„Minden halált az ember sajátjaként
él meg.”
Tested
tűfelhői között bámulod az eget.
(Állsz,
és bámulod a felhőket).
Hiszed,
szárnyalnak veled a gondolataid,
miközben
ólom súllyal nehezedik rád,
a
„nincs hova menekülnöd az elmúlás elől.”
Becsukod
a szemed, és a pillanat homályában fekszel a valami/semmin.
Néhány
percig (meg)tart e lebegés, és a belső világod csodálatában elmerülve,
észre
sem vennéd, ha meghalnál, (meghalsz te is), akár a percek.
Ekkor
hátad mögött zakatoló tegnapok írnak füledbe
hülyén
hitehagyott rablóéneket,
az
álnok csattogás kibírhatatlan közönyében lapulsz,
miközben
átmegy rajtad az élet vonatkereke,
(És
még mindig csodálnád a befalazott ég tartógerendáit,
ha
hinnéd, van tovább!)
Felállsz.
Bevered
a fejed.
Nagy
nyögések árán sikerül talpadra állnod.
(Bár
szorít a cipő).
Ekkor
gyémántharangokat kongat a szél.
Talán
temetnek.
Koporsókat
látsz,
bennük
befalazott istenszobrok,
akik
nyújtózkodnak az élet után.
„Mi
dolgod még itt a földön?”
Rád
rohadnak a csillagok.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése