Újabb látomás: Párizs az Eiffel-toronnyal, és a Diadalív, előtte a végtelen sugárút tömve emberekkel, akik most nem nyüzsögnek; mozdulatlanul, csendben figyelik az eget, ahonnét egy fekete gépkolosszus ereszkedik alá.
Négy lángoló betű: DARS...
Az iszonyat kerít hatalmába, ezt alátámasztandó következnek a levegőből felvett képek. Az USA keleti partján égő városok, Közép-Oroszország hamuval takart iparvidéke, a Jangce kiszáradt medrét körülölelő kopár, néptelen táj...
Az öntőforma számokra vált: 9,11,33...
A csodával határosan épen maradt Reichstag üvegkupolája alatt, a Bundestag üléstermében a kiemelt pulpituson ősrégi, aranyozott szék áll. Egy nagyon öreg ember ül a trónszéken, görnyedt vállán fekete bársony palást. Arca,mint a békáé, szőrtelen, előre nyúlt és lapos, a ráncoktól alig látszik a bőre, szája sarka remeg az előrehaladott demencia jeleként, ám savószínű szeme élettel teli, két pokolkő, ártatlanok vérétől lángoló tűz, ősi tekercsekben megírt kegyetlenség. Bal kezében alabástrom bot, rajta két egymásba tekeredő kígyó, az egyik ezüstből, a másik aranyszínű, mögötte hatalmas kifeszített címer: téglából rakott gúla tetején a lapján álló háromszög, benne a szem...
A nagyvárosok romjain szánalmas bódé erdő sarjad és nyomor, reménytelen nyomor... De a Föld szerencsésebb szegleteiben új települések emelkednek, iparvidékek, népes centrumok az egyenlítői Afrikában, Amazóniában, Dél- kelet-Ázsiában és Szibériában. Az Ember új tavaszának rügyfakadása, s hiába a Feketepalástú Ember megannyi csatlósának ármánykodása: a megtisztult levegőt milliók ajkáról fakadó kiáltás zengi be: SZABADSÁG! A lelkesedés erőszakot szül, fegyvertelen embereken taposnak át a Sötét Rend hordái; hiába milliárdok vágya, ha a tüntetések, sztrájkok szervezetlen regionális fellángolások csupán, amiket mindig megtorlás követ.
Ekkor születik Európában egy fiúgyermek, Henrik nevezetű. Azon a kontinensen látja meg a napvilágot, amely évszázadokig egyet jelentett a jóléttel, civilizációval – ám akkor éhínség és járványok tizedelték a minaretek árnyékában élő népét. Henriknek sem vagyon, sem testi-lelki elpuhultság nem akadályozhatta tündöklő pályáját.
Okos, tehetséges vezető válik belőle, idővel kezében futnak össze egy világméretű felkelés szálai, ügyesen irányítja a történéseket. A lázadás szervezetten és a meglepetés erejét kihasználva zajlik le. Mivel uruk eltűnik a zűrzavarban, a Sötét Hatalom pribékjei elfutnak, vagy átállnak Henrik oldalára. Aki a győzelem után arról a helyről szól a tömeghez, ahonnét korábban a Feketepalástú Ember dörögte világgá a fenyegetéseit. Henrik szavaiból nem a gyűlölet süt, hanem a szeretet és a megbocsátás, a békés aranykor ígérete sugárzik. Az öntőforma vöröslő rézzel telik, új a szó: THULCANDRA.
Azt senki sem sejti, hogy ezidőtájt a Sziklás hegység csúcsai közt, ahol a Feketepalástú Ember talált menedéket, egy szerkezet kezdi meg a működését. Láthatatlan jelsor szakítja át az űr téridőfüggönyét, s a megfoghatatlan messzeségben egy másik gépezet veszi a hívást: a Tejút csillagspiráljának peremén a magányos kék porszem-bolygó elűzte a DARS által kinevezett báb urát! A Naprendszer határán ismét megnyílik az űr, mérföld hosszú fekete gépmonstrumok haladnak át a térkapun; néhány villanás és ott vannak a türkiz színű vízvilág bolygó körüli pályáján. De most nem az ámulattól megbénult homo sapiens várja őket, hanem a kivívott szabadságtól megittasult, öntudatos faj. A földi technika legmodernebb lézerfegyverei sem állhatnak ellent a galaktikát meghódító faj, a DARS iszonyú arzenáljának. Ionágyúk forralják föl a tengereket, kobaltbombák szabdalják a kontinenseket és még szörnyűbb téridő-dezintegrátorok csapásai sújtják... Itt megtorpan a történet: látom, amint egy ilyen rettenetes fegyver lesújt Európa szívére a Duna vonalában; városok és embermilliók tűnnek el a mindent felfaló fekete örvénylésben; s ez az iszonyat, mely kifordítja, önmagába omlasztja a teret, időrengések százait okozza a múlt masszív felületén. Egy ilyen „időrengésnek” köszönhetem, hogy ebbe a szürke kiszikkadt világba kerültem! Kétségbeesés és heves önsajnálat önt el: két kézzel tépkedem a fejemről az átkozott gépezet elektródáit. Erős férfikezek szorítanak a székhez, tűszúrást érzek a karomban, s a befecskendezett szer közömbös álomba kerget.
A következő napok összefolynak az emlékeimben. Talán nyugtatókkal kezelnek, nem tudom. Be nem teszem többet a lábam a Tudás Házába! Kelen vállalja magára az okításomat. Apránként választ kapok a legtöbb kérdésemre; legyen olyan földhözragadt kíváncsiskodás, mint a szürke növényzet problémája...
Ez a mutáns fűfajta a háború után fejlődött ki, a flóra nagyobb része – a legtöbb állat és rovarfajjal együtt – elpusztult a viharos gyorsasággal váltakozó légköri hatások miatt. Ezt a szegényes növényvilágot csak két, az ember által megmentett, a zordabb életfeltételekhez alkalmazkodóvá tett kultúrnövény egészíti ki. Az egyik törpe – inkább bokor nagyságú – gyümölcsfajta, a másik rőtszín ga-bonaféle. Utóbbit megmutatta Kelen, amikor siklójával elvitt a Közép-Duna tartomány székhelyére, a tizenkettes számú bolyvárosba. Ahogy a levegőből lepillantottam a széltől hajladozó végtelen vörös mezőre, a nosztalgia rögtön az alföldi táj gabonatábláit juttatta eszembe... De erről majd később.
Voltak komoly, antropológiai ihletésű kérdéseim: ennek az új Földnek, vagy, ahogy ma nevezik: Thulcandrának a társadalmi felépítése, kultúrája izgatott leginkább.
A társadalom alapja a családszövetség. Nem az én korom vérségi alapon álló homogén szervezete. A DARS pusztítása utáni emberiségnek túl kevés épen hagyott lakhely maradt a bolygónkon, s a homo sapiens létszáma is drasztikusan – kétszázmillió főre – lecsökkent. Ezért a háború után megalakult világszövetség az alapvető életfeltételeket sem biztosító vidékekről áttelepítette a népességet a szerencsésebb kontinensekre. Ez az oka annak, hogy itt Közép-Duna tartományban, ugyanabban a közösségben, mongoloid vagy negroid vonásokat épp úgy felfedezni, mint európait. Jó példa erre az Árpád-szövetségben Li és népes famíliája. Az őseik minden bizonnyal a Sárga folyó vidékéről származtak, ám a megváltozott természeti és időjárás viszonyok mára sokat elmostak a külső testi különbségekből: Li sápadt bőre, zöld szeme, világos haja akár Kelené is lehetne!
Az állam alapja a családszövetség. Így van ez mind közigazgatási, mind szociológiai szempontból egyaránt. A családszövetségek laza együttese ad ki egy bolyvárost, ezt a meglehetősen szellős településformát. Ezek a városok alkotják a tartományokat, a tartományok pedig kontinentális alapon az Államot. Amikor megjegyeztem, hogy civilizációs struktúrájuk erősen hasonlít néhány egykori rovarfaj – méhek, termeszek, hangyák – társadalmi építményére; oly furcsán meresztette rám a szemét, hogy nem feszegettem tovább a kérdést erről a kommunisztikus államformáról.
Először meglepett – bár az erősen csökkenő népesség megmagyarázza – az általános munkakötelezettség. Egy személynek több szakmában is jártasnak kell lenni, s ez alól a nők sem kivételek. Pénz nincs, itt úgy látszik, működik a társadalmi újraelosztás. Patrónusom családja a tartomány egyik „időjárásgyárát” üzemelteti. (A munkamegosztást is családszövetség alapon szervezik.) De besegítenek a szomszédos agrárszövetségnek is. Az elmúlt négy évben felmentést kaptak a más irányú elfoglaltság alól, ennek egy súlyos üzemi baleset volt az oka, ami az időjárásgyárban történt és az Árpád-család számos tagját megölte vagy megcsonkította. A halottak közt volt Kelen édesapja és bátyja is...
A családszövetség vezetője választott személy. Ő képviseli az érdekeiket a bolyváros tanácsában. Népszavazás útján választják a tartomány és az állam parlamentjének képviselőit. Ma az Árpád-családszövetség vezetője Emese asszony, Kelen korán megözvegyült édesanyja.
A kultúráról kérdezősködve több ponton is a férfi értetlenségébe ütköztem.
Ilyen volt a művészi és hasznos problematikája. Kelen nehezen értette meg: lehet valami művészileg örökbecsű alkotás, de nem célszerű! Irodalom kapcsán állandóan az Alapkönyveket emlegette; színház, hangversenyek helyett a tizenkettes számú bolyváros pompás stadionjának sportvetélkedőit emelte ki. A filmművészetet pedig – lehet, készakarva – folyton összekeverte a központi holofalképernyő adásaival. Csoda, hogy kezdeti megrökönyödésem kevés híján őrjöngésbe csapott át?
Inkább az ünnepeik után érdeklődtem: szintén meglepő eredményre jutva.
Amíg az „én időmben” a természetben élő ember gyakran az évszakok változásaival a mezőgazdasági munka állásával kötötte össze jeles napjait – addig ebben a megkopott, denaturált világban, ahol az évszakokat kiegyenlítették, s a pár fennmaradt kultúrnövény egész évben terem, más alkalmakat kerestek az ünneplésre. Mert ünnepelni kell, az ünnep jó dolog, összehoz rég nem látott barátainkkal, nyugalmat ígér a testnek és békét a léleknek. A legnagyobb örömnap a születésé, s a legszomorúbb a temetés, egy vészesen fogyó faj tagjának a halála. De a legszebb – legalább is szerintem – a Szerelmesek Napja! A feszített munkatempóban dolgozó, nagy távolságokra szétszórt közösség fiataljai ezen a napon találkoznak, s kötnek legtöbbször sírig tartó kapcsolatot. A Szerelmesek Napja sok tekintetben emlékeztet az én korom szeretet ünnepére, a Karácsonyra is, hiszen az idősebbek ezen a jeles alkalomkor kisebb ajándékokkal kedveskednek a közvetlen hozzátartozóknak, vagy a szívükhöz legközelebb állónak. A lassan egybemosódó szerelem és szeretet nap a kevés rögzített, állandó ünnep közé tartozik. Ez érthető: a másik két nagy eseménynek – a születésnek és a halálnak – szerencsére előre meghatározhatatlan az időpontja. Keresztkérdésemre – mikor van ennek a csodás ünnepnek a napja – Kelen a füle tövéig elvörösödik. Isme-retségünk óta először kerül zavarba, csak kérlelésre nyögi ki a választ:
Folytatása következik
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése