Édesanyám

   Anya, anyu, édesanyám... Emlékszem a kezed melegére attól a perctől kezdve, hogy megszülettem. Olyan lágy, becézgető, kényeztető, védelmező volt a simogatása. Tele volt szeretettel és aggódással. Mikor magadhoz öleltél, fölemeltél, hallottam a szíved dobogását, dúdoló hangod, két kezed cirógatott és álomba ringatott.
  Te drága, te kedves, te édes... Emlékszel, távol a falutól, egy kis őrházban, buckás erdei úton indultam el. Fogtad a kezem, előbb mindkettőt, aztán már csak az egyiket. Később elengedted, és én úgy szálltam ki belőlük, mint egy pillangó. Szálltam, szaladtam botladozva, de lélekben éreztem, fogod a kezem.
   Anya, te szeretteted meg velem a természet szépségeit: a fákat, a virágokat, a madarak énekét. Míg az erdőn keresztül mentünk és apunak vittünk ebédet a szolgálati helyére, rengeteget meséltél. Közben hatalmas mezeivirág-csokrokat szedtünk és meg megálltunk madarat lesni, a rigóval feleselni.
   Az anyai szeretetet nem lehet mértékkel mérni. A te szereteted, ha láncszemekből állna, kétszer körülölelné a földet, olyan forrón, ahogy te a hajdani kicsi lányod magadhoz ölelted.
   Bár nagyon messze elkerültem a szülői háztól, szereteted mindig velem van. Ebből merítek erőt, bátorságot. Mert ha szomorúság, betegség, bánat ér, csak eszembe jutnak a szavaid: te erőss vagy, te megoldod! Nos, igyekszem is ennek megfelelni. Mert tudom, most nem teremhetsz azonnal ott, bár gyakran megérzed, mennyire szükségem lenne rád. És jönnél, gyámolítanál, segítenél, mint egy jó tündér, hogy száműzzed a rosszat.
    Leukránoztak, pityereredtem el egyik nap a telefonba. Mire te jót kacagtál. „ És te ezen megsértődtél, te aki a kötelező ukrán verset az iskolában inkább megetted, mert nem bírtad megtanulni? Téged ukránoznak le, aki olyan harcias voltál újságíróként, itthon, Kárpátalján, hogy vitába szálltál az ukrán oktatási miniszterrel a magyar oktatásunk érdekében? Buta emberek, ne is törődj velük”. És anyunak, mint mindig, most is igaza lett. Mikor legközelebb hallottam, hogy „kárpátukrán” csak annyit mondtam „ Én Verecke útján jöttem, és te...?”
   ... Nagyi, nagyika, dédike. A gyerekeim előbb nagyikának hívtak, ma pedig már dédikének szólítanak. Mióta én is nagymama vagyok tudom, mekkora feladatkör ez. De te ezeket is leveszed a válamról. Mint volt óvónő, már te tanítod a kisunokámat a magyar mondókákra, versikékre, kiszámolókra. És mesélsz neki Tündér Ilonáról és Árgyélus királyfiról. Mert volt kitől örökölnöm a hazafias érzelmeket: te, az egyszerű falusi óvónő, az egykori szovjet ideológiával szembeszegülve nem Sztalint és Lenint dicsőítő versikékre, hanem a magyar népi gyermekjátékokra, Petőfi és Arany János műveire oktatattad a kis neveltjeidet. Nem hiába emlegetnek hálával még ma is a faluban a mostani 40-50 évesek.
   Amikor hazalátogatok inkább csendesen diskurálunk. Az egészségről, a faluban történt dolgokról, az országban kialakult súlyos helyzetről. Hívlak, csábítalak az anyaországba. De te ragaszkodol a kicsiny házunkhoz. Meg az elhunyt szeretteinkhez. A hat éve elhunyt édesapámhoz, a nagyszüleimhez, és a többi magyar ősömhöz a helyi temetőben. Míg beszélgetünk megfőzzük az ebédet, megtárgyaljuk a rokonokat, ellátsz egy sor hasznos tanáccsal. Majd lopva a tükörbe nézel. Megigazítod a frizurád, kicsit elfáradtam, mondod.
   Ugyan, bújok hozzád, mint hajdan gyerekkoromban, te még túl fiatal vagy dédimamának. Majd ösztönösen ránézunk a krumpliskosárra. Ezen aztán jót nevetünk. A családban a dédimama megnevezést eddig a hajdani gyönyörű és méltóságteljes asszony a Lehoczky nagymama viselte, aki nyolc gyerekkel, özvegyen, két háborút megélve az utolsó leheletéig összefogta a családot, s arról volt híres, hogy három szem krumpliból és némi maradékból is fennséges ételt tudott főzni.
Szóval, édesanyám, te még fiatal vagy. Meg különben is, az édesanyák sohasem öregednek meg. Mi, édesanyák, nagymamák és dédimamák mindig újra fiatalodunk. Gyermekeinkben és unokáinkban...


Fedák Anita