Bige Szabolcs: Megnyitották az irodát (Mann & Barcs - Emlékkép a huszadik századból - részlet)

Diszkrét ünneplés keretében nyitották meg a Mann & Barcs ügyvédi irodát. Vendégeiket, akik főleg a családtagok és közeli barátokból tevődtek össze, az iroda helyiségeiben látták vendégül. Meghívtak egy hírlapírót is, hogy a helyi lapban számoljon be az eseményről, s imígyen tudassa a város lakóival, hogy rendelkezésükre áll egy komoly, megbízható jogász közösség. A vendégeket jóféle szilvóriummal kínálták, majd az új módi szerint szendvicseket kínáltak körbe.
   Az iroda megkezdte „áldásos” működését. Rövidesen megbecsülést vívott ki magának a városban és környékén. Ennek ellenére anyagilag lassan gyarapodtak. Próbáltak tehetősebb ügyfeleket felhajtani, de azok egyelőre régi ismert jogászaik szolgálatait vették igénybe. Maradtak a kisemberek, akik nem győzték áldani türelmüket, igazság iránti elkötelezettségüket, de ez nem sokat hozott a konyhára. Egy váratlan ügy alkalmával felcsillant a lehetősége több bevételre szert tenni. Az történt, hogy egy hagyatéki ügyben ingatlanok kezelését bízták az irodára. Ez adta az ötletet beszállni az ingatlan üzletbe. Jó ötlet volt!
   Az ügyvédi honoráriumnál sokkal szebb bevételt biztosított.
Miután visszaadták Észak-Erdélyt még jobban fellendült az ingatlan piac. 
- Gyuri, nem akarlak megbántani, de nem gondolod, hogy időszerű lenne kicserélni a cégtáblánkat?
- Magam is ezen gondolkodom.
- Te miként gondoltad? Milyen legyen az új?
- Természetesen Barcs & Mann.
- Ezzel egyetértek!
   A város lakói figyelemre méltó nyugalommal fogadták a hatalomváltást. Igaz volt egy csoport izgatott fiatal, aki nem várta meg, amíg hivatalosan is végbe megy átadás, és kigyalogolt a határhoz, hogy menjen át magyar-földre, de a sorompó és a határőrök meggátolták őket.
- Türelem, fiúk! Türelem! – jött elő a tiszt a hangzavarra – Holnap eltűnik innen minden akadály, de most még szolgálatban vagyunk.
   Moldován Péter, az időközben századossá előléptetett barátjuk délután megjelent az irodában.
- Búcsúzni jöttem. Még ma éjjel elhagyja az egységem a várost. A hivatalok is kiürülnek, a tisztviselők, s mindenki, aki menni akar, az éjszakai vonattal mehet. Beállítottak pótszerelvényeket. Ghița, te maradsz? Mert, ha jönni akarsz, egy fülkét tudok nektek biztosítani.
- Köszönöm, Petre! Maradok, maradunk.
   A románok kivonulása azonban koránt sem zajlott le ilyen békésen. A katonák is, de különösen a kísérő szedett-vedett népség többször megtámadta, kirabolta, meggyilkolta az útjába kerülő civil lakosokat. A város határában elfogtak egy lesipuskást, aki másnap a bevonuló magyar katonákat ünneplők közé lőtt egy vadászpuskával. Azt mondta, bosszúból tette, mert el kell hagynia a várost, a jó állását… (A sors fintora, hogy két emberöltő múlva éppen az ő unokája lett a helybéli magyarság országos képviselője.)
   A kedélyek lassan lecsillapodtak, csak a határmentén élők nem értették, miért nem mehetnek át a rokonaikhoz, barátaikhoz, akik a másik oldalon maradtak. Ottó, a régi barát is így járt, mert a falu, ahova a szíve húzta a határ túlsó oldalán maradt, s Száldobágytól már nem csak a kilométerek választották el, hanem a granicserek (határőrök) is. Levetve – még idejében – az angyalbőrt beállott munkásnak a nem rég indult vasgyárba, de a muzsikának sem mondott búcsút, hétvégeken a falubelieknek zenélt a kocsmában, vagy a mulatságok alkalmával.
- Hogy kerültél ide, Ottó? – ijedt meg a kedves, amikor váratlanul betoppant.
   Késő éjszaka volt, talán éjfél után egy óra lehetett. Már mindenki elcsendesedett, csak Piroska feküdt éberen, s kesergett magában, hogy milyen messzire vette őket egymástól a politika. Az ajtó koppanására felszökött, s dobogó szívvel ment ajtót nyitni, hiszen a szíve tudta, hogy ki kopog, még ha az esze mást is mondott.
- Hogy kerültél te ide?
- Szellő szárnyon hozott a szerelem!
- Gyere be, s mesélj, de igazat mondj!
- Akkor figyelmezz ide!
   Ottó pedig elmesélte ügyesen, hogy miként sikerült a határon átjönnie. Felkeresett egy ismerős parasztembert az innenső oldalon, s ő segített átjutni. Csöppet sem volt egyszerű, de sikerült. Tett a fejére egy zsíros kalapot, hátára egy öreg kabátot, s kezébe egy elemózsiás tarisznyát, s a kapát. Együtt indultak kora hajnalban ki a krumpli földre kapálni. A föld átnyúlt a határon, de megengedték, hogy megműveljék a határőrök felügyelete mellett. Így aztán nyugodtan kimehettek kapálni. Minya bá’ – így hívták a parasztembert – leült a föld szélén a bokor tövébe, Ottó pedig szorgalmasan kapálgatott. Mikor a sor végére ért, a határ másik oldalán, szépen a tarisznyát lerakta a barázda végén. Nem volt üres az a tarisznya. nem bizony. Minya bá’ megpakolta rendesen, tett bele kenyeret, kolbászt, szalonnát, vereshagymát, s egy zacskó jóféle dohányt, meg egy fél liter háziszőttes pálinkát. Ottó kapál tovább. Szeme sarkából látta, jön a patrul – két granicser puskával a hátán. Meglátják a tarisznyát, s szétnézve egyik lehajol, és a vállára veti. Mennek is ezzel vissza az őrtoronyhoz. Felnyújtják az elemózsiás tarisznyát a fenti őrnek. Minden figyelem a pálinkára, meg a jó falatok fele fordul, Ottó pedig behengeredik egy bokor alá. Minya bá’ abban a pillanatban felkél, s beáll a sorba a kapájával. Mikor a granicserek széttekintek, azt látják, hogy milyen nagyot haladt a munkában ez a szorgalmas paraszt.
- Na, kedves! Ez így esett, s most itt vagyok, hogy öleljelek!
   Csak egy néhány órát maradt, mert várta a munka, s keresetére égető szükség volt otthon. Visszafelé Piroska kisebbik testvére segített a határon átjutni. A határt, az erdőt jól ismerő kamasz fiú nem jött zavarba a feladattól. Olyan helyeken vezette Ottót, ahol még a madár sem jár, vagy inkább úgy kellene mondani, hogy ahol csak a madár jár. Bujkáltak sűrű szederbokrok alatt, a morotvaparti füzesekben, másztak patakvölgyben, szakadék mélyén, míg egyszer csak kint voltak a libalegelő szélén.
- Az ott már a falu. El sem tévesztheti. Mondja meg Minya bának, Anti üdvözli – s ezzel a legényke úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
   A nehézségek azonban nem tántorították el a szerelmeseket, sőt még több odaadással lettek egymás iránt. Féléven keresztül, két, három hetenként megtette Ott ezt a kalandos utat. Anti mindig lelkesen segített neki már tisztán virtuskodásból is. Egyszer azonban elkapták a gyereket a granicserek, s megverték istenesen. Ottó többé nem ment át titkon a határon, ne bántsák miatta kicsi sógorát, hanem passzust kért a hivataltól, hogy kérje ki a menyasszonyát, s tartsák meg lakodalmat.