Jeremy Brett, minden idők legcsodálatosabb Sherlock Holmesának emlékére
1984 és 1994 között forgatta a brit Granada Television Sherlock Holmes sorozatát. A páratlanul sikeres, Magyarországon is többször bemutatott sorozat (mely az interneten is elérhető) igyekezett hű maradni Sir Arthur Conan Doyle írásaihoz – egy lényeges dologban azonban másként gondolkodtak a tévésorozat alkotói. Conan Doyle nősnek mondja dr. Watsont, míg a filmben a David Burke, majd később Edward Hardwicke által megtestesített figura agglegény, akárcsak barátja, a nyomozó, Sherlock Holmes. Írásomban egy középutat választottam, illetve a középút választotta magát a műben. Dr. Watson megnősül, de nem a Holmesszal közös kalandok „virágkorában”, hanem jóval később. Az „utójáték” pedig egyéb meglepetéssel is szolgál. Egyre több írásmű, a Doyle-novellákból kiinduló film ihletője a híres magánnyomozó alakja. Ezek a feldolgozások fantáziadúsak ugyan, de nem veszik figyelembe azt a kort, amelybe Sir Arthur belehelyezte az általa megálmodott figurát, vagyis hogy milyen volt Doyle világa? A manapság születő portrék minden idők leghíresebb detektívjéről szinte figyelmen kívül hagyják, hogy milyen játékszabályok jellemezték azt a társadalmat, amelyben Holmes élt, és hogyan viselkedett ebben a miliőben a különcnek tartott zseni. Őt beszéltetve, mozgatva rájövünk, hogy bármit megtehetünk hősünkkel, de csak azoknak a bizonyos játékszabályoknak a figyelembe vételével. Időnként azonban ő maga lép át bizonyos korlátokat.
Doyle világa a viktoriánus Anglia. Igyekeztem nagyrészt a kor írásműveinek stílusában megalkotni az „én Holmes novellámat”. Képek villannak fel. Egy különleges párkapcsolat képei. Holmes új arcai, melyek valójában nem teljesen ismeretlenek. Elrejtve ott vannak oly sok megnyilvánulásában, a különböző történetek egyes jeleneteiben. Nem groteszk portrét akartam megalkotni, hanem hiteles ábrázolást. Hűen a modellhez, Conan Doyle hőséhez.
Ami a legfontosabb azonban, amiért ez a rövid írás egyáltalán megszületett: Jeremy Brett egyénisége. Neki köszönhető elsősorban a sorozat sikere, és az ő játéka mozgatta meg az én fantáziámat is, hogy a Conan Doyle által ábrázolt karaktert kicsit jobban kibontsam, hogy az „álarca mögé nézzek”. Többször írták az 1995-ben elhunyt brit színészről, hogy „Jeremy Brett nem olyan, mint Sherlock Holmes, Jeremy Brett maga Sherlock Holmes!”
A világ akkor válik érthetővé számunkra, ha a művészet felfedezte és bemutatta. Mint ahogy az ember is csak a műben életre kelő „másának” segítségével képes önmagát megérteni.
/Almási Miklós/
Szürke-fehér éjben álltunk. Szürke volt az ég a hófelhőktől.
Sötétek voltak a park ősfái, a kopasz, itt-ott hófedte lombok alatt fehéren nyúlt el a végtelen hótakaró, a nyílegyenes úton, amelyet megannyi kocsi kereke csíkozott, és lovak patái mintáztak. A felhők mögül olykor előbukkanó fátyolos hold, a fáklyák és a kastély fényei megvilágították a hópelyheket is, melyek lassan, álmatagon hullottak, és csillámlottak társaik közt, odalent, a hópaplanon. Csillogtak a köpenyemen, a hajamon… és az ő cilinderén. De mindent túlragyogott egy kutató, szenvedélyes, szinte már ijesztően rám meredő szempár. Sherlock tökéletesen elegáns volt fekete köpenyében, csokornyakkendőjével, kezében elmaradhatatlan sétapálcájával. Hiszen bálba jött ő is, hallotta a messziről szóló zenét, egy keringő dallamát. Bálba jött, unottan, különcként félrevonulva a zajos társaságtól. Nem történt semmi: nem adott neki munkát egyetlen arisztokrata sem. Csak vidám sikolyok hallatszottak, nem volt semmi vérfagyasztó abban az éjszakában. Csak tél volt, idilli hóesés, kandallófény, keleties, fűszeres parfümök illata és pezsgő, rengeteg, habzóan szétfolyó pezsgő. Úgy éreztem, hogy valamit mondanom kellene, hiszen itt kint mindent szabad, távol a világító szemű ősszörny, az ódon kastély minden kíváncsi lakójától és vendégeitől. Nincs itt a családom, bent szórakoznak. Itt és most minden lehetséges. Sherlock hallgatag volt, talán mert Dr. Watson nem jött el. Biztosan túl sok betege akadt a hideg téli időben. Nem volt itt a detektívkirály udvari krónikása. De ha itt lett volna, vajon mit ír erről az éjszakáról? Mit írhatna arról, hogy egy férfi és egy nő áll egymással szemben a fagyos éjben, egy kastély előtt, és nézi, hogy a másik nézi őt? Mit írhatna két testről, mely csupán test akart lenni akkor éjjel…Test, egyetlen test. Nem, nem csupán test! Hiszen nem így kezdődött! Megszólított egy lélek, valaki, akit csak hírből ismertem, akiről oly sokat olvastam. Elérhetetlen volt, a legnagyobb vad, akire nő csak vadászhat. Azon a báli éjszakán pedig ott állt előttem.
Hirtelen történt. Szinte fájt, ahogyan átfogtak a karjai. Nem volt semmi játék abban a csókban. Sherlock el akarta veszíteni a fejét. Valódi énje cselekedett akkor. Férfi volt, szenvedélyes, érzékeny. Tudta, hogy hamarosan keresni fognak minket. Tudta, hogy csak egy csók lehet, aztán menni kell tovább: társalogni, buta vicceken udvariasan felnevetni, ostoba sznobok locsogását hallgatni. Menni kell tovább. Nem mozdultam. A mellére hajtottam a fejem, és ő a hajamat simogatta tétován, szinte már ügyetlenül.
- Menjünk a Baker Streetre!- mondtam, de sejtettem, hogy mi lesz a válasz. - Nem lehet, oda nem. Mary, én…
Hirtelen elengedett, aztán megmarkolta két kezével a karjaimat. - Fáj!- mondtam sírós hangon. - Igen, fáj, de a Baker Street után minden sokkal jobban fájna!
Szinte már kiabált, tekintete sárgán villogott, mint valami ragadozóé. Megrázott, aztán elengedett. Feltört belőlem a zokogás. Sherlock elfordult, botjával a havat csapkodta. Aztán hirtelen megfordult, és rám nevetett, azzal a bizonyos öntelt, sármos, széles mosolyával. De ebben a mosolyban tűz is volt, valami kisfiús csibészség és bocsánatkérés is egyben. Milyen gazdag és megfejthetetlen volt mindig a mosolya és a tekintete!
Egy jellegzetes mozdulattal a botját a vállára csapta, és hosszú, lendületes léptekkel megindult a kastély felé. Nem sejtettem, hogyan is sejthettem volna, hogy mindent elvesz tőlem az áhított nagyvad egyetlen mosolya. Mindent: családot, egészséget, jó hírnevet, álmokat a születendő gyermekeimről… Minden eldőlt azon az éjszakán. Eldőlt, hogy egyetlen nagy rettegés, örökös várakozás lesz az életem. Eldőlt, hogy egyetlen napja sem lesz az enyém, és egyetlen éjszakája sem. Újabb és újabb bűnügyek tartják majd távol tőlem, veszélyes vállalkozások, messze, messze tőlem… Szeretett engem valaha is? Hányszor kérdeztem tőle kétségbeesetten zokogva, hogy „szeretsz te engem egyáltalán?” De ő csak hallgatott. Azon a báli éjszakán királynőnek éreztem magam, mert azt hittem, hogy elnyertem egy valódi király szívét, akit megrögzött agglegényként ismert London. -Sherlock Holmes szeret engem!- visítottam a boldogságtól, a park fái közt táncolva, hógolyókat röpítve az előbukkanó csillagok felé, havat rugdalva, ágakkal parolázva, égő arccal és fagyos ujjakkal szaladgálva.
Néhány órával ezelőtt még nem reméltem, hogy Holmes egyáltalán szóba áll velem. Tudtam, hogy ott lesz a vendégek közt, és minden erőmmel akartam, hogy megszólítsam őt. Ha nincs az az édes és ellazító fürdőzés a lord török mintára készült medencéjében, akkor talán soha nem indulok Holmes keresésére abban az irgalmatlanul nagy és sötét házban. Mi, fiatalok fürdőruhát vettünk fel – közénk vegyült néhány bátor és élveteg öregedő hölgy és úr is. Nevettünk, paskoltuk a vizet, volt, aki pezsgőt kért a túlfűtött, oszlopos, keleti mintákkal díszített falú helyiségben. Az inasok izzadva szaladgáltak, és nyújtották be a vízbe a kristálypoharakat, telve az aranyfényben csillogó itallal. Kellemes bágyadtság vett rajtam erőt. Egy pohár pezsgő után úgy éreztem, hogy itt az idő. Kiszálltam a vízből, megtörölköztem. A hajam kibomlott, ahogyan levettem a fürdősapkát. Elindultam az öltözőszoba felé. De csak a köntösömet vettem fel, meg a báli cipőm. Kicsit bizarr összeállítás volt, bevallom, de még soha nem éreztem magam olyan szépnek és elszántnak, mint akkor.
Holmes már régen eltűnt a szemem elől. Utoljára vacsorakor láttam. Tudtam, hogy nem élvezi a társaságot, de azzal is tisztában voltam, hogy nem megy el túl hamar, megvárja az éjfélt, a mulatság tetőpontját. A lord régi ügyfele volt, kedvelte az öregurat, akivel egy bonyolult, talán túlságosan is véres bűnügy megfejtése kötötte össze. Tehát Holmesnak maradnia kellett – nekem pedig indulnom, hogy megkeressem őt. Nagy, sötétbarnára festett ajtajú szobákon mentem keresztül, egy-egy gyertyatartó adott világosságot csupán minden helyiségben. Sötét bútorok, merev, szigorú arcok a hatalmas festményeken, melyek ott lógtak minden falon. Sötétség, sötétség… Arcok, ősök, egykori hősök és a halál örökös jelenléte… Hirtelen félni kezdtem attól, hogy egyszer majd én is portré leszek valahol, egy házban, egy falon… Susie, a lord lánya, régi barátnőm és én gyűlöltük ezeket a festett múmiákat. Csak ritkán hívtak meg vidéki birtokukra, az ősi fészekbe. Ezért nem ismertem túl jól a házat. Bútorszörnyekbe botlottam, egyedül voltam, mélységesen egyedül… De örülnöm kellett annak, hogy senkivel sem találkoztam bolyongásom során, hiszen így észrevétlenül kutathattam Holmes után. Végül egy újabb ajtóhoz értem. Kezem a hideg rézkilincsre siklott. Remegtem. A meleg fürdő után túl gyorsan jött a gyéren fűtött, élettelen szobák hidege. A kilincs lenyomódott, és életem leghosszabb, legkínosabb ajtónyitása következett. Poros, vénséges vén könyvek szaga áramlott ki az ajtónyíláson. Tudtam, hogy a könyvtárba érkeztem, és tudtam, hogy Holmesot megtaláltam. Csak álltam az ajtóban. Összehúztam magamon a köntösömet. Holmes a hatalmas polcok alatt egy íróasztalnál ült. Pipázott, és egy vaskos gyertyatartó fényénél olvasott. A lord régimódi volt, ragaszkodott ahhoz, hogy ősei házában gyertyafény őrizze a középkor hangulatát. Sherlock tudta, hogy belépett valaki, hiszen ő mindig mindent pontosan érzékelt. Tudta, hogy nő az illető. Úgy tett mégis, mintha nem venne észre engem. Aztán hirtelen összecsapta a vaskos könyvet. Szinte dübörgésnek hangzott. Kivette a szájából a pipát. Szédültem. Még soha nem féltem ennyire a boldogságtól. Holmes rám nézett. A gyertyák fényétől gyéren megvilágított helyiségben is jól láttam, hogy az arca szigorú, már-már dühösnek látszik. Biztos voltam benne, hogy meg tudom tenni. Nem tudtam nem megtenni. Lassan botorkáltam felé, a báli cipőben csúszkált mezítelen, félig még nedves talpam. Megálltam előtte. Ő felnézett rám. Zöld szemei haragosak voltak, szinte könyörtelenek. De nem ijedtem meg tőle. - Szeretem Mr. Holmes! Szerelemes vagyok Önbe. Mindent tudok Önről. Tudom, hogy Sherlock Holmes a legzseniálisabb elme az egész birodalomban – mondtam, és a hangom nem remegett, hanem nyugodt volt minden szavam – csengő és érthető. Holmes összerezzent, de egy másodperc múlva már gyönyörű, tiszta, fiatalos mosoly jelent meg az arcán. Fogai fehéren ragyogtak, ifjúnak és felszabadultnak tűnt. Vagy csak kinevetett? Valóban nevetséges volt az öltözetem, és talán az is, amit mondtam. Éreztem, hogy a testem felel a mosolyára. Az arca aztán elkomorodott. Szája idegesen megvonaglott, miközben végigmért. Dúsan leomló fekete hajamat nézte, éjfekete szemeimet, a nyakam, a köntösöm nyílását…
Megrémisztette a saját reakciója. Emlékszem, később tapasztaltam néha, hogy az elismerés meghatja, mélyen felkavarja, vagy éppen felhangolja. Még akkor is, ha igyekszik nem kimutatni az érzéseit. Most elsősorban nem a „legzseniálisabb elme” titulusa hatott rá ilyen mélyen. Híres fegyelmezettségét megtörték az ösztönei. A tekintete az íróasztalra meredt. – Öltözzön fel, és sétáljunk egyet –mondta rekedtes, rideg hangon. – A kastély előtt várom. Igyekezzen.
Szobákon rohantam át, aztán emberekkel találkoztam, öltöztem, talán mondtam is néhány udvarias szót valakinek. A visszaút az öltözőszobába egyetlen másodpercnek tűnt ahhoz a hosszú, nyomasztó, de gyönyörű bolyongáshoz képest, amely elvezetett végül a végcélhoz. Révbe értem – úgy éreztem. Nem riasztott meg Holmes ridegsége, mert a jéghideg szavakat megelőzte a boldogság és a szenvedély mosolya. Hittem, hogy megfejtettem a mosolya titkát. Még soha nem öltöztem fel olyan gyorsan, mint akkor. Báli ruhám fölé prémes, meleg köpenyt vettem. Szerettem ezt a ruhadarabot, romantikusnak és puhának éreztem, mint egy kedves ölelést. Holmes már nem volt Holmes a számomra. Sherlocknak hívtam magamban, „Sherlock vár…”-lüktetett az agyamban.
És Sherlock valóban várt. Háttal állt nekem, cilindere fénylett a kastély előtti fáklyák fényénél. Nem fordult meg, csak annyit mondott, hogy „kérem, jöjjön velem.” Csikorgott a hó a talpunk alatt. Csak meneteltünk – Sherlock elől, én mögötte. Aztán hirtelen megfordult. Megijedtem a gyors mozdulattól. –Tudja, hogy ki vagyok, mégis szeret? Tudja, hogy én nem foglalkozom buta, vallomásokat suttogó, romantikus kis fruskákkal? Tudja, hogy nem érdekelnek a leányálmok, a hazug kis fellángolások? Tudja, tudja…
Nem folytatta tovább a kiabálást, az indulatos mondatokat. Elakadt a szava. Nem sírtam hangosan, csak éreztem, hogy folynak a könnyeim. Nem volt valódi zokogás. De Sherlock látta a könnyeimet. A park felé indult, hosszú, ruganyos léptekkel. Aztán visszafordult.
- Mellettem nem lenne boldog. Néztem, ahogyan táncolt ma este világoskék ruhájában. Jól áll Önnek ez a szín. Nos, az apját hírből ismerem. Tisztességes ember, de úgy hallottam, szókimondó, szenvedélyes, és bizonyára féltve szereti Önt, az egyetlen gyermekét. Láttam táncolni, néztem Önt. Ó, Watson már ódákat zengene a szépségéről! Kár hogy nincs itt. Ő jobb ember nálam, gyengéd, kedves, jószívű. –Watson ma este nincs itt, hogy megvédje Sherlock Holmesot Sherlock Holmestól –mondtam józan keménységgel, egyenesen abba a feldúlt, haragos zöld szempárba nézve. Aztán jött a szelídülés, a hallgatás, a csók, és az elválás.
Sherlock még az éjféli tűzijáték előtt távozott a kastélyból. Tudtam, hogy miattam. Felkavarta mindaz, ami az este történt. Engem a meleg szalonba terelt apám, de szerencsére sejtelme sem volt arról, hogy nem egyedül sétáltam a hideg éjszakában. Tudta, hogy imádom a havat, és milyen ritka alkalom, hogy élvezhetem. Ezért nem lepődött meg azon, hogy a szabadba kívánkoztam. Sherlock tudta a nevem. Tudta, hogy ki az apám. Meg fog találni. Reménykedtem, hogy már holnap egy tucat vörös rózsa vár az ágyam körül, amikor felébredek. Persze sejtettem, hogy apám majd kérdezősködni fog, és nyugtalan lesz, de büszke is, hogy a lánya volt a bál valódi királynője. Hajnalban értünk vissza Londonba. Apám nem akart ott aludni a kastélyban, félt, hogy a hó miatt nem jutunk haza másnap. Neki pedig fontos dolga volt. Ezért hát sietve visszakocsiztunk éjszaka. Apa horkolt, anya is el-elbóbiskolt. Csak most éreztem meg, hogy mennyire megöregedtek. Késői, egyetlen gyermekük voltam. Én pedig Sherlockra gondoltam, és úgy éreztem, hogy szinte már fáj a szívem a saját heves ritmusától.
Nyugtalanul aludtam hajnali hattól reggel kilencig. Mindössze három óra alvás egy ilyen éjszaka után! De nem éreztem fáradtságot. Mikor kinyitottam a szemem, az ágyam körül nem voltak rózsák, nem várt levél a fésülködő asztalon, és nem ébresztett fel a szobalány, hogy titkos üzenetet adjon át. Otthon voltam, mégsem éreztem többé otthonomnak azt a szobát. Szerettem a magas, tágas mennyezetet, mely gyerekkoromban a mennyboltnak tűnt: fények játszottak rajta. Mindig másféle fények: nyári reggelen sárga napsugarak gurultak végig rajta, télen pedig a kandalló tüze festett árny-freskókat rá. Most szürke volt a mennyezet. „Festetni kellene már”- gondoltam, és felkeltem. Már nem esett a hó, csendes és puha volt odakint minden. A zajok, a hangok tompábban hangzottak, mint máskor. A Baker Streetre vágytam.
Aznap jártam ott először. A Baker Streeten. Nem tudtam, hogy Holmes otthon lesz-e, a 221B-ben. Mrs. Hudson, a kedves, ősz hajú, kontyos idős hölgy, a ház főbérlője és egyben házvezetőnő is, zavarba jött, amikor ajtót nyitott nekem. Egy kipirult arcú kislányt látott maga előtt, aki gyönyörűnek érezte magát azon a délutánon – és valóban tündöklő voltam. Szegény jó Mrs. Hudson! Hányszor látta a könnyeimet, hány herbateát főzött vigaszul, hányszor nyugtatott meg, hogy Holmes hamarosan visszatér. Ő mindig, minden bajból visszatér! Aggódott néha ő is, ha a nyomozás túlságosan elhúzódott, tudtam, hogy őszintén kedveli London leghíresebb detektívjét. Bár láttam dühösnek is ezt a nagyszerű asszonyt, hallottam vitázni Sherlockkal. De mindig megbocsátottak egymásnak. Azon a napon, amikor átléptem álmaim házának küszöbét, és a lépcsőn belebotlottam dr. Watsonba, valahogyan megsejtettem, hogy barátaim sorában tudhatom majd a bajuszos, megnyerő külsejű, zavartan köszönő, kíváncsian utánam néző, de végtelenül udvarias úriembert. John, kedves John… Arról persze fogalmam sem lehetett, hogy mi vár rám, ha Sherlock mellett maradok. Izgatott a veszély, a kihívás. És persze hajtott a szenvedély.
Sherlock otthon volt. Szürke házikabátban ült az emeleti nappaliban, a kandalló előtt, és pipázott. A tüzet bámulta. Nem szólt, amikor beléptem. Minden gyönyörűnek tűnt aznap „a szentélyben”. A virágmintás sötétítők, az íróasztalok, a szekrények, a kanapé, a nagy, kerek étkezőasztal, a kandalló előtt a karosszékek, a laborasztal, Sherlock kémiai kísérleteinek eszközeivel. A stílusos rendetlenség és ugyanakkor a kínos precízség egyaránt jellemezte a szobát. Mindig szerettem a Baker Streetet. Éveken át félig-meddig az otthonom volt. A hely, ahol Mrs. Hudsonnel együtt poroltunk tollseprűvel, néha elmozdítva egy-egy tárgyat, csinosítandó a szobát. A hely, ahol szigorúan tilos volt rendet rakni a papírok között, ahol annyi pipa- és cigarettafüstöt engedtünk ki az ablakon, hol a ködös londoni levegőbe, hol pedig a ragyogó napfényben fürdő házfalak közé. Odalent az utca színes forgataga – vagyis London, a város, ahol születtem. Mennyi élet és vidámság! Főleg az utcagyerekeken mosolyogtam sokat, akiket Sherlock kedvelt, és olykor megbízott egy-egy komolyabb feladattal is, ha meg akart tudni valamit egy nyomozás alkalmával. Baker Street…A hely, ahol megtanultam tüzet gyújtani a kandallóban. A hely, ahol megtudtam a tökéletes lágy tojás főzésének minden fortélyát, ahol Watson kedves, ártatlan viccekkel szórakoztatott, ahol gondoskodó asszony lettem, aki lesi az órát, mikor ér haza vacsorára az ura. A hely, ahová Sherlock csókjainak emléke köt. Mintha minden csókot dühös megbánás követte volna Sherlock részéről. Egyszer, egy békésebb pillanatban megkérdeztem tőle, hogy kitől tanult csókolni. Azt válaszolta, hogy nem tanította senki, magától jött rá, hogy tud csókolni, akkor, amikor találkozott velem. „Olyan természetes veled minden”- mondta néhányszor. Baker Street… Ahol hallottam őt durván kiabálni, a hely, ahol addig hegedült, idegesítő, torz dallamokat, amíg el nem mentem a házból. A hely, ahol láttam őt injekciós tűvel a kezében. A hely, ahol nem tudtam megakadályozni, hogy újra droggal éljen. Bár nem volt teljesen rabja a szenvedélyének. Amint feladatot kapott, nem volt szüksége a szerre. Tudtam, hogy időnként miattam szúrta meg magát. Szorongott. Félt dönteni. Dr. Watsonnak köszönhetően azonban sikerült megelőzni a nagyobb bajt, amit a kokain okozhatott volna. A mi doktorunk ügyelt barátja egészségére, és kellően szigorú volt Sherlockkal. Én túljátszottam a szerepem, a feleség elképzelt szerepét. Lassan gyilkoltuk egymást. Veszélyes dolog a nagyvadat ketrecbe tuszkolni, ha a fogoly folyton az ingatag rácsokat rágja, míg csak bele nem csorbul az összes foga. Veszélyes a pillanatnyi veszély mámorát életformává tenni.
Sokan tudták, hogy léteztem. Talán még emlékeztek arra a karcsú kislányra, aki egy téli délutánon először ment a Baker Streetre, és emlékeztek arra a teltebb idomú, sírástól püffedt szemű nőre is, aki egy másik téli délutánon, egyetlen kézitáskával a kezében, gyalog indult a régi otthonába, halott szülei bútorai közé, idegen, hideg, lepusztult házba…
Nem hiszek a haragvó, bosszúálló Istenben. Istenben hiszek, aki jobban tudja a sztorimat, mint Watson, aki sokáig közösen bérelte a Baker Street-i lakást Sherlockkal. Akitől azonnali büntetést, a dolgok helyre tételét várják az emberek, az nem az igazi Isten. Ő, akiben én hiszek, hiúságunkban, önzésünkben is meglátja azt az alázatos szeretet, amellyel szeretünk valakit – még akkor is, ha tönkretesszük. Vannak összeillő emberek, akik összeillőségük ellenére is megölik egymást. Többek közt azért, mert nem Istennek, a valódi Istennek és egymásnak, hanem a társadalmi elvárásoknak kívánnak megfelelni. Ha bűnös, ha nem, minden társadalomnak vannak áldozatai. Nincs kivétel. Sherlock Holmes, a megrögzött agglegény, a hűvös, racionális elme nem vehet feleségül egy már nem gazdag, de egykor nagypolgári családból származó fruskát, aki mindig tudni szeretné, hogy a férjeura éppen hol tartózkodik, és nem bocsátkozik-e túl veszélyes akciókba! „A drágám, kész a vacsora.” jelszó hatástalan az otthon tartására egy olyan férfinek, akivel előfordul, hogy sötét, csillagtalan éjjelen egy kriptában kutat, vagy akinek ködös kikötőkben vadásznak a fejére. A világ legnagyobb állatidomárjának éreztem magam, és eltökéltem, hogy vigyázni fogok Sherlockra, amíg csak élek. Hittem, hogy a szerelemem mindent megváltoztat majd az életében – tigrisből szobacica lesz. De hiszen éppen a tigrisbe szerettem bele! Tigrissel együtt élni mégis túl kockázatos. Egy cica a kanapén sokkal megnyugtatóbb. Te irányítod, bezárhatod a négy fal közé, ellenőrizheted minden pillanatát. Egy cicáért még lehet normálisan aggódni – de egy tigrisért, aki elkóborol, aki bajt kavar és bajba jut, már aggódni sem tud az ember. Egyszerűen beleroppan az állandó féltésbe, vagy lemond a nagyvad tulajdonjogáról, és továbbáll. Megpróbálja elfelejteni, hogy megmentse a saját életét. Nem, nem csak a társadalmi elvárások okozták, ami történt. Egyszerűen Sherlock szerette a veszélyt, én meg gyűlöltem azt a fajtáját, amelyet ő imádott. Apám és anyám féltve szerettek, bár megadták azt a szabadságot, amire vágytam. Félve, de megértve engem. Anya és apa összeillettek. Az össze nem illő emberek szenvedély nélkül veszik tudomásul összezártságuk tényét, ha érdekük úgy kívánja. De akadnak olykor olyan összeillő emberek is, akik lázadva szeretik börtönüket, vagyis a társat. Ha Sherlock részéről beszélhetünk valamiféle szerelemről, akkor én voltam a társ. Ridegnek hitték sokan, de nem volt az. Irgalmas volt – néha még a hivatalos igazságszolgáltatást is semmibe véve. Többen köszönhették neki, hogy megúszták a börtönt, vagy az akasztófát. A bűnt elkövetőket cselekedeteik indítéka, és emberi értékeik szerint ítélte meg. Ezért hagyta futni az arra érdemes személyeket. A rendőrnyomozókkal ellentmondásos volt a viszonya: hol nagyszerűen tudott együttműködni velük, hol nevetségesnek érezte a tudatlanságukat, vagy egyenesen vitába keveredett velük.
Sherlock azon a téli délutánon, első Baker Street-i látogatásomkor nem figyelt rám. Ez idegesítő volt. Később gyakran átéltem ezt az érzést. Gyűlöltem Sherlock hallgatását.
Végre megszólalt.
- Miss Mary Middleton… -mondta lassan, elmélázva.
Nem nézett rám. Aztán egy hirtelen, lendületes mozdulattal felugrott a karosszékéből. – Nem Mary kisasszony, nem! Megtiltottam, hogy eljöjjön a Baker Streetre! Nem lett volna szabad idejönnie!
- Mr. Sherlock Holmes, múlt éjjel nem udvariaskodott ennyit! Nem vagyok Miss Mary Middleton! Mary vagyok! A lány, akit megcsókolt!
Soha senki nem tudott úgy feldühíteni, mint Sherlock. Igen, ő hozta ki belőlem a legszélsőségesebb érzelmeket. Ő tanított meg üvölteni, ő tanította meg, hogy a tűz jegyében születtem, és soha, senki nem állíthatja meg szenvedélyem lángolását.
Sherlock láthatóan megrémült a gondolattól, hogy valaki meghallhatja hangos, dühös szavaimat. Az ajtó csukva volt, de sejtette, hogy Mrs. Hudson hallgatózik.
- Mikor kezdődött? – kérdezte szelídebben.
- Susie barátnőmmel, tegnap esti házigazdánk lányával sokéves barátság köt össze. Amikor a nővére visszatért a tengerentúlról újdonsült férjével, úgy döntött az ifjú pár, hogy egy londoni hotelben szállnak meg, és csak azután költöznek be új otthonukba. A birtokot nemrég vették, és a ház még felújításra szorult. Én elkísértem Susie-t a találkozóra a nővérével és a sógorával. Amíg vártuk az ifjú párt a szálloda halljában, Susie hirtelen megbökött. Halkan a fülembe súgta, hogy nézzek óvatosan jobbra, és diszkréten vegyem szemügyre azt a cilinderes, fekete ruhás, magas, karcsú urat, aki a pálmák előtt áll. „Ő Sherlock Holmes, a híres detektív, akiről már én is meséltem neked” - mondta a gyönyörű, szőke Susie, és nagyon izgatottnak tűnt. Még azt is hozzátette, hogy bár az apja egy mindkettőnk által jól ismert bűntény kapcsán nagyon jó viszonyba került Holmesszal, de nem akarja most tolakodóan megszólítani őt, hiszen Susie és Holmes alig találkoztak. Már sokat tudtam a nyomozók királyáról, Watson doktor írásaiból, és a londoni úri társaság csevegéseiből. Valahogyan mindig vonzott a bátor, férfias, hűvös egyénisége. Titokzatos volt és megközelíthetetlen. Azon a tavaszi délutánon végre láthattam Sherlock Holmesot teljes életnagyságban. Egyszerűen csak néztem a tőlem néhány méterre álló keskeny, markáns arcú, jól borotvált, fekete, hátrafésült hajú, kortalan férfit, és valami olyasmit éreztem, amiről nem szokás úri társaságban beszélni. Akkor rám néztél. Észrevetted, hogy bámullak. Sokáig nem engedtük el egymás tekintetét. Akkor éreztem először életemben, hogy van olyan forróság, amelyet egy kinyíló szállodaajtón át beáramló hűvös levegő sem tud enyhíteni. Valami történt köztünk akkor. Tűzhíd keletkezett, vagy valami ilyesmi… Nem is tudom, hogy minek nevezzem. Aztán megérkezett az úr, akire vártál. Egy testes, őszes, markáns arcú, előkelő férfi. Susie családja is megjelent. Te eltűntél a szemem elől.
- Igen, emlékszem, Mycroft bátyámmal találkoztam azon a napon. Később egy harmadik férfi is csatlakozott hozzánk, egy ügyfelem, Mycroft ismerőse. És Mary kisasszony látott minket. De én sem felejtettem el egészen a kisasszony tekintetét. De bevallom, hogy nem érdekelt különösebben, hogy felismer egy ifjú rajongóm.
- Néhány nappal később végighajtattam a Baker Streeten. Láttalak téged és egy bajuszos, középkorú, orvosi táskás férfit. Rögtön gondoltam, hogy Dr. Watson az, a barátod és lakótársad. A kocsi lassított, te felnéztél, és csodálkozást láttam a szemeidben. Aztán továbbhajtottunk. Hónapok teltek el, és nekem szokásommá vált, hogy egy héten kétszer, amennyit apám engedélyezett, kikocsizzak. Megtiltottam a kocsisnak, hogy elmondja, merre járunk. A Baker Street volt mindig a célpont. Egyszer láttalak az ablakban állni, egyszer pedig átmenni az úton. És igen, egyszer még gyalog is elsétáltam a házatok előtt, és én szándékosan, persze megjátszva a véletlent, beléd ütköztem. „Bocsásson meg!” –mormoltad. Én csak álltam, és néztem utánad. Te visszanéztél, elgondolkodva, szinte már gyanakvóan. Aztán jött a tegnapi estély. Susie elárulta, hogy a híres Sherlock Holmes is a vendégek között lesz, megtiszteli a kastély urát azzal, hogy részt vesz a lord 60. születésnapjának megünneplésében. Egész nap készülődtem, gyönyörű akartam lenni, és talán az is voltam. Vagy…vagy éppen ellenkezőleg? Ügyetlen, éretlen és egzaltált? Nem tudom. Te tudod egyedül.
- A lényeget, ha kérhetem – mondta hűvösen Sherlock. A könnyeimmel küszködtem.
- Szeretlek, ettől többet nem mondhatok. Tegnap este végre kimondtam, és most dönts úgy kettőnkről, ahogyan akarsz. Elmegyek, ha mondod, és maradok, ha akarod.
Kitört belőlem a zokogás. Sherlock némán átölelt, és halkan, félénken megkérdezte:
- Megsimogathatom most is a hajad? Nem lesz belőle baj? – Miféle baj? Legfeljebb végképp belém szeretsz. Ennyi az egész.
A sírásom nevetésbe fordult. Sherlock erősen magához szorított. Hallottam a szívverését. Zakatolt a szíve, mint a vonatok, amelyeket úgy szeretett. A vonatok… A későbbi közös utazások…
Leültünk a kanapéra. Sherlock gyengéd, bársonyos hangon beszélt.
- Emlékeztem rád, ahogyan már mondtam, az arcod olyan ismerős volt tegnap este. A lord aztán felvilágosított, hogy ki vagy. Édesapádról beszéltünk. Már korábban is hallottam róla ezt-azt. Sajnálom, hogy ez a kiváló, tisztességes ember, aki annyi munkásnak ad kenyeret, egyre nehezebben boldogul az üzleti életben. Tudom, hogy nem akarja elbocsátani az embereket, hogy újabb gépeket állítson a helyükbe. De talán már nem is tellene a pénzéből arra, hogy fejlessze a gyárát. Hiába, a fémipar megfelelő gépek nélkül már nem működhet. A lord nagy szeretettel beszélt rólad is. Édesanyádat pedig a legszebb szavakkal jellemezte. Valóban szelíd, okos és jóságos asszony, ezt észrevettem tegnap este. Abban a sznob társaságban te és a családod valami különleges tisztaságot és egyszerűséget árasztottatok. Szerettem volna megismerkedni veled, de bevallom őszintén, egy izgalmas munka inkább lázba hozott volna, mint egy beszélgetés veled. Már két hónapja nem dolgozom semmilyen ügyön sem. Úgy döntöttem tegnap este, hogy félrevonulok a könyvtárba, és ott várom meg az éjféli tűzijátékot. És akkor beléptél az ajtón. Nem voltál nevetséges.
Sherlock úriemberként viselkedett. De egy kicsit fájt, hogy nem csókolt meg újra. Később csak néztük egymást a kandalló fényénél, szemben ülve, a két karosszékben. Elfoglaltam Watson helyét, bár akkor még nem tudtam, hogy az ő törzshelyén ülök. Sherlock néha megszólalt, régi ügyeiről mesélt. Még a gaz Moriartyt is megemlítette, de gyorsan elterelte a szót. Látszott rajta, hogy a velejéig gonosz bűnözővel való tusája, és az azt követő bujkálás nagyon megviselte. Felkavaró emlékek… De Moriarty professzor már halott, és elhatároztam, hogy soha, soha többé nem engedem, hogy hasonló alakokkal harcoljon.
Másnap újra a Baker Streetre mentem. Sherlockot nem találtam otthon. Dr. Watson megmutatta a házat, Mrs. Hudson konyháját is. Éppen teát főzött a makulátlanul fehér kötényt viselő idős hölgy. Megkértem, hogy hadd segítsek neki. Kicsit zavarban volt, de engedte, hogy ügyetlenül forgolódjak a konyhájában. Az öreg bútorok kicsit nagyanyám házára emlékeztettek, és Mrs. Hudson kontya is. Vidékre vágytam, oda, ahol kislányként játszottam a nagymama kertjében. Mrs. Middleton híres volt a virágairól, a gyógynövényeiről, és arról, hogy mindig, minden betegségre tudott gyógyírt. Imádott engem, a legkisebb fia egyetlen gyermekét, a legfiatalabb unokát. Tyúkokat is tartott, és a csöppnyi birtokon neki dolgozók szinte családtagokként éltek a 16. századbeli udvarházban. Apám rajongott az anyjáért. Mrs. Hudsonnek meséltem a családomról, a nagymama kutyájáról, a csirkékről. Aztán betoppant Sherlock. Szinte soha nem lépett be a konyhába, nem érdekelte őt különösebben Mrs. Hudson birodalma. Most mégis az ajtóban álldogált, aztán mosolyogva belépett, és megcsókolta a kezem. Mrs. Hudson arcáról lerítt a döbbenet, aztán az ő arca is felderült, és az öröm könnyeit láttam a szemeiben. Watson az emeletről jött le, mindenáron ő akarta felvinni a teát. Végül egy egész díszkíséret vonult fel Watson után, aki óvatosan lépkedett fölfelé, kezében a tálcával. Mind a négyen felmentünk Sherlock nappalijába, vagyis a már említett „szentélybe”. Mrs. Hudson nevetett, annyira groteszknek találta ezt a jelenetet. Aztán dobott néhány hasábot a kandalló tüzére. Sherlock Watsonnal élcelődött, és egy viccen hahotáztak. Én is nevettem, még a könnyem is kicsordult. Mrs. Hudson a kandallónál állva színpadiasan megfordult, rám nézett, és kellő ünnepélyességgel ezt mondta: - Isten hozta minálunk Miss Mary! Olyan boldog vagyok, hogy mától megváltozott az életünk. Én igazán nem is tudom, hogy mit mondjak… - meghatódva törölgette óriási fehér zsebkendőjével a szemeit. A jelenet reményeket keltett bennem: talán ma valami jelentős esemény fog történni velem, talán Sherlock lánykérésre készül… Igen, Mrs. Hudson már tud valamit, és Dr. Watson is!
De nem történt semmi azon a délutánon. Négyesben teáztunk. Ránk sötétedett. Sherlock egy újabb bűntettről számolt be Watsonnak, Mrs. Hudson pedig lement a konyhába a teáskészlettel. Úgy éreztem, hogy főszereplőből statisztává váltam. Sherlock néha rám nézett, de közömbös volt a pillantása. Mintha egy idegen férfi állt volna előttem. Csendesen ültem a kanapén, és kutatva néztem Sherlock arcát. Lelkesen magyarázott Watsonnak, néha felállt, erősen gesztikulált.
- Holnap reggel utazunk Watson. Készüljön! A hajnali vonattal megyünk – zárta le a mondandóját. Összerezzentem. Erre nem számítottam. El akar utazni nélkülem? Most, amikor a közös jövőnket tervezhetnénk?
- És én? Velem mi lesz?
Nem tudtam fékezni az indulatomat. Sherlock elé álltam, és szinte gyűlöltem őt abban a percben.
- Mary kisasszony természetesen nem jöhet velünk. Egy finom úri hölgy nem utazgat idegen férfiak társaságában. Figyelmeztetem a felelősségére: a szülei nem viselnének el egy botrányt, akármennyire is rokonszenvesen haladó nézeteket vallanak a nevelés terén. Nagyon aggódnak a lányukért, ugyanakkor igyekeznek önállóságra is nevelni. Két idősödő ember, aki tudja, hogy a számukra legfontosabb lény ezen a világon egyszer majd egyedül maradhat, támasz és vigasz nélkül… Igen, ha nem talál férjet magának, pénzzel és ranggal, akkor elveszett. Mindaddig azonban, amíg a saját lábán kell állnia, nem inoghat meg. Bátornak kell lennie. Mindaddig, amíg nem karolhat bele a férjébe, addig egyedül kell harcolnia. Mint egy férfinek. Egy fiú utódnak. Igen, apja még lőni is megtanította. Úgy hírlik, meglehetősen jól céloz a kisasszony. Külsejét, bátorságát és temperamentumát apai nagyanyjától örökölte, aki olasz volt, csak házassága révén került egy kis angol birtokra, melyet férje halála után olyan ügyesen vezetett. Gyermekei feltörekvő emberek lettek – anyjuk taníttatta őket. De legkisebb fia tehetsége és sikerei ellenére nem lett hidegfejű angol üzletember. Ezért van most bajban. És nincs semmi reménysége a lányán kívül, hiszen nem hallani róla, hogy a rokonság összefogna ebben a nehéz helyzetben. Tehát Miss Mary Middletonra roppant teher nehezedik. Talán már nem élheti sokáig a gazdag, elkényeztetett lányok gondtalan életét. Helyt kell állnia, minden időben. Erkölcsösség és függetlenség. Egyelőre ez az a két szó, melyek elemzésem szerint a legjobban jellemzik szülei nevelési elveit. De félő, hogy Miss Mary átlép minden határt. A függetlensége azt jelenti csupán, hogy maga akar dönteni a sorsa felől, és könnyen lehet, hogy a végzetébe rohan. Senki és semmi nem állíthatja meg. Makacs, önfejű és ellenállhatatlanul gyönyörű. És ezt tudja magáról. Ez utóbbi a fő fegyvere. És jól használja, nagyon jól. Igen, ez Miss Mary. Szülei soha semmit nem tagadtak meg tőle. Kiváló nevelői voltak, álomszép ruhái. Rengeteg könyve van. Egy független, okos nő, aki tudja, hogy mit akar. Most éppen vadászni van kedve. Gyűjteményemben van néhány régi újságcikk, amelyben Ön is szerepel, ifjú hölgy. Tiszta véletlen, hogy a Middleton család nevét is megtaláltam az általam fontosnak vélt, megőrzött újságok hasábjain. Ezekből az írásokból és egyéb információkból tudtam meg oly sokat Miss Middletonról. Az apja gyáráról meglehetősen gyakran írtak. Lassan csődbe jut a cég. A délelőttöt azzal töltöttem, hogy beleástam magam az említett archívumomba. És lám, lám, ott találtam egy lány nevét is, aki nemrég még kamasz volt, akit még alig vezettek be a társasági életbe. Egy kislány, aki talán soha nem volt kislány. Hanem nő! Egy itáliai vérmérsékletű nő! Talán elégedetlen az eddigi udvarlóival, bármilyen jó családból származnak is. Keresi a veszélyt. Egy férfit, akire felnézhet. Aki veszélyesen él, és bizonyára veszélyesen szeret. Akivel felrúghatja azokat a szigorú szabályokat, melyek szerint nemzetünk minden erkölcsös polgára kell, hogy éljen. Ahogyan Watson barátom szokta mondani, a magatartása teszi az embert. Az ön magatartása pedig, kedves kisasszony, enyhén szólva botrányos.
Sírva fakadtam. Sherlock úgy viselkedett, mint mindenkor, amikor megfejtett egy ügyet. Rideg, briliáns logikát tükröző szavai legbensőbb énemet leplezték le. Watson azonnal felajánlotta a zsebkendőjét. Sherlock pedig láthatóan dühös volt rám, mert jelenetet rendeztem. Az ablaknál állva pipázott, amíg Watson egyfolytában vigasztalni próbált. – Holnap még nem jöhet velem, Miss Mary. De üzenni fogok- mondta Sherlock, és megfordult. Előbb csak erősen a szemeimbe nézett, majd mosolyogott. – Dr. Watsonnal ellentétben én nem tartom mindennél előbbre valóknak a formákat, melyeket a társadalom alapjainak tartanak.
Sherlock mosolya és kedves, gyengéd pillantása mindenért kárpótolt. Watson zavarban volt, láttam, hogy aggódik értem. Most már tudom, hogy nem a sírásom, vagy Sherlock viselkedése, kijelentései, gyors hangulatváltásai kavarták fel annyira. Tartott a jövőtől: sejtette, hogy mennyi könnyes elválás vár még rám. Tudta, hogy kitartok Sherlock mellett, de azt is tudta, hogy egy lehetetlen kapcsolat, konfliktusokkal teli szerelem szemtanúja lesz – ki tudja meddig! Ki tudja, mit bír ki egy szerelem? Mrs. Hudson kikísért. A kocsi már várt. Amikor kiléptem a ház ajtaján, hallottam, amint Sherlock és Watson a lépcső tetején állva vitatkoznak. Megálltam, és Mrs. Hudsonnel együtt szinte reszketve hallgattam a vitát. A doktor indulatosan kiabált barátjával. – Nem teheti ezt ezzel a lánnyal! Egyébként meg ő a maga életében a legsajátosabb eset! A legnagyobb rejtvény! Miért nem fejti meg? Miért nem jár utána, hogy miért? Hogy miért képes szeretni valaki Sherlock Holmesot? Mert ez a lány bizonyára szereti magát, látom a szemeiben. Nyilván a bálon ismerkedtek meg. Mi történt maguk közt, elárulná? De hagyjuk, ha akarja, majd elmondja. Én tisztelettel nézek Mary Middletonra. Ne legyen szívtelen. Úgy beszélt ezzel a lánnyal, mintha egy bűnöző lenne, és a tetteit tárná fel. Arrogáns volt vele. Mary kisasszony túl különleges ahhoz, hogy csak úgy könnyedén elengedje, némi édes-bús flört után. Egyébként is, meglepett Holmes, hogy a Baker Streetre engedett egy ilyen fiatal teremtést, hogy nem küldte el udvariasan, de rögvest! Nem egy bűnügy kapcsán fogadta, hanem csak azért, hogy lássa. Ez nem jellemző magára! De ha mégis megtette, amit tett, akkor valóban döntse el, hogy mit akar! –Hogy mit akarok?! Honnan az ördögből tudjam, hogy mit akarok?! Én, én csak… Az Istenért Watson, ne kínozzon tovább…
Sherlock hangja elcsuklott.- Jó éjt Mrs.Hudson- mondtam halkan. Akkor úgy éreztem, hogy győztem, Sherlock érzelmeit alaposan felkavartam, erősebbnek bizonyultam nála. Ez boldoggá tett, de Mrs. Hudson ezt nem vette észre rajtam. A szegény, rémült asszony még köszönni sem tudott, csak tágra nyílt szemekkel állt, és nézte, ahogyan beszállok a kocsiba. Ilyen különleges vitát még soha nem hallott a két jó barát között.
Sherlock távollétében is minden nap ellátogattam a Baker Streetre, Mrs. Hudson-höz. Apám úgy tudta, hogy Susie-val töltöm a délutánjaimat. Barátnőmnek megírtam mindent. Anyját, a fiatalos és életvidám Maryt (őt a neve miatt is különösen szerettem) belevonta az ügybe. Ő végtelenül megértő volt mindig. Szerette a romantikus szerelmi történeteket. Később férjét, a lordot is be kellett avatnia, hogy apám esetleges kérdéseire megfelelően tudjon válaszolni. A testes, ősz úr, aki szerette a kiadós, ízletes ételeket, és a jó Portóit, nem sokat törődött a női butaságokkal. Morgolódva, de beleegyezett abba, hogy a cinkostársunk lesz. Susie szerint az apja mindig többre becsülte a lovakat, mint a családját. Azt hiszem, ez nem így volt. A szíve mélyén ragaszkodó volt, és büszke a családjára. Lady Mary tudta ezt – ezért maradt mindig vidám és türelmes. A lordot úgy nevelték, mint minden kortársát: légy hűvös, merev és távolságtartó, szeresd a birtokod, a lovaidat és persze a jó társaságot. Susie apja tudott nagylelkű is lenni: igyekezett megrendelőket szerezni apám vállalatának termékeire, így segítette a családunkat. Később azonban a lord hirtelen halála talán az utolsó segítő kéz elvesztését jelentette én és a szüleim számára.
Egy hétig nem láttam Sherlockot. Watson sem írt egy sort sem. Mrs. Hudson ezt természetesnek tartotta, hiszen minden nyomozás alkalmával a hűséges jó barátok titokzatosan eltűnnek valahol. Aztán győztesen felbukkannak. Olykor előfordul, hogy Watson vagy Holmes korábban érkezik, ha szükségük van a Scotland Yard segítségére.
-Nyugodjon meg kisasszony, néhány nap, és újra együtt lesznek.
Mrs. Hudson gyengéden megsimogatta az arcom.
Kisírt szemeim otthon is feltűntek. Apa természetesnek érezte, hogy a lányok ebben a korban meghatódnak egy szerelemes regénytől, úgy beleélik magukat az örök Júlia szerepébe. Anya sejtette, hogy valami többről van szó, de nem kérdezett semmit. Aztán megérkezett Sherlock monogrammal aláírt levele – egy Baker Street-i utcagyerek hozta, egyike azoknak, akiket később olyan nagyon megszerettem. Ő és társai a szemem láttára lettek kiskölyökből kamasszá. Sherlock soha nem volt lekezelő velük, és csibészes mosolya elárulta, hogy őszintén szereti őket. Azt hiszem, szabadidejéhez mérten, szeretettel és némi sajátos humorral foglalkozott volna a saját gyermekével is. A mi gyermekünkkel…
Az inasunk alig akarta átvenni a levelet a piszkos arcú kölyöktől, de a fiú nem tágított. Végül megjelentem én az ajtóban, és szívdobogva kaptam ki a borítékot az öreg inas kezéből. A fiúcska eltűnt, még mielőtt pénzt nyomhattam volna a tenyerébe. Sherlock levelében azt üzente, hogy csomagoljak, mert holnap hajnalban utaznom kell. Megadta az útvonalat, amely a találkánk helyszínére vezet. Sürgős üzenetet küldtem Susie-nak, aki a kocsisuk révén egy válaszlevelet küldött. Ebben arra kérte Susie apámat, hogy engedélyezzen nekem egy rövid téli kirándulást vidéki rokonaiknál. Apám természetesen megengedte, hogy elutazzam a korareggeli vonattal. Kedvelte Susie-t, és azt remélte, hogy ő és a családja összehoz majd egy minden szempontból megfelelő fiatalemberrel. Bízott a lord ízlésében és kapcsolataiban. Nem féltett az utazástól sem: úgy tudta, hogy a lord egyik titkára az állomáson vár, és velem utazik. Természetesen senki nem várt. Félrevezettük szegény apát és anyát. Nem aludtam egy szemhunyásnyit sem azon az éjjelen. Reggel mégsem éreztem magam fáradtnak. Indult a vonat, vitt Sherlockhoz! Csendes vidékeken utaztam keresztül. A hó már elolvadt a legtöbb helyen. Nedves és ködös idő volt. Besötétedett. Az állomásról egy nyitott kocsi vitt be a faluba. Megállt egy középkori udvarház előtt. Fáztam. Sherlockra vártam, őt kerestem a tekintetemmel, amikor beléptem a kocsmahelyiségbe. Az emberek megbámultak engem.
- Mr. Sherlock Holmes fent várja Önt kisasszony, jobbról az első szobában- mondta a vén, fogatlan, szinte már bántóan csipogó hangú fogadósnő. A csomagjaimért indult a kocsihoz egy markos parasztlegény. Elindultam felfelé a keskeny, nyikorgó lépcsőn. Odafent egy mesebeli szobácska fogadott. A kandallóban vidáman lobogott a tűz, a kandalló párkányán a réz gyertyatartókon vaskos gyertyák égtek. A padlásszoba barnára festett, vastag gerendáiról szárított virágok, illatos gyógynövények lógtak. Minden bútor világoskék volt: még az ágy keretét is erre a tisztaságot árasztó színre festették. A kicsi ablakok, a rózsás függönyök még meghittebbé tették a kis szobát.
Sherlock egy hatalmas karosszékben ült, háttal az ajtónak. Csak akkor állt fel, amikor engem már elbűvölt a szoba hangulata és becsuktam magam mögött az ajtót.
-Nos, Mary, ez az a hely – mondta, és kitárta a karjait. Sokáig öleltük egymást.
- Itt szeretnék élni veled - mondtam, és a szemeibe néztem. Az arcán átfutott egy gyenge, inkább idegesnek, mint boldognak tűnő mosoly.
- Még nem ért véget a nyomozás, ezért azt javaslom, hogy holnapután térj vissza Londonba. Holnap viszont pihenni szeretnék. Mindent meg akarok mutatni neked. Rengeteg látnivaló van a környéken. Tájak, házak, ősi építmények… Bár általában untat az ilyesmi, és a vidéki levegőnél jobban kedvelem a szivarkülönlegességek füstjét, de ez a táj a maga természeti szépségeivel még engem is elbűvölt. Tudod, máskor is előfordul, hogy lenyűgöz a teremtett világ tökéletlen tökéletessége. Néha belefeledkezem akár egy szál rózsa csodálatába is. Megragad, úgy, mint a szállásunk, ez a kis fogadó.
Kopogtattak. Sherlock egy lendületes mozdulattal az ajtóhoz lépett, elvette a fogadós fiától a csomagjaimat. Meglepődött, hogy mennyi haszontalanságot hoztam magammal. De mindenre felkészültem. Egy hosszabb téli kirándulásra is. Sherlock a fiútól azonnal kérte a vacsorát. Vörösbort is rendelt.
- Milyen ügyben nyomozol? Azt hittem, hogy már régen vége az egésznek, és lesz néhány nyugodt napunk itt, ahol senki nem ismer minket – mondtam csalódottan.
- Tévedsz, Sherlock Holmesot mindenütt ismerik.
Soha nem felejtem el öntelt, de még így is szeretnivaló mosolyát.
- És Watson?
- A harmadik szobában. Teljesen kimerült. Alszik.
- És hol van a te szobád?
- Itt, közvetlenül a tiéd mellett. Kisebb, mint ez, és nem ilyen bűbájos.
- Akkor csak egyetlen napunk van.
- Egyetlen Mary, de soha nem lehet tudni, hogy mikor jön egy újabb ilyen nap. Itt, vagy még távolabb, vagy éppen a Baker Streeten.
- Csak egy-egy nap? Én minden nap jelen akarok lenni az életedben!
Kétségbeesetten bújtam a mellére. Sherlock nem ölelt át. Hallgatott, aztán mély, bársonyos hangon megszólalt:
- A Moriarty-ügy után évekig nem láttam Watsont, és mégis megmaradt a barátságunk. Nem kell minden nap együtt teáznunk ahhoz, hogy barátok maradjunk.
- De én nem a barátod vagyok!
Az indulat túl nagy volt bennem ahhoz, hogy ne érezzek újra egyfajta gyűlöletet Sherlock iránt.
-Mary, hamarosan karácsony lesz, és a családoddal kell maradnod. De nálam is akad majd egy pompásan elkészített liba, Mrs. Hudson konyhájából, amit közösen fogyasztunk el majd.
- Ennyi az egész?!
Üvölteni szerettem volna, de megjött a fiú a vacsorával. Ettünk. Ízletes volt az étel, még ha egyszerű is. Birkából készült, remekül fűszerezve. A vidék ízei! Megszelídültem. Sherlock szemei karikásak voltak. – Ideje nyugovóra térni Mary, holnap sokat leszünk majd a friss, vidéki levegőn.- Igen, ideje aludni – mondtam kissé mámoros fővel. Erősnek találtam a bort.
Búcsúzáskor Sherlock száját kerestem. Ő csak átfogott erős karjaival. Ez a jelenet sokszor felidéződött bennem. Akkor is, amikor kivérezve, ájultan feküdtem a Baker Street nappalijának puha szőnyegén. Ha visszaemlékszem a fogadói jelenet után jóval későbbi esetre, akkor úgy érzem, hogy a rosszullétem olyan volt, mint egy álom. Azt hittem, hogy alszom, és a fogadóról álmodom. Csak amikor Mrs. Hudson sikoltását hallottam, akkor kezdett világossá válni bennem, hogy a földön fekszem, és ájult voltam. Éreztem, hogy megsérült az arcom, és azt is, hogy a véremben fekszem.
-Valami elváltozás a méhben. Az arcát az íróasztal sarkába ütötte, amikor összeesett – mondta Dr. Watson, amikor megvizsgált. – Mary, drága Mary, pihennie kell. Rengeteg vért veszített. Alapos vizsgálatra lesz szüksége egy specialistánál. – Sherlock nem akar tőlem gyereket, mire jó még ez a méh?! Miért éljek még?
Zokogva fúrtam az arcom a párnák közé. Sherlock ágyában feküdtem.
–Holmesnak ez túl nagy feladat. Ő… Mary kedves, ő…
Szegény Watson csak dadogott. A könnyeivel küzdött. – Azt mondta, hogy én akartam ezt a barátságot, hát vállaljam a következményeit. Gyűlölöm őt!- kiáltottam.
Hisztérikusan viselkedtem. Watson megfogta a kezem, és némán megcsókolta. –Egyetlen nőt sem tűrne meg maga mellett. Mary Middleton erősebb, mint Sherlock Holmes, de nem erősebb, mint a detektív legendája. És a legenda mindent legyőz. Nagyon legyengült kedvesem. Próbáljon enni néhány kanállal Mrs. Hudson leveséből. Aztán hazavitetetem, és a szülei meg fogják érteni, hogy a női szervezet milyen érzékeny. Azonnal üzenek nekik.
Kiáltozni kezdtem. - Én Sherlockot akarom! Kérem, értesítse őt, hogy beteg vagyok.
Újra elájultam. Watson gyorsan magamhoz térített, hogy minél előbb hazavihessenek. El akarta kerülni a botrányt. Üzent régi kollégájának is, aki a családunk orvosa volt, hogy küldjön egy nővért a házunkba, ha éjjel történne valami. A rosszullétem színhelyét természetesen megmásítottuk: egy londoni utcácskát, egyik kedves sétálóhelyemet neveztük meg a Baker Street helyett. Hirtelen ájulásról beszéltem a szüleimnek. Apa nem bízott az orvosokban, különösen az anyámat kezelőben nem, akit Watson értesített a betegségemmel kapcsolatban. Anya aggódva virrasztott mellettem a nővérrel együtt azon az éjszakán. Én pedig Sherlockra gondoltam, és minden erőmet összeszedve néhány nap alatt újra a régi voltam. Sherlock Holmes pedig nyomozott. Egy vonaton ült talán, valahol messze, egy ködös vidéken. Nem mentem más orvoshoz, nem érdekelt az emlegetett specialista. Watsonra bíztam magam, és megtiltottam neki, hogy egy szót is szóljon a betegségemről Sherlocknak. Nem akartam, hogy aggódjon értem. Már tiltakoztam, hogy velem legyen akkor, amikor szükségem lenne rá. Mrs. Hudson a véres szőnyeget és az ágyneműt azonnal mosodába vitette. Sherlocknak pedig azt mondta később, hogy csak a nagytakarítás része bizonyos holmik alapos kimosatása. Azt hiszem, hogy elhitte, amit hallott. Nem is érdekelte túlságosan a takarítás művelete, illetve annyiban, hogy rettegett Mrs. Hudson buzgalmától, mely arra sarkallta a fáradhatatlan asszonyt, hogy felforgassa időnként az egész házat, megzavarva ezzel bérlője nyugalmát. Sherlock nem szerette, ha zavarták munka közben. Indulatosan tessékelt ki mindenkit – kivéve Watsont, aki segített neki hatalmas archívuma, feljegyzései és térképei között rendet rakni, vagy megkeresni valamit. És persze nyomozásai során, amikor egy-egy ügyfelével tárgyalt, szerette, ha a doktor is jelen volt. Veszélyes kalandjaiban, izgalmas leleplezéseiben is mindig részt vett a pontosan célzó egykori katona, és Sherlocknak arra a kérdésére, hogy „ugye velem tart drága barátom?” Watson mindig igennel felelt. Úgy viselkedtek egymással, mint két kimért úriember egy klubból, de barátságuknak ezernyi jelét adták. Sherlock soha nem szólította Johnnak a barátját, és Watson sem mondta ki soha lakótársa keresztnevét. Tisztelték egymást, bár Sherlock időnként éreztette szellemi fölényét Watsonnal szemben. Ez fájhatott a doktornak, de elnézte Holmes barátjának, úgy, mint sok minden más különcségét is. Bár Watson mindig figyelmeztette Sherlockot a hibáira, és óva intette, hogy meggondolatlanul cselekedjék. Mrs. Hudson idegeit is próbára tette detektív lakója, hiszen az idős házvezetőnő is veszélybe kerülhetett volna. Bizony, időnként különös alakok jelentek meg a Baker Streeten… Azonkívül Mr. Holmes nagy zajt csapott a házban, némi rendetlenséget is hagyva maga után. De nagyvonalúan fizetett minden költséget. Persze Mrs. Hudson elsősorban nem a pénzért tűrte el bérlője olykor tűrhetetlen magatartását. Csodálta Sherlock képességeit, büszke volt, hogy a Baker Street 221B egyre nevezetesebbé válik.
Ami az arcomon lévő sebet illeti, Sherlock láthatóan aggódott értem. Sikerült azonban félrevezetnem a nagy Sherlock Holmesot: azt hazudtam, hogy Mrs. Hudson-nek segítettem a nagytakarításban, amikor ez a véletlen baleset ért. Ezután még inkább szitokszóvá vált a házban a takarítás.
Azon az első kirándulásunkon, amikor még tökéletesen egészséges voltam, lefekvés után a fogadó csendes volt, csak távoli kutyaugatás hallatszott. A kandallóban a tűz lassan kialudt. Az ablakon át bevilágított a holdfény. Vártam, hogy Sherlock majd belép az ajtón, fölém hajol, és végre megtörténik az, amire vágytam, akkor is, ha még nem vezetett oltár elé. De nem történt semmi. Az ajtó nyitva volt, bármikor bejöhetett volna. Elfogadtam a döntését. Tudtam, hogy kíván engem, de tisztel is. Ez mélységesen meghatott. Jobban szerettem őt, mint valaha. Úgy éreztem, hogy azt várja, hogy én lépjek. Felkeltem, és hálóingben kimentem a folyosóra. Halkan lenyomtam Sherlock szobájának kilincsét. De az ajtó zárva volt. Szégyelltem magam, hiszen nem viselkedtem úrilány módjára. De igazából nem bántott a helyzet. Már elvesztette a jelentőségét a jó hírem mindenáron való megőrzése, nem tiszteltem többé a szülői intéseket.
Másnap Sherlockkal reggeliztem. Watson késve érkezett, de még mindig álmosnak tűnt. Reggeli után sétára indultunk kettesben Sherlockkal. Watson azt mondta, hogy még „szimatolnia” kell a környéken. Tehát a jó doktor, a hűséges társ tovább folytatta a nyomozást, amíg Holmes barátja kivett egy nap szabadságot.
A táj varázslatosan szép volt. Kisütött a nap, a hófoltokon ragyogtak a napsugarak. A végtelen dombok, rétek, legelők füvén belvíz csillogott. Parasztokkal találkoztunk, akik vidáman köszöntek nekünk. Ódon, csupasz téglafalú, alacsony tetejű parasztházak mellett sétáltunk el. Karácsonyra készült a kicsi falu. A libák már nyugtalanul gágogtak az udvarokon – érezték, hogy miféle tragikus szerep jut nekik a legszentebb estén. Sherlock sokat nevetett a baromfiudvar minden mókás lakóján. Felszabadult volt. A falu szélén kézen fogott, és szaladt velem a keskeny úton, egy furcsa kőalakzat felé. Kelta eredetűnek vélte a különös építményt. Tudományos témákról beszélt, az ókor leleteiről, a vegytanról és annak fontos szerepéről a bűnügyek felderítésében. Meglepte tájékozottságom a tudományok terén. Mindig csodálta az okos nőket. Aztán beszélt az olaszországi és tibeti élményeiről is. Szinte elképedtem, hogy mennyi híres emberrel találkozott útja során. Még a dalai lámával is beszélt! De nem felejtette el azt sem, hogy milyen sok megpróbáltatás érte abban a három évben, amelyben bujkálnia kellett a halott Moriarty cinkostársai elől. Fárasztó utak, hánykolódás a tengeren, kemény fekhelyek és szokatlan ételek. Elmesélte visszatértét Londonba, és a leszámolását azokkal, akik az életére törtek. Megemlítette, hogy ebben milyen fontos szerepe volt a Scotland Yardnak, és természetesen Watsonnak is.
Egy kicsit megpihentünk egy kőmonstrum mögött. Álltunk, és néztük a távoli erdős részt. Sherlock megfogta a kezem. Komolyan rám nézett, és puhán, szinte félve megcsókolta. – Szeretsz? - tettem fel minden nő örökzöld kérdését. Sherlock elfordult. A sétapálcájával, mely elmaradhatatlan útitársa volt, a nedves földet turkálta. Nem válaszolt. Akkor még bántott a hallgatása. Később már megszoktam, hogy erre a kérdésre nem mer választ adni. Sértődötten sarkon fordultam, és elindultam a falu irányába. – Mary! – kiáltott utánam. Futottam. Ő is. Elkapta a karom. Mélyen a szemeimbe nézett. Egyetlen szót sem szólt. Akkor szinte biztos voltam abban, hogy mit érez. Szerelmet.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el addig, amíg visszaindultunk a faluba. Belékaroltam, sétáltunk, és ő mesélt, csak mesélt.
Watson már várt minket. Éhes volt, türelmetlen a késlekedő ebéd miatt. Az asztalnál a nyomozás újabb részleteiről beszéltek. Watson büszke volt arra, hogy mennyi értékes dolgot hallott a környékbeli parasztoktól. Megint feleslegesnek éreztem magam, egyáltalán nem figyeltek rám. De a délelőtt emlékei még elevenen éltek bennem, és enyhítették csalódottságomat. Néha dühös voltam Watsonra, hogy elveszi tőlem a kedvesem. De a jó John valójában nem tehetett semmiről. A nyomozás, a detektív munka mindennél előbbre való volt Sherlock életében. Bizonyos mértékig Watsont is feláldozta a nyomozási szenvedélye oltárán. Bár többnyire gyengéd és figyelmes volt barátjához, de olykor nem vette figyelembe, hogy a doktor talán nem tudja követni azt a tempót, amit híres lakótársa diktál. Ebéd után Sherlock és én elindultunk, hogy megnézzük a falu kicsi templomát. Ősi falak, körülötte düledező síremlékek – a temető, ahol évszázados álmukat aludták a helybeliek felmenői. Minden olyan volt, amilyennek mindig is láttam a vidéki Angliát. A templomban átfutott az agyamon, hogy talán itt kéri meg a kezem. A helybeli lelkész össze is adhat majd minket… Romantikus helyszín lenne egy különleges szerelem legszebb, legszentebb pillanataihoz… De nem történt lánykérés. Én halkan mondtam egy imát, Sherlock csak a feszületet nézte. Az arcán komoly megrendülést láttam. Aztán elhagytuk a misztikus félhomályba burkolózó ősi szent helyet, és visszamentünk a fogadóba teázni. Átfagytam.
Vacsora után a nyomozók királya egy fejedelmi mozdulattal ágyba parancsolt engem, és Watsont is emlékeztette arra, hogy holnap korán kelünk. Az első vonattal kellett hazautaznom. Sherlock és a doktor pedig folytatta a nyomozást, amelynek részleteit valójában nem ismertem, és beszélgetéseikből alig tudtam összerakni a képet, hogy miféle ügyről is van szó. Hiába faggattam Sherlockot, néhány szóval elintézte az egészet. Féltettem őt, mert attól tartottam, hogy talán veszélybe kerülhet. Amikor óvatosságra intettem, dühös lett, szinte hisztérikus. Watsonnak elakadt a szava a döbbentettől, amikor a vitánkat hallgatta. Én persze ismét megsértődtem. Felmentem a hálószobám felé. Sherlock utánam jött. Félve kérdezte, a szobám ajtajában, hogy most gyűlölöm-e őt. Megcsókoltam a száját. Szégyentelenül szenvedélyesen. Gyorsan jóéjszakát kívánt, aztán sietve a szobájába ment. Ismét bezárta az ajtót. Mindig megbocsátottam neki, és ő mindig megbocsátott nekem. Mindig szeretni fogom Sherlockot, ezért akartam végül megmenteni a legendáját. És sikerült. Watson soha nem írt rólam. Hálás vagyok neki ezért. De Sherlock sem engedte volna, hogy maradjon valami kettőnkről az utókor számára. Hiszen semmi köze nem volt a mi ügyünknek a nyomozás tudományához…
Az utak. A közös utak. Gőzösök, fogatok, hideg, sár, hőség, ragyogó nyári ég, tenger, vagy mindent elborító, hömpölygő köd London utcáin. És utak nélküle, várva őt, vagy rohanva egyetlen üzenetére. Anyám gyengélkedett, apám folyton szivarozott, köhögött és minden apróság miatt ordított a személyzettel. Nem akarta megbántani őket, hiszen mindig nagyvonalú és barátságos volt az alkalmazottaival. Hirtelen haragú, könnyen megbocsátó természetét mindenki jól ismerte. Most különösen megértően közeledtünk hozzá mindannyian. Megoldhatatlan gondok nyomták a vállait.
Nem akartam cserbenhagyni a családomat, de a szerelem mindenkitől elszakított. Apám és anyám tudták, hogy menekülök otthonról. Rettegtem, hogy egy nap minden kitudódik majd. A szép, szőke Susie-t eljegyezték, és lassan a többi barátnőm is elmaradt mellőlem. A rokonok is eltávolodtak tőlünk, tartva attól, hogy talán valami kölcsönért folyamodunk hozzájuk, hogy megmentsük a gyárunkat. Féltem, hogy apám hozzákényszerít valakihez, hogy megmentsen a magánytól és a szegénységtől. A cég helyzete egyre rosszabb lett. De apa nem tett semmit. Korábbi hódolóimat sem próbálta visszacsalni a házba. Egyre jobban féltem, hogy túl sokat tud rólam. De ha tudta, hogy egy titkos, bár bűnösnek aligha mondható kapcsolatban élek, miért nem próbált beszélni velem, vagy… Néha még az is megfordult a fejemben, hogy Sherlockkal apának kellene beszélnie. A holtponton vergődés lassan felőrölt, és egyre többet nyúltam a whiskys üveghez. Apa nem vette észre. Törékeny alakom teltebbé vált – a francia bonbonok is felkerültek szenvedélyeim listájára. Sherlockot nem érdekelte különösebben, hogy már nem vagyok olyan vonzó ifjú hölgy, mint amikor megismert. Azaz mégis éreztette velem, hogy valami megváltozott: újból a drogban talált kikapcsolódást. Egyre kevesebbet beszélgettünk.
Akkor, azon az első karácsonyon még nem sejtettem, hogy mindketten megváltozunk, és azt sem, hogy nem lesz soha egyetlen igazi közös ünnepünk sem. Mindig készültem – mindig csalódtam, mert Sherlock Holmesot ritkán ejtette rabul egy-egy ünnep meghittsége. Igen, az az első karácsony…
Sherlock vidéki tartózkodásunk után egy héttel tért vissza a Baker Streetre. Watson már otthon volt, a betegei miatt. Sherlock távollétében minden nap felkerestem a Baker Street-i házat. Mrs. Hudson nagy örömmel fogadott. Mindig az volt az érzésem, hogy még ő is reménykedett abban, amiben én is hittem egy rövid ideig: Sherlock Holmes feleségül vesz, és vidéken vásárolunk majd egy kis házat, kerttel, benne sok-sok virággal. Mrs. Hudson természetesen velünk tartott volna. Dr. Watson pedig a hétvégeket az otthonunkban tölti majd – terveztem lelkesen. Azt gondoltam, hogy jól fog jönni egy orvos a háznál, hiszen a gyerekeinknek szükségük lehet egy tapasztalt szakemberre nátha idején. Egy kisfiúról és egy kislányról álmodtam.
Aztán egy nap megjelent a Baker Streeten Sherlock bátyja, Mycroft. Valami csip-csup ügyben kereste az öccsét. Látszott a tekintélyt parancsoló úriemberen, hogy valójában csak miattam jött. Tudta, hogy Sherlock nincs otthon. Mycroft szemügyre akarta venni azt a teremtést, aki belépett a testvére életébe. Kiszimatolta, hogy megjelent egy nő a Baker Streeten, a legénylakásban, amelyet Mycroft Holmes, a zseniális tanácsadó, a kormány nélkülözhetetlen embere csak nagyon ritkán keresett fel.
Mycroftot megszerettem –mindenkit szerettem, aki Sherlocknak fontos volt. Mycroft úgy kezelt, mint egy éretlen csitrit, de nem bántott a dolog. Éreztem a szimpátiáját, és a látszólag hűvös szókimondása mögött megéreztem azt a mély szeretetet, amely összekötötte őt az öccsével. Búcsúzáskor megpaskolta az arcom, és csak ennyit mondott: - Kislány, Miss Mary, az apánk kedvelte volna magát.
Ennél nagyobb bókot nem is kaphattam volna.
Lestrade felügyelő is betoppant egyszer. A Scotland Yard híres szaktekintélye döbbent arccal állt a bejárati ajtóban, amikor kinyitottam. Mrs. Hudson éppen visszavonult egy kicsit a szobájába, hogy pihentesse a derekát. Lestrade éppen csak kinyögött egy köszönést, én pedig széles mosollyal üdvözöltem, és közöltem vele, hogy Mr. Sherlock Holmes nem tartózkodik itthon. A felügyelő alaposan szemügyre vett, aztán köszönt és távozott.
Sherlock visszatérte szenteste előtt volt, délután.
A libát természetesen a családom körében fogyasztottam el. Sherlockkal csak pár percet tudtam beszélni a Baker Streeten, a ház előtt. Órákig vártam rá Mrs. Hudson társaságában. Sherlock ugyan jelezte, hogy „éppen a libasült mellé fog becsúszni, az utolsó pillanatban”, de én mégis reméltem, hogy hamarabb viszontlátom. Amikor megérkezett, már éppen várt rám a kocsi. Mennem kellett – a szüleim vártak. Sherlock szemei karikásak voltak. Át akartam ölelni, de ő elhárította a mozdulatomat. Tudtam, hogy nyilvánosság előtt nem közeledhetem hozzá. Már az is éppen elég kínos volt a számára, hogy a Baker Streeten egy nővel vált szót, az ünnepi este előtt. Addigra már biztosan feltűnt a környéken lakóknak, hogy milyen sűrűn fordulok meg Holmesnál. Mrs. Hudsont Sherlock azzal bízta meg, hogy híresztelje el a környékbeli boltosoknak, hogy az ő rokona vagyok, és kizárólag a kedves, ősz hajú néni miatt járok a házba. Ezt az ötletet futólag közölte is velem Sherlock azon az első karácsonyon. Boldog karácsonyt kívánt, aztán besietett a házba. Minden összeomlott bennem. Elhatároztam, hogy többé nem térek vissza a Baker Streetre. De nem voltam elég erős ahhoz, hogy elhagyjam Sherlockot. Ha akkor megteszem, mindketten megmenekülünk. De gyűlöltem az unalmas, kiszámítható kapcsolatokat, az összehozott házasságokat. Minden addigi udvarlómat szörnyen átlagosnak találtam, képtelen voltam rajongani értük, nem sodort magával a hódítás őrült lendülete, regényekből ismert romantikája. Egy különleges férfire vágytam – és megkaptam. Megkaptam? Amennyire egy ilyen különleges férfit meg lehet kapni. Igen, gyakran mondta, hogy hatalmam van fölötte. Ez nem volt igaz – éppen ellenkezőleg. Az ő egyénisége pusztította el az enyémet.
Életem első igazán boldogtalan karácsonya volt. Anyai nagyanyám – aki velünk élt – halála óta nem éreztem ilyen ürességet. Karácsony napján felkerestem Sherlockot. A nappaliban, az ebédlőasztalon egy apró cserepes fenyő állt, néhány dísszel. Sherlockot folyton zavarta a kis fácska, mondván, hogy elfoglalja a helyet. Az sem tetszett neki, hogy Mrs. Hudson feldíszítette a kandallót élőzöldekkel. Sherlock süttetett egy újabb libát. Zsályás töltelékkel egészen pompás volt. Mrs. Hudson ismét remekelt. Kettesben fogyasztottuk el a termetes állat ropogós falatjainak egy részét. –Hogy telt a szenteste?- próbáltam csevegni, némi sértődöttséggel a hangomban. –Eltelt- válaszolta tömören, és unottan ropogtatta a pecsenyét. –Hiányoztam?- kérdeztem némi éllel a hangomban. –Maradj így Mary, hadd bámuljam a lemenő, lassan felhőkbe burkolózó téli nap bágyadt fényénél arcod szépségét…-mondta hirtelen, lírai hangon, és szinte elvarázsolt a tekintete. Soha nem engedett közel magához egyetlen asszonyt sem, bár akadt néhány, akit nagyra tartott. De én más voltam. Sherlock Holmesot mindig, mindenki ismerni fogja. Tudtam, ha valamelyikünknek távoznia kell ebből a kapcsolatból – akár az élete árán is – , az én leszek. Én kell, hogy legyek. Mert én csak Mary Middleton vagyok. Az első és az utolsó nő, aki igazán szerette Sherlock Holmesot.
Elővette a karácsonyi ajándékomat. Gondosan becsomagoltatta a boltban, még piros selyemszalagot is kötöttek a kicsi dobozra. Kibontottam. Egy bordó bársonydobozka volt benne. Felnyitottam a fedelét. Nem akartam hinni a szememnek. Gyűrű volt benne. Egy királykék köves aranygyűrű. – Sherlock, ez csodálatos! Hol találtad ezt a gyönyörű darabot? Megjegyezted, hogy a kék a kedvenc színem. Szeretem minden árnyalatát. Köszönöm, szerelmem – mondtam, és folytak a könnyeim. Sherlock megsimogatta az arcom, letörölve róla a könnyeket. – Én is hoztam neked ajándékot – mondtam lelkesen, és a kanapéra helyezett doboz után nyúltam. De a csomag nem volt ott. – Hová lett, hiszen idetettem, amikor megérkeztem?
Sherlock huncut mosolya mindent megmagyarázott. – Szóval kibontottad, amíg én Mrs. Hudsonnek és Dr. Watsonnak kívántam boldog karácsonyt. – Igen, valahogyan így volt. Te az ő megajándékozásukkal voltál elfoglalva, igencsak megvárakoztatva engem. Én pedig szerfelett kíváncsi voltam, hogy vajon mi rejtőzik a piros dobozkában. Meglepődtem. Nem az ajándék ötletességén, hanem azon, hogy miért gondol rám mindenki úgy, mint aki csak egy új pipának tud örülni karácsonykor. Egész pipagyűjteményem van! De ez nem jelenti azt, hogy nem értékelem a figyelmességedet. Nehéz lehetett kiválasztani életed első pipáját. – Neked meg életed első gyűrűjét. – A te gyűrűd kedvesem. Én csak Watson barátom segítségével nézelődtem az ékszerészeknél. Kirakatok előtt vitatkoztunk, találgatva, hogy melyik darab illene hozzád a legjobban. Soha nem szerettem a vásárolgatást, de most más volt a helyzet. Életemben először nem a gyorsaság számított. Ismerem Watson ízlését, tudom, hogy örül akár egy meleg köpenynek is, mely praktikus, még biciklizéskor is. Tudom, hogy minek örülne Mrs. Hudson. De te… Még senki miatt nem álldogáltam ilyen sokat a boltokban. Végül Watson választotta ki ezt a gyűrűt. Olyanok voltunk, mint két ostoba kamasz fiú, vagy fecsegő úri hölgy a ruhaszalonban.
Odakint lassan hullani kezdett a hó. A gázlámpák megvilágították a pelyheket. Sherlock fát rakott a tűzre. Elgondolkodva állt meg a kandalló előtt. A lángokat nézte. Titkon azt reméltem, hogy a gyűrűhöz lánykérés is jár. De ismét hiába vártam „a nagy jelenetre”.
– Milyen volt a gyerekkorod, Sherlock? Szeretted a karácsonyt?- csevegtem, mintha nem lett volna bennem egyfajta várakozás, mely lassan kezdett csitulni. -Ó, igen, Mary nagyon szerettem az ünnepet. Ne gondold, hogy teljesen hidegen hagy a meghittség. Csak néha megöl az unalom a nagy, csendes éjben. Hála Viktória királynőnek, a karácsonyok megszínesedtek angol földön. Vidéken éltünk gyermekkoromban, egy birtokon. Családunk nemesi múltjának utolsó emlékei közt. Mycroft bátyám volt az igazi vezéregyéniség. Szemtelenül határozottan viselkedett. Én a tudományokba temetkeztem. Apánk szigorú ember volt, anyánk gyengéd. Sajnos már elvesztettem őket. Anyám halála különösen megviselt. Mindig közel álltunk egymáshoz. Mindketten elvárták tőlünk, hogy jól tanuljunk, művelt emberek legyünk. Számomra a pihenést a lovaglás, vagy a hegedülés jelentette. Az egyetemi évek alatt döbbentem rá, hogy milyen sokra lehet képes az ember, ha jól használja az agyát, ha kiaknáz belőle mindent, amit csak lehet. Logika, a jelentéktelennek tűnő dolgok alapos megjegyzése, minden apró részlet gondos elraktározása fejben és írásban… Ez munkamódszerem titka. Nem lettem vegyész, de szenvedélyem ma is a kísérletezés. Ne lepődj meg, ha néha bűzös füstfelhő borítja be ezt a szobát. Minden a detektívmunkámat szolgálja. A vegyészkedés is. És sok minden más mellett érdekel a méhészet. Egyszer, ha majd úgy érzem, hogy eljött az ideje a visszavonulásnak, akkor méhekkel szeretnék foglalkozni. Egyelőre még nem tudom elképzelni magam egy kis vidéki birtokon, egyforma napok békés unalmában. De veszélyes szakmámtól a csúcson szeretnék búcsút venni. Nem engedhetek meg magamnak olyan hibákat, melyeket a hanyatló elme követhet el. Azonkívül szeretném én magam is megírni az eseteimet, de szigorúan tudományos szempontok figyelembe vételével. Watson túl regényesen számol be mindenről. Bár hálás vagyok neki az írásaiért is. – Nem leszel egyedül azokban a méhészkedős években, Sherlock. – Ó, Mary, kérlek… - nevetett hátravetett fejjel. Nem vett komolyan? Belekortyoltam a pezsgőmbe. Nem haragudtam rá akkor. Jól akartam magam érezni, hiszen nekem azon a délutánon köszöntött be az ünnep, nem az előző este.
Megcsókolta a homlokom, amikor kikísért. – Ha kérdezik a szüleid, hogy kitől kaptad a gyűrűt, mondd azt, Susie meglepetése a számodra. Amerikából hozta a nővére. Kérlek, értesítsd a barátnődet, hogy tudja, mit kell mondania, ha szükséges. Úgy kell tudnia mindenkinek a Middleton házban, hogy Susiet és családját kerested fel. Még szerencse, hogy Londonban töltötték a karácsonyt, és csak az ünnep után mennek a birtokra. Megnyugodtam, amikor megemlítetted nekem ezt a fontos tényt. – Ne aggódj, lassan megtanulom az álcázás és a bujkálás minden fortélyát. – Cégéres gazemberek lettünk a sok hazugság miatt. De nem tehetünk másként… Nem tehetünk másként…- ismételte el-elcsukló hangon. Megsimogattam az arcát. – Én egy boldog gazember vagyok. Követlek téged, akárhová.
Beszálltam a kocsiba. Sherlock megrendülten, könnytől fátyolos szemekkel állt a Baker Street 221B ajtajában. Utcagyerekek siettek köré. Pénzt adott nekik. Még felhangzott innét-onnét egy-egy gyermekhang. Karácsonyi dalok... Sherlock óvatlan volt. Nem félt, hogy meglátják, ahogyan utánam néz. Mosolyogtam rá. Távolodott a kocsi. Útközben az ujjamra húztam a gyűrűt. Úgy, ahogyan a jegygyűrűt szokás. Soha nem váltam meg ettől a csodálatos ékszertől. Hűségem jele maradt mindig.
Gyereket szerettem volna tőle minél hamarabb. Ezt közöltem vele. Felkavarta a dolog. Pillanatnyi szeszélynek vélte, egy hisztérikusan szerelmes nő újabb ötletének. Mintha egy kellemetlen, szőrös és csaholó kis ölebet kértem volna, aki majd összepiszkítja a kanapéját. De valóban túl meggondolatlan voltam: a házasság szóba hozatala nélkül akartam anya lenni. Nem volt csoda hát, hogy Sherlock olyan hevesen reagált az elképesztő ötletemre.
Egy-egy pohár whisky után elviselhetetlenné váltam. De Sherlock nem tette szóvá a szenvedélyemet. Hiszen neki ott volt a kokain… Nem vethettünk semmit sem egymás szemére. Whisky, bor… Valamivel tompítanom kellett azt a szörnyű aggodalmat, amit éreztem. Sherlock állandó veszélyben élt, titkolózott – főleg előttem. Ez még érthető is volt, hiszen nem akart belekeverni semmibe sem. De engem megőrjített a bizonytalanság. De összekötött, összeláncolt minket a sok közös emlék, és a félelem, a hogyan továbbtól. Túlságosan különleges volt a mi kapcsolatunk ahhoz, hogy csak úgy felrúgjuk. Nekem volt egy fél trófeám London legnagyobb vadjától, neki pedig valaki, aki tébolyultan, hisztérikusan, de szolgálta őt. Akivel nem kellett hűvösnek és kimértnek lennie. Sherlock azt állította, hogy soha nem volt szerelemes. Sokáig fájt, amikor visszaemlékeztem erre a mondatára, amit Watsonnak ejtett el egyszer, és a doktor ezt a kijelentést idézte nekem. A jó John vigasztalt, hogy nem tudni, hogy valójában mi forog zseniális, de különc barátja agyában, ki tudja, mit érez? Sherlock talán nem merte bevallani senkinek sem a tényt, hogy megjelenésem az életében felülírhatott volna sok mindent. Nem így történt. Én azonban mindent feláldoztam érte, és ez az áldozat rossz lelkiismerettel töltötte el Sherlockot. Úgy érezte, hogy kötelessége fenntartani a velem való, szerelminek egyre kevésbé mondható kapcsolatot. Mégis, talán a szeretet egy különleges fajtáját éltük meg. Isten megóvott minket attól, hogy minden veszekedésünk ellenére valódi gyűlöletté fajuljon ez az érzés. Gyávák voltunk időben lépni. Kilépni ebből a kapcsolatból. Vagy átlépni közösen a hálószoba küszöbét. Vagy csak a társadalom volt túl gyáva, hogy elfogadja, hogy mi el tudnánk fogadni, ha…? Már megint a társadalmi normák! Mi írjuk őket – ők írnak minket.
Sok idő telt el Sherlockkal való kapcsolatom kezdetétől. Apa egyszer behívott a dolgozószobájába. Finom szivarillat volt. Szerettem. Behúzta a sötétítőket az ablakokon. Erős köhögési roham tört rá, de ennek ellenére rágyújtott egy újabb szivarra. Leült az íróasztala mögé, engem vele szemben ültetett le, mintha egy üzletfelével tárgyalna. A vidéki birtokunk jutott eszembe, a vízi kert, a tavirózsák, a nyírt sövények, anyám rózsalugasa. A horgászatok apával a közeli tónál. A zsákmány feletti öröm, és a diadalmas megállapítás, hogy ezek a példányok még azoknál is sokkal szebbek, amelyeket anyám öccsei fogtak a tengerben. Az unokatestvéreim érkezése miatti izgalom érzése is visszajárt abban a néhány furcsa percben, ott, apa szobájában. Láttam magam szalaggal a hajamban, mint egy valódi úri, jó kislányt, láttam, ahogyan fodros ruhácskámban szaladok az érkező, nálam idősebb fiúk és lányok elé. Később, a nagymamák halálával ritkultak a látogatások. Felnőttünk, és már nem volt több közös témánk. Apa hosszasan hallgatott. Én is. Aztán belekezdett a mondandójába. –Tudod, kicsim, sokáig gondolkodtam azon, hogy mikor lesz itt az ideje ennek a beszélgetésnek.
Félelem lett rajtam úrrá. Nagyon vágytam akkor egy whiskyre.
- Tudod, Mary, a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan vártam. Ne, ne gondold, hogy egy jó házasság, egy gazdag férj megmenthette volna a vállalatot. Nem te vagy a hibás. Bár többször kértelek arra, hogy válassz magadnak egy megfelelő férfit, de a megfelelő nem azt jelenti, hogy nekem megfelelő. Te nem találtad meg azt, akire rábíztad volna az életed. De még fiatal vagy, megtalálhatod. Nem tudom, hogy ki az a szerencsés ember, aki jelenleg a szívedet birtokolja. Nem tudom, hogy miért nem láttam még itt a házamban. Valószínűleg nem ő az, akinek Mary Middleton kell, a legangyalibb teremtés ezen a földön. Sajnálom azt a fickót, nagyon boldogtalan, önző és magányos lehet. Vagy valamilyen hivatás rabja. Nem tudhatom. Nem is kérdezem. Nem feltételezem, hogy a kapcsolatotok olyan szakaszba ért, amely szégyent hozna a nevünkre. Én szeretlek téged Mary, és a jelenlegi helyzetben sem kényszerítelek semmire. Ne mondj el többet annál, mint amennyit mondani akarsz. De ha jól sejtem, neked már több titkolnivalód van a kelleténél. A férfi, akit szeretsz, nem tesz boldoggá. Tehát azt javaslom, hogy állítsd válaszút elé: vagy kiáll melletted, vagy tűnjön el az életedből!
Apa hangja most először tűnt indulatosnak. Eddig meglepően nyugodt és gyengéd volt.
Higgadt maradtam. Meglepődtem a nyugalmon, ami eltöltött akkor.
- Apa, én Sherlock Holmesot szeretem, és vele akarok élni. De ha bajban vagy, ha bajban van a családom, veletek kell maradnom. Nem hiszem, hogy Sherlock vállalni tudna engem, és segítene rajtunk. A bátyja, Mycroft, tudjuk, hogy befolyásos ember, de vajon mit szólna az öccse lépéséhez? Nem látok a fejébe. Tudtam, hogy bajban van a vállalat, tudtam, hogy vége a gyermekkor idilljének. Apa, előttem nem kell magyarázkodnod. És igen, ha kell, mégis bevonom ebbe az egész históriába Sherlockot is. Igen, ez lesz a válaszút. Vállal engem, vagy sem. Vállalja a családom, vagy sem.
A hangom keménnyé vált. Apa arca sápadt volt a lámpák fényénél. –Nemcsak a vállalat a baj, Mary. Beteg vagyok. Gyógyíthatatlan beteg. A fogyásomat részben a vállalat sorsa miatti aggodalom okozta. A köhögésem azonban nem bronchitis. Valami komoly baj van a tüdőmmel. Egy olyan ember állapította meg, akivel mindenképpen találkozni akartam: Dr. John Watson. Kikérdeztem őt a detektív barátjáról. Igen, az előbb nem voltam teljesen őszinte: tudtam, hogy Sherlock Holmes az, akit oly gyakran felkeresel, akivel többször utaztál el egy-egy napra, amikor éppen munkája egy nyugodtabb szakaszába ért. Oda és akkor rángatott, ahová és amikor éppen az ő híres racionalitásával jónak látta. Nem árult el senki téged, csak érdeklődtem itt-ott, és lassan összeállt a kép. Watson rólad a legszebben beszélt. Állította, hogy nem volt testi kapcsolatod Holmesszal, nem volt tisztességtelen veled. Hamarosan elmegyek Mary. Anyád tudja. Nem szabad túldramatizálni a dolgot. Jól tudod, hogy anyád szíve gyenge, a keringése rossz. Kérlek, hogy légy derűs, amikor vele beszélsz. Még itt maradunk ebben a házban, csak a birtokot kell eladni. Nem számít, már úgysem tudtam mit kezdeni vele. A folytonos felújítások, a fárasztó leutazások… Halálom előtt még el kell rendeznem ezt is. Ne sírj. A halál könnyű. A készület a nehéz. De az is elmúlik, mint minden ebben a földi életben.
Sherlock az ágyában feküdt. A nappaliban a kandallóban lobogott a tűz. Beléptem a hálószobába. Leültem az ágya szélére. Néztem, ahogyan alszik. Gyakran előfordult, hogy korán értem a Baker Streetre, és a kedvetlen, lusta Holmesot láttam az ágyában. Egy alkalommal a vágyak már túl erősek voltak bennem, és kigomboltam a hálóingét. Végigcsókoltam sima, szőrtelen mellkasát. Meg sem rezzent. Tágra nyílt szemekkel bámulta a mennyezetet. Izmainak ívét simogattam lágyan. Sherlock egész testében megremegett, aztán ellökött magától. Kirohantam a hálószobából. Elhagytam a lakást, erősen bevágva magam mögött az ajtót. Soha nem beszéltünk erről az esetről. Néztem őt most is, aztán megsimogattam az arcát, a homlokát. Szemei hirtelen nyíltak ki, mint egy bűvös szelence fedele, mely ha felpattan, megijed az ember. Nem nézett rám. Nem beszéltünk. Ő a mennyezetet bámulta mereven, én pedig a kezét fogtam. Hosszú percek teltek el. Meg sem mozdult. Aztán megszólalt végre. –Sajnálom Mary. Veled egy életet kell leélni, téged oltár elé kell vezetni. Tiszteletet érzek irántad. Tegnap, oly hosszú idő után megint megszúrtam magam. Ma már nem teszem, ígérem. Csak akadna már egy valamire való munka! Egy kihívás!
Hirtelen felém fordult, és felkönyökölt. – A közös utazások emlékeit senki nem veheti el tőlünk. Barátok vagyunk. Legyen ennyi elég!
A hangja hirtelen indulatossá lett. Nem sírtam. Nem kiabáltam, csak halkan azt mondtam: -Apa meg fog halni.
Sherlock felült. A két tenyere közé fogta az arcomat. – Watson látta?
Kétségbeesés volt a hangjában. –Igen. Ő diagnosztizálta a bajt. A tüdeje. – Mary, azonnal beszélnünk kell Mycrofttal a vállalat ügyében. Ez a legfontosabb. A bátyám tud segíteni. Meg kell mentenünk téged és az édesanyád. Nem veszhet el az otthonod. Édesapádnak már nincs ereje pontosan átgondolni a helyzetet, és túl büszke ahhoz, hogy akármilyen segítséget igénybe vegyen. De Mycroft tapintattal intéz majd mindent, bízzunk a kapcsolataiban! – mondta szenvedélyesen, és azonnal felugrott az ágyból. Öltözni kezdett.
Mycroft segített. Bár csak rövid ideig működött tovább a cég. Elkerülhetetlen volt a bukás. Apám halála után súlyos egészségi állapotúvá vált anyám mellé Watson ápolónőt szerzett. Hálát adok Istennek azért, hogy a szüleim haláltusájánál jelen lehettem. Nem volt ott más rajtam kívül. Anya halálakor Sherlock elutazott ismét, Watson vele ment. A személyzet megmaradt tagjai éppen foglalatoskodtak valamivel a házban, és az ápolónő a pihenőjét töltötte, amikor az utolsó imát is elmondtam halott anyám felett. Mindkét szülőm hasonlóképpen ment el. Nagy szenvedések között.
Életem legnehezebb pillanataiban mindig egyedül voltam. Sherlock tudta, hogy anyám halála közeleg, hogy mi fog következni, de sürgősen le kellett zárnia egy nagy horderejű ügyet külföldön. Vonatok. Elképzeltem a vonatokat, amelyeken utazik. Hányszor néztem a lomha vasszörnyek után, ahogyan eltűntek a gőz ködében, és én egyedül maradtam a sínek mellett, és nem tudhattam, hogy vajon a vasmasina visszahozza-e valaha is azt, akit szeretek. Integetések, homályos ablakok, könnyek a szememben. Pára száll a folyó felett, de még látom a ködön át is Sherlock alakját a hajón. Egy másik ügy. Emlékek. Amikor anyám meghalt, ezek a búcsúzások jutottak eszembe. Bűntudatot éreztem, hogy nem töltöttem elég időt anyával, mert a Baker Streetre jártam. Semmit nem reméltem már Sherlocktól, mégsem tudtam elszakadni attól a háztól, ahol ő él.
Sherlock fekete cilindert, hosszú, fekete kabátot és vastag kötött sálat viselt azon a napon. Nem sírtam anya koporsója mellett, mint ahogyan apa temetésén sem. Sherlock elfordult. Távolabb ment. Watson odalépett elé. Sherlock fekete bőrkesztyűs kezét barátja vállára tette. Lehajtotta a fejét. Én csak Watson szemeit láttam. A doktor szemei Sherlock szemeinek tükrei voltak abban a percben. Könnyesek. Nem tudtam szánni Sherlockot. Nem éreztem önsajnálatot sem. Bűntudat volt bennem a szüleim miatt, az elveszett közös idő... Nem érdekelt a sok unott arcú gyászoló. És a kíváncsi tekintetűek sem zavartak túlságosan. Igen, sejthették, hogy miért van itt Sherlock Holmes magándetektív. Túl sokat és túl sokan láttak a Baker Streeten. Sherlock sem óvta kellően a jó hírnevét. Kockára tette. Túlságosan is. Tudta mindenki, hogy nem vagyok tisztességes úri hölgy. Már régen nem jártam társaságba, de nem is hiányoztak azok a körök, amelyekben korábban olyan népszerű voltam. Susie férjhez ment, egy rangban hozzáillő fiatalemberhez. Már régen megszakadt a barátságunk Susie-val, de azért meghívtak az esküvőre. Én udvariasan visszautasítottam a meghívást, a szüleim betegségére hivatkozva. Azt hiszem, hogy nem bánták, hogy nem jelentem meg abban a kastélyban, ahol a nagy kalandom kezdődött Sherlock Holmesszal. A társadalom egyetlen rétegéhez sem tartoztam immár. Kívülálló lettem. Egy csúf kis piszokfolt egy remek kompozíciójú kép keretén. De azt bizonyára nem hitte volna el az előkelő társaság, hogy soha nem volt közös az ágyunk Sherlock Holmesszal.
Watson is Sherlock vállára tette a kezét. Most éreztem meg igazán, hogy kettejük barátsága számomra is áldás és ajándék volt mindig. Erőt adott a nehéz pillanatokban – még akkor is, ha azokat egyedül éltem meg. De kettejük lelkesedése a nyomozás nevű játék iránt mindig energiával töltött el. Annak ellenére, ha oly sokat szenvedtem kalandjaik, távolléteik miatt.
Néhány nap múlva elutaztak pihenni a tenger mellé. Sherlock kimerült volt Watson szerint, túlhajszolta magát. - Szüksége van a levegőváltozásra – mondta a jó doktor, amikor elbúcsúztak tőlem a házunk ajtajában. Sherlock és Watson először jártak a Middleton-házban. A nappaliban teáztunk rövid látogatásukkor. Sherlock nem szólt semmit. Mély depresszióban volt. A haját rövidre vágatta, egy vékonyka tincset a homlokára fésült. Én is hallgattam. Watson oldotta meg a feszült helyzetet. –Mary, Mycroft segíteni fog a ház ügyeinek rendezésében, és minden egyéb hivatalos elintézendőben. Sajnos az otthonát fel kell áldoznunk Mary, édesapja adósságai miatt. Önnek most Londonban kell maradnia. Néhány napig a Baker Streeten fog lakni, így rendelkezett Mycroft Holmes – mondta erélyesen, ugyanakkor bátorítóan a doktor.
Amikor néhány napos pihenés után elmentem a Baker Streetről, elbúcsúzva Mrs. Hudsontől és elvíve néhány holmimat, apró emléktárgyakat, igen, amikor elmentem, tudtam, hogy életem legjobb döntését hoztam volna, ha időben megteszem azt, amit most kényszerből teszek. Mycroft üzent, hogy menjek vissza a házunkba, és válasszam ki, hogy mi az a néhány dolog, amit szeretnék magammal vinni egy új otthonba. A berendezést elárverezik. Hideg volt az utca, hideg a ház. Mycroft elküldte családunk személyzetét, ezt egy levélben közölte, amit a nappalinkban találtam, amikor hazaértem. Úgy vélte, a ház eladásáig megfelel az is, ha eljárok a Baker Streetre, úgyis mindig kedveltem Mrs. Hudson főztjét. Mycroft minden nap kocsit küld majd értem, amit természetesen ő bérel. Egészségem soha nem lett a régi, bár Watson mindent megpróbált, hogy enyhítse a tüneteimet. Szédültem és fáradékony voltam most is. Üres volt a ház, amit egykor az otthonomnak hívtam. Csak egy üveg whisky állt az ebédlőasztalon. Bár szörnyen éreztem magam, mégsem kívántam az italt. Csíkos hátú, fehér hasú, álmodozó szemű macskám sietett nyávogva elém. Enni adtam neki. Nekem már nem maradt egy falat étel sem. Sherlock nem szerette, ha állatokat vittem látogatóba a Baker Streetre, bár egy-egy kedves simogatást kaptak tőle a cicák és a kutyák. A maga módján azért kedvelte őket. De a lovakat szerette igazán. Maga is jó lovas volt. Egyszer láttam őt veszélyes vágta közben. Nagyon féltetettem, és természetesen hisztériás rohamot kaptam, miután leszállt a nyeregből, és végre odasétált hozzám. Vidéken volt, egyik közös utazásunk alkalmával. Üvöltöttem vele, és felpofoztam. Szerencsére nem látta senki. Először ütöttem meg őt – később egy-egy jelentéktelen vita alkalmával is megtörtént az, ami akkor. Tekintete rám meredt, olyannak tűnt az egész arca, mint egy riadt kisfiúé. Ma már sajnálom, hogy megtettem. Erre a jelenetre gondoltam, amikor karjaimba vettem a macskámat. Félhomály volt. Együtt aludtunk el a doromboló kis állattal a nappali kanapéján. Hirtelen fény villant fel. Fáztam. Gyertyafény és kandallótűz. Egy magas, hosszú kabátos férfi állt a tűz előtt, fedetlen fővel, borzas hajjal. – Sherlock!- ugrottam fel a kanapéról, és a hajam kibomlott. A macska elszaladt. Sherlock a kandalló párkányának támaszkodott, és bámulta az éledő tüzet. Aztán gyengeség fogott el. Visszaültem a kanapéra. Csak ültem és néztem őt. Hallgattunk. Majd Sherlock megfordult. Könnyeket láttam a szemeiben. – Nem a szerelmed jött el, hanem a legenda. A legenda azonban mindig melletted fog maradni. Titkon, a világ tudta nélkül. Nem maradhattam most távol tőled, visszautaztam tehát Londonba. Új otthont kell teremtened magadnak, de a Baker Street ezután is megmarad nekünk. Mycroft vett neked egy bűbájos házat vidéken. Pontosan olyat, amilyen a nagyanyádé volt, csak kisebbet. Megfelelő lesz egy magányos nő számára. Rendszeres anyagi támogatást kapsz tőlünk. Én már nem tudok változtatni az életemen. De te még képes vagy új életet kezdeni. Ha te is úgy akarod, néha én is felbukkanok benne.
Életemben először hallottam őt zokogni. Öreg fotelunkban, arcát két tenyerébe temetve. Szinte mindig jól fésült, ápolt haja most csapzott volt és kócos. Magamhoz öleltem, mint egy kisfiút. – Nem tehetsz semmiről. Én akartam, hogy így legyen. Én választottalak téged, nem te engem. Szeretlek- mondtam, nyugodt, szinte már színtelen hangon. – Köszönöm –mondta alig hallhatóan.
Minden napfelkelte ajándék. Ha egyedül is kell néznem az eget. Már nincs bennem félelem a holnaptól. Minden évszaknak megvan a maga csodája. Sherlockkal koraősszel az első színesedő leveleket bámuljuk. Nem beszélek sokat. Hagyom őt mesélni. Belékarolok, ő hosszú, szürke kabátot visel, és a fején kedvenc, ugyancsak szürke sapkája. Nem beszélünk érzelmekről. A csókok is már csak emlékek csupán. Télen elszunnyad a kandalló előtti karosszékben. Kicsit huzatos a ház, Sherlockot betakarom kötött takarójával. Nézem, ahogyan alszik. A haja most homlokára borul. Minden pillanatot magamba szívok, mert jól tudom, hogy másnap már újra távol lesz tőlem, és hozzám éppen csak egy kis pihenőre jött. Már nem sírok emiatt. A tavasz gyönyörű errefelé. De csak későn érkezik, és még hűvös van június elején is. Fűteni kell a házat. Szeretem nézni a kertből a füstölő, vaskos, öreg kéményeimet. Mikor dél felé melegebben süt a nap, Sherlock fehér nyári öltönyben sétálgat velem a környéken, fején elegáns, fiatalos, szintén fehér kalap. Néha megfogja a kezem, amikor egy meredekebb erdei ösvényen ereszkedünk le. Vigyáz rám.
Nem tudom, hogy még meddig gyönyörködhetem a tündérkertemben, macskáim kergetőzésében. Hogy meddig tart az, amit evilági létnek neveznek a tudós teológusok. Régebben érdekelt a filozófia, meg mindaz, amit csodált elmék Istenről írtak. Kerestem Istent, meg akartam bizonyosodni felőle, hogy valóban létezik. Ritka, hogy egy nőt foglalkoztatja ez a kérdés. Most már nem keresem Istent, nem olvasok róla. Vagyis mások véleményét, érvelését nem olvasom. Már nem keresem Őt. Együtt élek vele. Minden percben. Tudom, hogy van. Nincs rá magyarázat.
A mindig fürge, akrobata ügyességű Sherlock látogatásai alkalmával vidáman nevetve szalad a Londonból elhozott cicám kölykei után, bár egy kutyának jobban örült volna. Időnként már kifullad, megáll, rám nevet. A vadszőlővel befutott házacskám teraszán ülök, és teázok. Sherlock lihegve kiáltja felém a pázsiton állva: „A Baker Streeten nem kell ennyit szaladgálni holmi szőrös kis ördögök után!” Visszanevetek. „Öregszel drágám!”- kiáltom csipkelődve, de ő csak nevet, és a terasz felé kocog, fényes, szürke mellényén ragyog a napfény.
Egyszer Mycroft is meglátogatott, amikor Sherlock nálam volt. Biztosan tudta, hogy öccse hozzám utazott. Persze nem a nyári táj szépségében kívánt gyönyörködni a racionális, kényelmes úriember, hanem a ház dolgai érdekelték. Elégedett volt mindennel, amit látott, és amit tőlem, mintegy beszámolóként hallott. Jó volt hozzám, és ezt megköszöntem neki. A láthatóan egyre testesebb, lassan idősödő, elegáns úr leült a nappaliban. Sherlockkal dohányozni kezdtek. A két agglegény fivér közömbös témákról beszélt, néha politizált. Néztem kettejüket teázás közben. Felfedeztem köztük némi hasonlóságot, annak ellenére, hogy Sherlock testalkata, arcformája is más volt, mint a bátyjáé. Mycroft nem maradt ebédre, estére már Londonban akart lenni, a klubjában. Amúgy is hajnalban már úton volt, hogy időben érkezzen hozzám. Kivittem a teáskészletet. Csöndes voltam egész délelőtt, velem nem kívántak csevegni. A konyha ajtaja nyitva volt. Nem vették észre, vagy egyáltalán nem bánták, ha a nyitott ajtón át meghallom minden szavukat? Hallottam Mycroft rekedtes, mély, de még így is harsogó hangját: - Mi lesz Maryvel? Látszik rajta, hogy megviselte őt a sok megpróbáltatás. Ennyi gyors változás az ember életében nem tesz jót az idegeknek, az egészségnek. Tudod, hogy még mindig szeret téged? Látom, amikor rád néz. Sejtem, hogy mi fogott meg téged, amikor találkoztál ezzel a lánnyal. A feltétlen csodálata és rajongása irántad. Csak néhány szóval beszéltél a megismerkedésetek éjszakájáról, de mondhatom, Mary bátorsága még téged is legyőzött.
- Tudom. Én is szeretem őt, Mycroft- mondta lágyan Sherlock. – Akkor miért nem veszed feleségül? Igaz, van köztetek némi korkülönbség, kedves öcsém, de ez nem ritka dolog. Amúgy meg ismételten ki kell fejeznem, hogy csodálkozom azon, hogy ilyen közel engedtél magadhoz egy nőt. Igazából soha nem bíztál a női nemben. Nem udvaroltál egyetlen lánynak sem. Jónéhány éve viszont jobban függsz Marytől, mint egykor a kokaintól. Nem tudom… Bár…Persze az is lehet, hogy ártana a rólad alkotott képnek, ha megnősülnél. Ez tönkre tehetné a karrieredet. Ugyan te soha nem törekedtél semmilyen rangra, jutalomra. Egyszerűen csak imádod azt, amit csinálsz. Ahogyan nekem is szenvedélyem a munkám.
- Igen Mycroft, én is azt hiszem. Igen… Mi már agglegények maradunk életünk végéig- mondta engedelmesen, bátyja tekintélye előtt meghajolva Sherlock. Nem lepett meg egyetlen szava sem. Azaz… Először hallottam, hogy kimondja: szeret engem. Mosogatni kezdtem.
- Mary itt fogja leélni az életét? Mi lenne, ha egyszer mégis férjhez menni valakihez? Ez lenne mindannyiunk számára a legkedvezőbb megoldás, le kell valamikor zárni ezt az ügyet. Nősülésed ötletét elvetettük, tehát ésszerű, és Mary számára is kedvező lenne egy megfelelő anyagi helyzetű férfi megjelenése.
- Úgy érted, nem kívánod, hogy továbbra is a mi pénzünkből éljen? Mycroft!- Sherlock hangja éles volt, nagyon éles.
- Igen, kedves öcsém, igen- válaszolta indulatosan Mycroft.
- Nem vonom vissza, amit az előbb mondtam, és nem is fogom soha. Szeretem Maryt és felelős vagyok érte. Még akkor is, ha nem veszem feleségül. Természetesen nem akadályoznám meg a házasságát, ha szívből választana valakit. De ha nem így történne, tudomásul kell venned, hogy ő nem árucikk, és nem egyezik bele soha, semmilyen alkuba.
- Én egy életvidám kislánnyal találkoztam a Baker Streeten, akinek a bátorsága és nyíltsága megdöbbentett. Te nem törődtél a pletykákkal, ráadásul fenekestül felforgattad mind Mary, mind a saját életed, Sherlock.
- Nem beszélhetnénk meg mindezt máskor, máshol Mycroft?
- De, lehet róla szó. Velem jössz Londonba? –kérdezte Mycroft, mélyet sóhajtva.
- Igen.
- Akkor búcsúzz el Marytől.
Sherlock belépett a konyhába. Nem néztem rá. A hangja rémült volt. –Nem tudtam, hogy nyitva van az ajtó. Életemben először voltam ilyen figyelmetlen egy jelentős esetben. Sajnálom. Mary, nem a hajnali vonattal utazom, hanem most, Mycrofttal. De…te úgyis hallottál mindent. El kell mennem. De hamarosan jövök, a megbeszélt időben. Nincsen semmi rendkívüli esetem most.
- Rendben. Jó utat- mondtam hűvösen. Törölgetni kezdtem. –Ha mindent hallottál, akkor hallottad azt is, hogy én…hogy én….én téged Mary…
Sherlock dadogott. – Hallottam. Egyébként Mycroftnak igaza van. Nem élhetek örökké a ti pénzetekből.
- Erről még beszélünk Mary –zárta le a beszélgetést Sherlock.
- Üdvözöld helyettem Mycroftot. Nem kísérlek ki benneteket, és sajnos nincsen inasom, vagy cselédlányom sem, aki ezt megtenné helyettem.
A hangom vágott, mint a penge. Sherlock köszönés nélkül távozott.
Két hét múlva tért vissza, egy útközben szakított piros rózsával. Egyetlen szót sem szólt. Én is hallgattam. Nem volt vita köztünk. Békésen teltek a napok. Én a háztartással voltam elfoglalva, Sherlock pedig sokat olvasott és aludt a teraszon, egy kényelmes karosszékben. Fáradtnak tűnt. Egy szép nyári nap aztán kerékpárra ült, és csak annyit mondott, hogy bemegy a közeli városka postájára. Úgy vélte, már biztosan megérkezett az üzenet Mycrofttól, hogy ismét fedezte a kiadásaimat. Sherlock túl sokáig volt távol. Aggódtam érte. A teraszon állva lestem a keskeny földutat, amely a házamhoz vezet. Végre feltűnt fehér öltönyös alakja a kerékpár nyergében. A pázsiton át eléje siettem. Leszállt a kerékpárról, és verejtékes, de mosolygós arccal elém tolta a gépet. – Szálljon fel kisasszony, a paripa előállt!
Nevetve ültem fel a nyeregbe, és ő tologatott, körbe-körbe a gyepen. Ledobta a kalapját, haja kisfiúsan a szemébe lógott. Végül mindketten fáradtan dőltünk le egy nagy fa alá. –Vigyáznom kellene a kabátomra, még bepiszkolódik-mondta Sherlock hosszú csend után. – Nyomozás közben gyakran csúszol-mászol a legnagyobb sárban is. – Igazad van, Mary. A kabátot majd kitisztíttatjuk. Szeretem ezt a ruhadarabot nyáron. – Miért nem veszed le?- kérdeztem ártatlanul. –Nem, nem, még belemásznak a hangyák.
Ekkor láttam meg, hogy a kabát belső zsebe furcsa módon kidudorodik. Mintha egy dobozka lett volna ott. De nem kérdeztem semmit. Jó volt nézni a fa lombkoronáján átszűrődő meleg, ragyogó napsugarak mellett előbukkanó kék eget. – Tudod, Mary, elfáradtam. Mycroft szerint az utóbbi időszakban elhanyagolom a hivatásomat. Már a harcművészetről és a vegytanról szóló könyvek sem kötnek le túlságosan, és félő, hogy közeleg az a bizonyos memoárirogatós korszakom. Kedves bátyám szerint túl sokat vagyok itt, és túl keveset a Baker Streeten. Mrs. Hudson folyton a derékzsábájára panaszkodik, és ennek köszönhetően, Isten bocsássa meg nekem, legnagyobb örömömre egyre kevesebbet zaklat a takarítás miatt. Nem tagadom persze, hogy még mindig követem a bűnügyi krónikákat, és el fogok még vállalni további megbízásokat is. A távoli tájak, az idegen kultúrák iránti vonzalmam sem múlott el teljesen. De akkor érzem a legjobban az utazás örömét, még ha nem is túl hosszú az út ide, amikor hozzád készülök. Amikor felülök a vonatra, és elképzelem, hogy majd ott állsz az alacsony kerítés mögött, a kis kapunál, és engem vársz.
Sherlock hirtelen elhallgatott, és megfogta a kezem. Egy rövid ideig még ott feküdtünk a fa alatt, aztán besétáltunk a házba. Sherlock vacsora közben gyakran újságot olvasott, és alig várta, hogy étkezés után rágyújthasson a pipájára. Többet füstölt, mint annak idején apám. Én hamar elálmosodom, megszoktam a korai fekvést, amióta vidéken élek. Sherlock „egy jó éjt Mary”-vel búcsúzik, és olvas, meg pipázgat tovább a gyertyafénynél. Nem hiányzik neki a Baker Street-i lakás gázlámpás világítása.
Watson és újdonsült, rendkívül közvetlen és bájos felesége is eltölt nálam időnként pár napot. Johnnal félrevonulunk, rutinvizsgálatot emlegetünk az idegeim miatt. Gyors orvosi vizsgálat, kedves, de szomorkás mosoly a doktor arcán. Egyetlen szó nélkül is értjük egymást. Watson nem mond el semmit az egészről Sherlocknak. Ezen a szép nyári napon különösen nem. Ma mindenki itt vacsorázott nálam: Sherlock és Watsonék. Sherlock még hegedült nekünk, mielőtt a Watson házaspár visszavonult volna. Én aztán a konyhába siettem a tányérokkal, miután leszedtem az asztalt a kis nappalimban. Watson felesége, Annie segíteni akart nekem a mosogatásban, de én elhárítottam. – Menj csak nyugodtan a szobátokba. Szeretem a házimunkát. Mrs. Hudson sok mindenre megtanított. Neki sajnos nincs ideje meglátogatni itt, bár hallottam Sherlocktól, hogy gyakran fenyegetőzik azzal ez az áldott türelmű asszony, hogy egy nap otthagyja lehetetlenül viselkedő bérlőjét, és néhány hétre hozzám költözik. Természetesen Sherlockot akkor szeretné távol tudni innét… Egész nap akad az embernek dolga itt vidéken. Csak a kert rendben tartásához hívok segítségül egy helybeli öregurat, egy parasztgazdát. Ő segít a házzal kapcsolatos egyéb dolgokban is, ha kell. De nem vagyok független. Ez tévedés. Függök Mycroft Holmestól. Az ő jóindulatának köszönhetem, hogy van fedél a fejem felett. Apám, szegény nem sejtette, hogy annyi sem marad a vagyonából, hogy ha szerényen is, de a saját pénzemből megéljek valahol. Mycroft megtette azt, amit apa nem akart: elbocsátotta a munkások jó részét. De ez már túl későn történt. Minden elveszett. Nem akadt többé senki, akinek felkeltette volna az érdeklődését apa gyára. Pedig szinte a semmiből hozta létre…Elveszett, amiért élt. De hagyjuk ezeket a komor témákat, hiszen olyan vidáman telt a mai este.
- Jó éjt Mary!- mondta mosolyogva Annie, és megsimogatta a vállam. Aztán az ajtóból még visszafordult, és meghatottan nézett rám. – Tudod, csodálom az erődet, Mary. Te valóban egy független nő vagy, nem is tudnálak másnak elképzelni. Persze az én Johnomról sem hitte volna senki, hogy egyszer összeköti az életét majd valakivel. Tudod, ő olyan egyenes jellemű, figyelmes és hűséges. És nagyszerű katona volt Indiában, mint tudod. Tehát bátor, és csodálatosan nagy tudású, nemcsak az orvostudomány terén. Szeretem az írásait olvasgatni Holmesról. Ha nincsenek ezek a történetek, lehet, hogy soha nem akarom megismerni őt, felkeresni a rendelőjében. Igen, hűséges barát is, hiszen minden veszélyt semmibe véve követte mindig Holmesot. Én nem tilthatom meg Johnnak, hogy barátja oldalán nyomozni induljon. Csak féltem őt, de ez érthető, ugye? – Igen, az, Annie. Én tudom, mit jelent félteni valakit –mondtam, és Annie-re mosolyogtam. –Jó éjt nektek is, Annie – zártam le a beszélgetést. Nem tudtam volna mit mondani. A szavai régebben talán könnyekre fakasztottak volna, de most már csendes volt a lelkem. Sem bűntudatot, sem büszkeséget, sem megbánást nem éreztem. Annie mosolyogva távozott, én pedig folytattam a munkát.
Sherlock néhány perccel Annie távozása után kiment a teraszra, és rágyújtott jellegzetes, hosszú pipájára. Talán hiányzott neki, hogy öreg barátja nem szivarozik mellette odakint. Nem tudom, hogy Sherlock valójában mit is gondolt Watson házasságáról. Nagyon kedves volt az ifjú asszonyhoz, de úgy érzem, elgondolkoztatta a tény, hogy ezután már ritkábbak lesznek a közös kalandok a doktorral, aki végleg elköltözött a Baker Streetről. Sherlocknak rá kellett döbbennie, hogy valami fontosabb is lehetséges a megszállott nyomozásnál. Sherlock egyszer, egy bűnügy kapcsán közel került egy cselédlányhoz, akit felhasznált az ügy megfejtése érdekében. Nem bújt be a lány ágyába, de reményeket keltett benne, házassági terveket szőtt az egyszerű teremtés. Amikor eljött az ideje, Sherlock hirtelen véget vetett az álruhás játékának. Nem volt tisztességes megoldás, hiszen a lány szerelmes volt belé. Akkor valami megérintette Sherlockot, valahogyan így fogalmazott Watson, amikor egy alkalommal ismét faggatni kezdtem őt Sherlock nőkkel való kapcsolatáról. Mesélt ezt-azt a doktor. Sherlock igazi férfi, ezt éreztem, de hogy nem volt titkos vetélytársam, arról Watson mondatai meggyőztek – bármennyire szűkszavú is volt a doktor.
Én még foglalatoskodtam a konyhában, aztán bementem a nappaliba, és leültem az íróasztalomhoz. Leírtam, hogy milyen volt a mai este. Kinéztem a lámpafényben álló, fehér inges férfire. Sötét, fényes, hátrafésült, bal oldalt elválasztott haján megtört a holdfény. Elgondolkodva sétálgatott, aztán megfordult, és az égre meredt a tekintete. Szinte már gondterheltnek tűnt az arca. Nem viselt nyakkendőt, mellén csak félig gombolta be az inget a szokatlanul nagy nyári melegben. Vacsorakor még rajta volt a fehér öltönykabátja, de pipázáskor már hanyagul az egyik kerti székre dobta. Kicsit hosszúnak éreztem az időt, amit magányosan töltött kint a teraszon. Hirtelen ugyanazt a vágyat éreztem Sherlock iránt, mint akkor, azon az első estén, a lordék házában. Írni kezdtem újra. Megírni ennek a történetnek a lezárását. Pontosan úgy éreztem mindent, ahogyan leírtam.
„Tulajdonképpen mindannyian boldogok vagyunk. Talán a boldogságnak nagyon sokféle formája létezik.
Béke van bennem. Új ember lettem, úgy, hogy maradtam a régi. Az a kislány a Baker Streetről.”
Szép befejezés, ugye? De amikor letettem a tollat, Sherlock megállt az íróasztalom fölött. Észre sem vettem, hogy bejött. – Azt még le kellene írnod, hogy ennek a remekül megírt, bár számomra kissé érzelmes, nőies stílusban megfogalmazott történetnek nincs vége – mondta szinte fölényesen. – Valahol be kell fejezni. Egyébként nem tudtam, hogy megtaláltad ezt a füzetet, és már beleolvastál az irományomba –méltatlankodtam. Ő csak mosolygott, finoman, lágyan. – Sherlock Holmes előtt nincsenek titkok – mondta magabiztosan. - Amúgy meg nem lehet befejezni azt, ami mindörökre szól. –Hogy volt türelmed mindezt elolvasni Sherlock, hiszen neked drága minden perc? Fogadjunk, hogy Lestrade felügyelő, kiváló barátod a Yardról nemsokára üzen érted, hogy nem tud megoldani egy bűnügyet. Ez a ház nem lett a te titkos búvóhelyed. Ezt elrontottad, drágám.
A hangom meglehetősen indulatos volt. – Üzenhet Lestrade, csak üzenjen – mondta Sherlock csibészes mosollyal. – Igen, drága az időm – folytatta elkomolyodva. Rágyújtott, és mélyet szippantott a cigarettájából. Az ablakon át felnézett az égre, a csillagokra. Egy másik éjszaka képe villant át az agyamon, amikor a hófelhős égbolton éppen csak előkandikáltak a ragyogó égitestek. Rég volt. Az a báli éjszaka... Sherlock ismét megszólalt.- Igen, drága az időm. De te még drágább vagy nekem.
Könny szökött a szemembe. Voltak gyönyörű, költői mondatai, melyek nekem szóltak, de még soha nem éreztem ennyire biztosan, hogy fontos vagyok a számára. Aztán hirtelen belém nyílalt a gondolat, hogy Sherlock talán csak azért ilyen jó hozzám, mert a füzetből megtudta, hogy beteg vagyok. De már nem számított, hogy mit miért tett, vagy mondott. Akartam őt. – Watsonék már biztosan nyugovóra tértek Mary – mondta jelentőségteljesen Sherlock. – Akkor csendesebben kell beszélnünk, hiszen felébredhetnek. Ez a ház túl kicsi ahhoz, hogy ne zavarjuk egymást. Csak földszintes, ne feledd. Minden helyiség egymás mellett. – Nem a nappali melletti szobában szálltak meg. A csomagokat vacsora után átvitték Annie-vel, míg te a konyhában voltál - mosolygott titokzatosan Sherlock. – Csak mellettünk van kétszemélyes ágy. Hogyan alhatnának a te szobádban, vagy az enyémben? – kérdeztem értetlenül. – Úgy gondoltam, hogy Watson barátom és hitvese meg fogja érteni, hogy ma éjjel egy másik szobára van szükségünk. – Miért Sherlock? Ez udvariatlanság. – Egy fontos személlyel kell megosztanom a fekhelyet – válaszolta.
Akkor már világossá vált számomra, hogy Sherlock mire gondol. Tágra nyílt szemekkel, kérdőn néztem rá. – Igen, most – mondta határozott, kissé rekedtes hangon, cigarettafüstbe burkolózott arccal.
-Várj, leírom, hogy ez a történet vége- mondtam, és gyorsan íráshoz fogtam. – Nem a vége, a kezdete – válaszolta, és kivette kezemből a tollat.
Erről és a folytatásról nem írt sem Dr. Watson, sem Sir Arthur Conan Doyle. Mint ahogyan másról sem velem kapcsolatban. De hagyjuk most pihenni a derék tollforgató urakat.
A holdfény benéz és lát minket az ablakban állni. Látja, hogy Sherlock már levetette az ingét, és az én vállamról is lesiklik a csipke. Sherlock mögöttem állva átfog a karjaival. Megcsókolja a nyakam, és úgy érint meg, ahogyan mindig is szerettem volna. Kezén a gyertyafényben megcsillan egy karikagyűrű. Érzem, ahogyan az én ujjamra is felhúz egyet. És elkezdődik Mr. Sherlock Holmes életének legnagyobb kalandja…
Vége
Vége?
- Nem találom a nyakkendőmet! Ó, Mary kedvesem, már szándékomban állt, hogy megjegyezzem, milyen elbűvölő is vagy ebben a ruhában!
- Hogyan? Ne affektálj! Keresd a nyakkendőt! Nézz már körül a hálószobában! Uramisten, már tizenkét óra! Elkésünk a templomból! Még szerencse, hogy a gyűrűk nálam vannak. Azokat is elhagynád valahol. Igyekezz megkeresni azt az átkozott nyakkendőt Sherlock! Watson, maga is menjen vele, egyedül képtelen megoldani bármit is. Indulás vissza a hálószobába! Nekem vigyáznom kell a ruhámra, nem fogom még egyszer megigazítani.
- Nyugalom Mary, nyugalom! Watson, maga a komódot kutassa át, én az ágyban keresem!
- Holmes, az ágyban? Hogyan került volna az ágyra? Különben is, már teljesen készen van az öltözködéssel, és most veszi észre, hogy hiányzik a nyakkendő?
- Maga már volt vőlegény, én még nem! Hagyja abba az okoskodást, és kezdjen hozzá a nyomozáshoz, illetve….illetve a nyakkendő megkereséséhez!
- Nincsen itt Holmes.
- A mosdóállványon és a fésülködőasztalon sincs. Az ég szerelmére Watson! Mrs. Hudson, Mrs. Hudson! A nyakkendőm!
- Elhagylak, még mielőtt hozzád mentem volna! Sherlock…
- Most meg min nevetsz Mary? Mi lett hirtelen ilyen vicces?
- Az, hogy mi még összeházasodni sem tudunk úgy, mint az átlagemberek.
- Mr. Holmes, a nyakkendője. Egy aprócska folt volt rajta, azt távolítottam el. Csak ma délelőtt vettem észre.
- Mrs. Hudson, mindent az utolsó percben kell itt csinálni, a Baker Street 221B-ben? Hát mi ez, egy őrültekháza?
- Sajnálom, de Ön mindig olyan vonzóan elegáns, ápolt, nem lehet, hogy éppen az esküvőjén…
- Mi nem lehet, mi nem lehet… Az ördögbe is! Watson, hagyja abba a keresést! Indulás a templomba! Mary, te is gyere, és… igen, maga is Mrs. Hudson. Teljesen megzavar ez a kapkodás!
- A nyakkendőjét tegye fel Holmes.
- Majd a kocsiban Watson, most nem érünk rá. Ne nevess Mary, igyekezz! Halaszthatatlanul fontos ügyet kell intéznünk. Watson, a látcsövét elhozta?
- A feleségem kézitáskájában van. Ő már a templomnál vár minket, és Mycroft is. És persze lady Susan a családjával. Az utóbbiak megjelenése nagy meglepetés lehet a számunkra, hiszen a lady már régen nem levelezett Maryvel. Jut eszembe, Lestrade néhány kollégáját is magával hozza a nagy eseményre.
- Uramisten! Egy tömeget csődítettek az esküvőmre! Fogadok, hogy egész London ott fog kíváncsiskodni. Mondtam, hogy nem akarom kiszivárogtatni az esemény részleteit. Sem a helyet, sem az időt. Szűk családi és baráti körre számítottunk. Erre megjelenik a helyszínen egy rakás egyenruhás a Yardról. Lestrade! Képtelen ebben az esetben is a tanácsom nélkül helyesen cselekedni. Mi meg túl kevés időt szántunk az alapos szervezésre. Na de mindegy… A revolvere, Watson?
- A feleségem fehérneműi közt.
- Hol?! Na jó… A poggyászok a kocsiban, igen…Akkor hát indulás! Uramisten, Mycroft gyűlöli, ha megvárakoztatják! A zsebórám egészen pontos…
- Holmes, várja meg a mennyasszonyt! Ő nem tud futni a lépcsőn a hosszú ruhájában!
- Igaza van Watson, Maryre feltétlenül szükségünk van ma. Hiszen a feleségem lesz! Mary drágám igyekezz! A szertartás után induló első vonattal utazunk Cornwallba! Ugye maguk is azzal a vonattal jönnek, kedves Watsonom?
- Már lefoglaltuk mindkét pár, és Mrs. Hudson számára a szállást. Együtt érkezünk mindannyian. Nem emlékszik, Holmes? Mi van a híres elméjével?
- A szertartás menetét ismétlem magamban. Ne zavarjon Watson! Kocsis, gyorsan hajtson! Mary, hagyd már végre abba a nevetést! Inkább gyakorold a szöveged. Mondja Watson, a maga híres professzorának erősítő pirulái nemcsak az erőnlétet, de a kedélyt is ily mértékben javítják? Nem lehetséges, hogy nevetőgörcs a mellékhatás?
- Nem Holmes. Ez az egész szituáció nagyon, de nagyon komikus. Amúgy meg hozzá kell tennem, hogy maga kezdett túl későn öltözködni. A haját pedig tovább igazgatta, mint a mennyasszony.
- Nem tudtam elaludni egész éjjel, és amikor reggel felé végre elszunnyadtam egy kicsit, már fel kellett volna kelnem. Képtelen voltam időben ébredni.
- Nászút Cornwallban, azon a szörnyen komor helyen! Egy halom ősi sír, meg ki tudja miféle pogány szentélyek között! Mr. Holmes! Micsoda ötlet! Szegény Mrs. Holmes… Még jó, hogy nem egyenesen annak az egykori rémes kutyának a lápvidékére visz minket, a maga Baskerville barátjának a kastélyába! Más sem hiányozna nekünk, mint egy újabb sátán kutyája!
- Mrs. Hudson, ha nem tudná az újságokból, az elmúlt hetekben egy különös bűntény tartja lázban a környéket, ahol a szállásunk van Cornwallban. Maryt amúgy nagyon érdeklik az őskori kultúrák, amelyeknek emlékeivel mélyebben megismerkedhet a helyszínen. És ott van a gyönyörű tengerpart is, ahol levegőzhet, amíg mi Watsonnal nyomozunk. Természetesen ön, Mrs. Hudson és a mi kedves Annie-nk is elkíséri majd hitvesemet. Marynél lesz revolver, kitűnően bánik a fegyverekkel. De nem tartom valószínűnek, hogy bajba kerülhetnek. Watson, mikor is történt, hogy felgöngyölítettük azt a szörnyű cornwalli esetet, melyet Ön Az ördög lába címmel írt meg?
- 1897-ben.
- Nagyszerű Watson, drága barátom! Milyen gyönyörű, izgalmas napunk van ma!
Thank you dear Jeremy Brett and Edward Hardwicke!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése