M. Fehérvári Judit: [Meddig fújhatom a csöndet]

 

 

Meddig fújhatom a csöndet,

meddig a hallgatást?  Lélekvirágos

lufivá nőve ki értetné meg

szívem legmélyebb titkát?

Meddig mondatom még el, örök

sötétség lepte el lelkem, mikor

egyetlen lányom kómaországban járt?

Véletlenek sora, akár süllyedő hajók

deszkái kísérték e földi útját, s tudom,

kitől kapta el a végzetes agyhártyagyulladást.

Nem érek vele semmit, ő éli a földiek

hétköznapjait, míg én nem tudom, mi

a rosszabb egy évben a Szenteste, a karácsony,

születés-és névnapok, vagy anyának lenni,

mikor a gyermeked immár nyolcadik

esztendeje valahol a selyemfényben ölti magára

az elképzelhetetlen halotti maszkot.

 

 

Meg nem festett képek és díszletek,

mi maradt belőle és egy gyermek,

kit soha nem ölelhetett senki.

Elvérzett ő is a múltban, akár a

gigászi fekete felhők hagyják el

hatalmas zápor után az éjszaka

testét. Már idegenné lettem önmagamnak is,

annyira nem ismerem a jelent. A múltban

felejtett arcom, kacagásom rozsdás

felhőfoszlányokká vált, miből nem

rajzolódik ki az a huszonöt év,

mikor Zsófi volt a lányom, s édesanyja én.

 

 

Meddig fújhatom a csöndet,

meddig a hallgatást?  Lélekvirágos

lufivá nőve ki értetné meg

szívem legmélyebb titkát?