon. Nagyjából félúton gondolhattam magam, mikor hasravágódtam. Halk nesz ütötte meg a fülem. Mozdulni sem mertem. Fegyver sincs nálam, csak a táborikésem. Egyre közelebb lehetett hallani a motoszkálást. Kezembe temettem a fejem, amennyire csak tudtam. Aztán halkult, de közelebb is ért. Már ott volt előttem. Megállt, de nem szólt. Óvatosan felnéztem. Egy sündisznó volt velem szemben. Valami kis cserjésben lehetett, hogy akkora zajt keltett. Jó lenne reggelire megsütni. Néztük egymást kicsit. Aranyos kis jószág.
- Eredj utadra, én is azt teszem. - gondoltam magamban, és otthagytam.
Talán húsz méter után tompa horkolást hallottam. Lassan lehasaltam, és addig kúsztam, míg meg nem láttam az orosz őrszem sziluettjét. Innentől szinte percenként haladtam egy-egy kúszásnyit előre, talán a biztos halálba.
Dobásnyi távolságba érve kivettem a még mocskosabbá vált zsebkendőt, és odadobtam a katona elé.
Nem lehetett látni az arcát, de biztosan meglepődőtt. Főleg, mert úgy megrezzent, mint az asszony kocsonyája.
- ?? ???? (Ki vagy?) kérdezte halkan.
- Ha nem kiabál, már jó. - gondoltam, de nem mertem válaszolni.
- ?? ???? - ismételte.
- Barát. Magyar.
- ??????????? Tudni kicsi magyar. Jönni. Mit akar? Lőni le, halni? - mutatóujját halántékához téve forgatta kezét.
- Da. Bolond. Odamegyek.
Nem siettem jobban, mint eddig. A végén még meggondolja magát, és tényleg lelő. Mikor a kezével intett, hogy menjek nyugodtam, felbátorodtam, és feltérdeltem.
- Has! - mutatta kezével. - Has, vagy lő!
Jobbnak láttam teljesíteni az utasítást. Főként, mert cserekereskedelmi szándékkal jöttem.
Így hát ismét a sárban fetrengtem. Rövid idő alatt odaértem hozzá.
Fiatal suhanc volt. Korban alattam bőven. Más egyébben nem is volt hirtelen különbség. Mindketten nyakig voltunk sarasak. A sár befedett mindent.
- Mit akar itt? - kérdezte érdeklődő tekintettel.
- Vodkát.
Egyik szemét lecsukva fintorgott, hitetlenkedve.
- ?? ?????? ?? ?????? (vodkáért meghalni?) Te lenni bolond.
- Van? - kérdeztem, ráhagyva a véleményét.
- ??, ????. Lenni. De nincs ???????. Mid lenni csere?
Kihúztam a belső zsebemből a gondosan becsomagolt árut.
- Hús, meg cigaretta.
Nézett rám elgondolkodva. Láthatóan tetszett neki az ajánlat. Kicsit azért elsunyította magát.
- ??????. ??? ???????. - bólintott rá, és mutatott egy egyest a hüvejkujjával.
- Nem. Egy üveg vodka csak a cigi. Akkor megtartom a húst. - vettem külön azt, és pakoltam volna vissza a kabátomba.
- Várni na! - bólintott - Lenni akkor ??? ???????. - mutatva kettőt - Várni! - ismételte.
Azzal el is tünt a folyosójuk egyik kanyarjában. Nem lettem nyugodtabb. Honnan tudjam hová ment, és szól-e valakinek. Mi lesz, ha leszúrnak? Arra nem riad fel senki. Behúznak, kifosztanak, elmerítenek a sárban, és volt szerencsém. Onnantól lehetek akárki. Pár perc múlva újra megjelent. Nyilván várost vájhattak, főtérrel, mert a másik irányból érkezett. Meg is ijedtem, mert másnak hittem. Rongyba tekert üvegek koccanását lehetett hallani, ahogy lépkedett.
Számhoz emeltem mutatóujjamat.
- Psszt!
Mosolygott, körbenézett, legyintett.
- Aludni mind. Hallani. - formázott kezével kagylót a fülén. - ??? ?? ???. Tessék.
Cseréltünk, s kicsit még maradtam. Illendőnek találtam még pár szót váltani vele. De miről? Mi a fenét lehetne beszélgetni? Közben ő ki is bontotta az egyik húst, és jóízűen falatozni kezdte.
- Lenni jó. Finom. Itt mi enni alig. - mondta két falat között.
- Esik. Mutattam az égre.
- Lenni nekünk elegünk belőle.
- Te!... - szólítottam meg.
- Anton. - mutatkozott be, kezét nyújtva.
- István. Te, Anton! Nincs elegetek ebből a helyből?
- Én parancsnok nem itt szeret lenni. Nekünk sem lenni ???????.
- De te most menni! ?????????! - hessegetett kezével, hogy távozzak.
- Lesz még vodka?
- ???? ? ????????, (hús és cigaretta) lenni vodka.
- Köszönöm. Azzal hátat fordítottam. Has ki, láb fel, lendület. Sikerült. Hátrafordulva intette búcsút. Látszott az oroszon az ámulat ettől a mozdulattól. Mosolyogtam, és eltűntem a szeme elől. Visszafelé nyugodtabb voltam. Csak pár métert kúsztam, amíg az éjszaka sötétjébe nem veszett az orosz állás. Felálltam, és olyan mosollyal az arcomon mentem, mintha legalábbis az utcánk sarkán fordultam volna be.
Már vártak a többiek. Ugorva érkeztem lövészárokba, köszöntve jöttek hozzám. Kivettem kabátomból a szerzeményt. Kicsomagoltam: kettő literes üveg vodka. Kihúztam az egyikből a dugót, beleittam. Mesefinom volt. Kellemesen végigkaparta a torkom, és onnantól egész a gyomromig úgy felfűtött, azt hittem azonnal megszárad a ruhám. Hónapok óta nem ittam alkoholt. Nem vagyok ugyan nagy piás, soha nem is voltam, de ez most olyan jól esett, mint kisgyermeknek a habos sütemény. Körbekínáltam. Meghúzták, mint a vizes flaskát.
- Gratulál én neked Estvan. Te höss lenni. - veregette meg vállam Max.
- Tessék, ez a te palackod. - nyújtottam át neki a másik, még teli üveget.
Kicsordult a könnye. Lám, a sikerélmény, és a jó ital meg is gyengítheti az ember lelkét, legyen az bármilyen nemzetiségű.
Ő is kihúzta a dugót a sajátjából. Ivott egy kortyot, és körbekínálta.
- Én most menni vissza, ad társak vodka.
Búcsút intett, és ahogy szokott, eltűnt a sötétben.
Így lett húsunk, vodkánk azon a bánatos, esős helyen, kis unokám. Más jó nem volt a háborúban.
Jó kis beszámolót tettél elénk, kedves Szabolcs! Egészen előttem volt a harctéri "unalom", a végül is sikeres csereberékkel... :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen, hogy időt szentelték rá.
VálaszTörlés