Eláll a lélegzetem az ámulattól. Füstszínű a fű, a közút – minden.
Felrobbant a paksi atomerőmű? Nesze kormány, kellett az orosz atom? Őrült gondolatok cikáznak elmémben: az ütközés utáni sokk hatása alatt állhatok? Karambol! Nem látok semmit közel s távol, aminek neki ütközhettem volna. Sőt, az autót se látom; kezdek megbolondulni... Mégis erőműrobbanás lehetett. Terroristák? Vagy a vihar? Láttam elég dokumentumfilmet; derék hurrikánnak kellett lenni ahhoz, hogy kitépjen az ülésből és kilométerekkel odább hajítson a járműtől... Akkor mi történt? Zavaros gondolatok bugyrából ismét előkerül a szó: Óz... Nem! Nem vagyok bolond; agyrázkódásom nincs, nem érzem rosszul magam. Legjobb lesz gyalog elindulni Dél felé az úton. Merre van Dél? Nem látom a napot: komor felhőfátyol terül szét az égbolton. Az út nem az a hepehupás, kopott aszfalttal burkolt csoda, amin eddig jöttem; tapintásra a simára csiszolt betonra emlékeztet, és nyílegyenesen szalad a horizont felé. Nem filózok tovább, megigazítom a ruházatomat, és elindulok az egyik irányba: az orrom után. Mióta gyalogolok? Kikészült a lábfejem a körömcipőtől. Leveszem, s mert az út betonja túl hideg, a bokáig érő fűben gázolok tovább. Kislány koromban élveztem azt a simogató érzést, amit a harmatos fű nyújt a meztelen talpnak. Derűs hangulat kerít hatalmába; okom nincs sok rá. Lenne min elgondolkodnom: mitől szürke-fehér a táj? Nyomasztó a csend, sem távoli gépek zaja, sem rovarok döngicsélése, sem madarak csivitelése nem hallik. Ez egy denaturált, ráadásul színvak világ... Megvan! Karamboloztam – még odaát a Földanyán – meghaltam, s ez itt köröttem valami pokoltornáca féleség, a’la Dante Alighieri. Elég! Ki vagyok ütve... Ez nem a túlvilág: ott nem fájnak a lábak, s a gyomor sem korog. Mielőtt kétségbeesnék, csillámlásra leszek figyelmes. Messze van, de az úton a látóhatár pereme felől közeledik. Csalóka a sík vidéken a távolság, öt-tíz percet saccolok, míg ideérhet. Addig igyekszem elfogadhatóvá tenni az öltözékemet. Leteszem a cipőt a betonra, megpróbálom combközép alá húzni a szoknyát, sikertelenül – igaza van Jutkának: megnőtt a fenekem – mell fölött is be tudom gombolni a blúzt, nem veszek levegőt. Nincs épp puritán stoppos kinézetem... Eddig jutok a monológban, amikor rémisztő hang sivít föl, ezüstös villanás közepett egy fémszerkezet száguld el fölöttem. A légáram majd a fűre dönt.
Magasságos! Mi volt ez, egy rakéta? Tolnában nincs katonai lőtér. Újabb hangrobbanás. Megáll a szerkezet messze előttem; lassan visszatolat. Jeges kéz markolja a szívemet: nem használ senki ilyen masinát a huszonegyedik században. Megáll mellettem a csillogó repülő. Lapos korong alakja van, a beton fölött lebeg fél méterre. Mi tartja ott? Hátra húzódik a korong tetején az átlátszó üveg – vagy műanyag – búra. A legrosszabbra: zöld marslakóra, nyolckarú polipszörnyre számítok, helyette egy meglepett férfiarc bámul rám. Tulajdonosa ügyesen kimászik az ülésből, s leugrik a korong széléről. Legalább két méter magas, széles vállú, szűk derekú, inkább csontos, mint izmos alkatú fiatalember. Sápadt arcbőre ránctalan, nagy barna szemében kíváncsi jóindulat fénylik, – ezt remélem – rövid, sötétszőke hajába széles ősz csík keveredik, ezzel, meg a hórihorgas termetével, inas végtagjával koravénnek hat. Összerezzenek a mély búgó hangjára, amint ismeretlen nyelven megszólít:
– Vászmühte frájlán?
Nem értem. Német zöngéje van. Angolul próbálkozom, mire egy másik, talán francia nyelven kérdez:
– Kjüeszé kötu szerszé? Perszon nötatten?
– Sajnálom, nem értem! Beszél angolul? – kétségbeesésemben magyarul szólok, mintha az értelem szikrája lobbanna az álmatag barna szemben!
– Mehogyun ütü, honu gyüvé ütü ráé?
– Na, nem! Ez már sok!
Széttárom a karomat, sűrű fejrázással jelzem, hogy egy szót sem értek az onogur szövegből. Ekkor gyalázatos hangon kezd rikácsolni. Ijedten ugrok hátra, sikítanék, de hozzám lép, s keményen megszorítja a karomat.
– Krrkprrrkk... – a reszelő hangjára hajazó nyekergés nem a férfi szájából jön, az csukva van, ám felfedezem a nyakán az apró sebészi beavatkozás nyomát.
Nem vagyok műszaki zseni, de szerintem miniatűr hangszóró féle van beültetve közvetlen a gége alatt – és most fedezem fel azt a műanyag szerkentyűt, amit a fülében hord. Nagyanyám hallókészülékére emlékezetet. Jobb kezével felemeli a kibomlott hajamat, s ahogy a fülemre néz, rajta a meglepetés sora: fölkiált! Nem értem a férfi elképedését: hallószervem semmivel se nyújt kevésbé esztétikus látványt, mint például Claudia Schiffer fülecskéje. Miközben berzenkedek, belenyúl szürke kezeslábasának zsebébe és hosszúkás dolgot emel ki.
Bal keze tartja az arcomat, s a jobb a fülembe nyomja a szerkentyűt. Csillagokat látok a kellemetlen szúró érzéstől.
– Hé, mit művel, ez fájt!
– Üdvözöllek! Kelennek hívnak. Ki vagy? Festett piros a hajad?
A meglepetéstől elkábultam, nem emlékszem a pillanatra, amikor számomra is érthető nyelven szólt.
– Így születtem. Neked, miért csíkos a kefefrizurád? Ez a divat? Andreának hívnak, Pestről jövök, újságíró vagyok.
Elkomorodik a férfi, talán a kissé pimaszra sikerült bemutatkozásomtól.
Összeráncolja homlokán a tejfehér bőrt, s így szól:
– Pest? Újságíró? Szent Atyám! Gondolhattam volna: a ruha, a haj, a beszéd! Szegény lány, egy újabb időárva... – magába mormolja az utolsó szavakat, ám a kissé drasztikus úton fülembe juttatott szerkezet felerősíti.
Nem kapok választ az elmúlt órák őrült eseményeire.
– Jöjj, Andrea! Elviszlek a családomhoz.
Mi történik velem? A férfi andalítón mély hangja egyszerre szeretetteljes és szánalommal telt, vagy a fáradtság ezen a szerencsétlen napon teljesen levert a lábamról, gyöngít el annyira, hogy elfogadom a kinyújtott karját, s hagyom,hogy besegítsen a jármű kényelmes ülésébe. Körül se nézhetek, a búra a fejünk fölé csúszik, s a korong szélsebesen repülni kezd a látóhatár felé. Kelen a csodás kormánya nincs gépezetet egyetlen kézmozdulatával irányítja. Ki sem néz az elsuhanó unalmas tájra; szemét a fedélzeti számítógépre emlékeztető szerkezet monitorára szegezi. Nincsenek rajta betűk, a színek, geometriai formák, változó vonalak kuszasága közt a férfi mégis elboldogul. Annyira felfoghatatlan, idegen az egész... Epeként ömlik a keserűség, most tudatosul a történtek megmásíthatatlan ténye: ez a világ érthetetlen, egészen más, mint amiből idecsöppentem. Talán örökre eltűntek a szeretteim, a barátok. Tudatom eddig megóvott az őrülettől, szabad utat enged az érzelmeknek, ha nem szégyellném a férfi előtt, elbőgném magam! Nem vagyok fizikus, se filozófus, hogy helyzetemre megnyugtató magyarázatokat gyártsak. Dermesztő igazsággá kristályosodik: minden, amit gyermekkorom eszmélése óta ismertem, köddé vált, ott maradt abban a másik elveszített világban... térben... vagy időben?
Búcsúzóul a huszonegyedik századi otthonomtól, citálni kezdem Ludovitz Menáhem költő, volt iskolatársam rövid, formabontó versét. A címe: Ateista dal...
„Előttük állok a hideg tűzben, csupaszon, ahogy megszülettem hajdan.
Bízom a ficsúr-mosolyú Éjszaka nyálas jóindulatában.
Márvány testem égi tájként ragyog: óh, mámor lehullt glóriája!
A szívem üres folt, rámutat a Magány füstkarika ujja.
Az Idő keze matat csípőmön, húsomba mar, s szólít búgva:
Vesd le lelked, mutasd magad! Egyedül vagy szegény árva...”
„Egyedül vagy szegény árva...”
Az utolsó mondat, amire emlékszem, lágyan átölel a búfelejtő álom.
Párnák közt ébredek. Rossz álmom volt, izzadt a hálóruhám, csapzott fürtjeim az arcomhoz tapadnak. Amint felemelem a fejem, egy porcelánbaba arc tekint vissza rám. Gyermekien sima arcbőr, keskeny ajak, kissé lapos orr, széles, mandulavágású szem: távol-keleti fizimiska. Annak tűnik, ám ki látott ilyen sápadt viaszszínű, zöld szemű, szürke hullámokba omló hajú kínai lányt? Egy szerkentyűt hord a fülében, s hosszú, márványszerűn eres nyakán felfedezem a már korábban látott kis hangszórószerűséget. Első kérdésem a férfit keresi:
– Hol van Kelen?
– Üdvözöllek, Andrea! Kelen rögtön itt lesz, de előbb le kell adnia a jelentést. Én Li vagyok.
A lány kicsi virágkehely ajka egész más szavakat formáz, mint amit a fülembe helyezett tolmácsgép – számomra is érthetően – sugároz. A felismeréstől elszáll a fásultság: ismeretlen világban, idegen ágyon fekszem, és azt sem tudom:
– Hol vagyok?
– Nyugodj meg, Andrea! Kelen, amikor visszatér, elmond mindent. Egyébként Európa Állam Közép-Duna tartományában vagy. Ez itt pedig az Árpád családszövetség gyógyító háza...
Összezavarodott elmém köd ülte táján felfénylik egy-egy szó, s ezek a szavak kérdésekké állnak össze: Közép-Duna tartomány? Árpád család? Ezek az átkozottak valamilyen droggal tömtek tele, amitől teljesen bezsongtam! Képzeletem sötét bugyrából élőtörő gondolat. Hatására rövid idő alatt
határozott mozdulatsort végzek el: felülök, belebujtatom lábamat az ágy alól kikandikáló papucsba, eltolom az útból a törékeny Lit, s a függönnyel takart boltíves kijárathoz sietek.
– Andrea! Gyenge vagy a sokktól, kérlek, maradj az ágyban!
Szegény lány a karomba csimpaszkodva próbál megállítani, de a százhetvenöt centi magas amazon-testemet ez a légies, madárcsontú teremtés nem tudja visszatartani. Az ajtóban Kelen szikár alakja állít meg. Csodálkozva rám néz, majd szigorúan Lire; hozzá intézi a dorgáló szavait:
– Mi történik itt? Megmondta az orvos, hogy Andreának pihennie kell az idősokk után!
– Sajnálom, de nem tudtam visszatartani: amint felébredt a hipnózisból, már rohant kifelé. Túl erős a mentális ellenállása, talán a megrázkódtatást is jobban viseli, mint az eddig kezelt múltbéliek...
A nyivákoló hang, a blabla szöveg sok nekem: ujjammal a férfi széles mellkasára bökök, dühösen követelem a magyarázatot.
– Elegem van a mellébeszélésből Kelen úr, polgártárs vagy akárki! Elmondaná az igazságot? Mi történt velem kinn a pusztán? Hol vagyok most: a Földön, talán egy másik bolygón? Nem érdekel, milyen sokkhatástól óvnak! Értse meg, attól megyek a falnak, hogy idegen köröttem minden, és nem értek semmit! A harag, ahogy kikiabálom, elmúlik. S jól látom: a férfi nyugodt, melankolikus tekintete elérzékenyül?
– Rendben. Öltözz át, Andrea! Li, Andreával a Tudás Házába megyünk.
Csípős szél karistolja az arcomat. A kora őszi napokat idézi inkább a borús ég és a hűvös levegő, mint az augusztus végét, ami az utolsó „normális” emlékemben él. Kelen hosszú lábával akkorákat lép, hogy alig győzöm tartani vele az iramot. Füves területen vágunk át egy alacsony, lapos tetejű épület felé. Csodálkozva keresek más építményeket is a közelben, ám csak távoli kockaházat fedezek fel. Ez a település nem szenved a túlzott urbanizációtól. De nemcsak az épületek ritkák, egyetlen emberrel sem találkozunk addig, amíg be nem lépünk a „Tudás Házába”.
Idős férfi fogad. Kísérőm néhány szót vált vele, s már be is tessékel egy szobába. A helyiség nem túl bizalomgerjesztő: talán húsz négyzetméteres ablaktalan lyuk, bútorzata egy állítható támlájú ülőalkalmatosság, mellette forgatható lábon műszerfal és az EEG-vizsgálatról ismerős fejre csatlakoztatható elektródák.
Belesüppedek a székbe, az öreg a halántékomra meg a koponyám különböző pontjára erősíti a készülék elektródáit. Közben Kelen megnyugtatónak szánt szavait hallgatom.
– Andrea, a készülék fájdalommentesen működik. Ne ijedj meg akkor se, ha érzed elmédben az ellazulás kényszerét; röviddel azután idegen képeket fogsz látni. Egy történelmi... filmnek fogd fel, igen, azt hiszem így mondták a te idődben. A gép telepatikus úton érintkezik veled, megmutat mindent, s válaszol a ki nem mondott kérdésedre is. Érted, amit mondtam? Csak bólints!
Mintha a Világhíradó nyitóképe peregne lelki szemeim előtt. Európa, Amerika, Ázsia ismert metropoliszai. Aztán minden eltűnik, s megjelenik egy rozsdabarna öntőforma. A vájatai talán betűk, két hosszú sorban. Akár egy ódivatú propaganda filmben: olvadt-sárga fém csorog végig rajtuk, s amint kitölti, felizzik a szöveg:
„L’AN MIL NEUF CENS NONANTE NEUF SEPT MOIS
DU CIEL VIENDRA UN GRAND ROI DEFFRAIEUR”
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése