Bige Szabolcs: Jöhet a csavar

„…fel akarom oldozni magamat…”
(Antoine de Saint-Exupéry)

   A nap már lehaladott, és a nappali hőség szinte mínusz fokig csökkent, a vadászmester visszahívta a vadászokat, s azok lassan gyülekeztek is. Mindenkit lehívott a hegyről, a puskásokat éppen úgy, mint a hajtókat. Egy korty lélekmelegítő után besorjáztak a vadászház ebédlőjébe. L-alakban összetolt asztalok várták a vacsorázókat. Az L rövidebb száránál kaptak helyet a meghívott vadászok, s a hosszabb szár mentén a helybeliek, meg a hajtók. Szőke Szilárd szerkesztő úr természetesen a meghívottak között foglalt helyet.
  A szerkesztő úr társaságkedvelő hírnevét nem tagadta meg, itt is a központba került, s adomáin dőltek a kacagástól a körötte ülők.
  „Hát, az hallottátok, amikor a parádés kocsis ment el Pista gróf helyett a légyottra?” – kezdte a következő történetét.
- Halljuk, halljuk! – biztatták a körülötte ülők.
  Hosszú időbe tellett, ameddig Szőke Szilárd a népszerűségnek erre a szintjére eljutott. Gyerekkorában még arról álmodozott, hogy postás lesz, ha felnő, mert a postásnak olyan fényes gombjai vannak, mint a királynak. Nem teljesült azonban az óhaja, mert mire az elemi iskolát elvégezte, édesapja kiszökött Németországba, s onnan Amerikába, magára hagyva feleségét és három gyermekét, akik közül Szilárd volt a legnagyobb, s így rá hárult a kenyérkereset gondja. Cipelt kosarat a piaci kofák után, árult friss vizet piacnapokon, segített a szenet a pincébe lehordani, meg mindent megpróbált, amiből egy kis keresethez juthatott, de hirtelen véget ért ez a városi élet. Egyik délután, mikor tekergéséből hazafelé igyekezett, a sarokról csoportosulást látott a lakásuk előtt - két rendőr, egy öltönyös civil és egy sovány, szigorú arcú nő. Visszaugrott a sarok mögé és onnan figyelte a gyanús eseményeket.
  Kis idő múlva megjelent az anyja két kisebb testvérével. Kicsit húzódoztak a kicsik, de a sovány nő lehajolt hozzájuk, valamit mondott, s kézen fogva őket, a többiek kíséretével beszállt az ott várakozó autóba. Szilárd édesanyja ott maradt, s a szemeit törülgetve szétnézett az utcán, meglátva a fiát, nemet intett a fejével, s bement a házba. Szilárd megértette, hogy most nem mehet haza. A környéken lófrálva várta a szürkületet, s óvatosan besurrant a lakásba.
- Mi ez az egész? – kérdezte, ahogy belépett.
- A gyámügy elvitte a kicsiket. Egy jó szomszéd feljelentett, hogy éheztetem őket. Sajnálom, de nem tudtam semmit sem tenni, hiszen tényleg nincs munkám.
- Ne búsulj, mama! Ők legalább minden nap kapnak enni!
- Téged is kerestek, de azt mondtam, kimentél falura, a nagymamádhoz.
- Menjünk ki igazából, ne csak mondjuk!
  A nagymama nem fogadta őket kitörő örömmel.
- Újabb éhes száj! – morgolódott – A munka meg büdös...
- Nagymama, én dolgozom! Otthon is dolgoztam.
  Ígéretét betartva minden alkalmat megragadott, hogy hol itt, hol ott segítsen, ahol csak meglátta, hogy emberek dolgoznak a faluban, vagy kint a határban. Ahogy megismerték, már hívták is ide-oda. Kapott a segítségért mindig valamit, főleg egy kis terményt, nagy ritkán néhány garast. A terményeknek nagymama nagyon örült.
- Jól van kölyök, így nem halunk éhen! Látszik, az unokám vagy!
Most jut eszembe, hogy a tanító úr üzent, reggel mennél el hozzá, hogy segíts fát vágni az iskolának.
  Jó munka volt, Szilárd élvezettel hasogatta a rönköket, mialatt a tanító úr a fűrésszel dolgozott. munka közben beszélgettek, a fiú elmondta eddigi életét, a tanító bácsi pedig ügyes kérdésekkel terelgette a beszélgetést. A gyerek színesen, érdekesen mesélt viselt dolgairól, megtűzdelve sok humorral. A tanítónak megtetszett a nyílt eszű fiúcska. Biztatta, hogy még többet meséljen a városi gyerekekről, az utcákról, terekről, csínyekről, munkáról, kisebb-nagyobb tolvajlásokról, önzetlen segítségnyújtásokról. Amíg tartott a munka, mely egy jó hetet vett igénybe, a tanító megismerte Szilárd eddigi életét, és arra határozott, hogy valami módon segít rajta.
- Ki kellene takarítani az osztálytermeket, édesanyád nem vállalná el? – tette fel a kérdést egyik nap végén, miután az aznapi munkával végeztek.
  Az asszony elvállalta, örült a keresetnek, még ha az nem is jelentett többet néhány garasnál. Az is jól fogott, hogy a fiával együtt mindketten naponta meleg ételt kaptak.
  A munka lejárta után mindig kitalált valamit a tanító, hogy tovább is foglalkoztathassa az asszonyt, már nem is emberbaráti okokból, hanem… arról van szó, hogy a férfi java korban levő özvegyember lévén szívesen vette a fiatalasszony jelenlétét, aki a sok nyomorúság ellenére, meg három gyermek szülése után is megőrizte vonzerejét.
A falu elfogadta, hogy összeköltöztek, megértették, hogy egy özvegyember életéből, még ha tanító is, nem hiányozhat az asszony. Így mindenki jól járt, még Szilárd is. Ősztől beíratták a városi kollégiumba, és éppen abba, ahol sok, később híressé vált diák is tanult. Ügyesen beilleszkedett, a diákszakkör aktív tagja lett, már első zsengéit is lehozta a helyi napilap. Szinte magától értetődően a Főiskolára is bekerült.
  Az iskoláiban és otthonában is gondos nevelést kapott. Mostoha apja, a tanító mintha feledtetni akarná a kisgyermekkorában elszenvedett éveket, minden módon segítette. Megtanította az embereket tisztelni, hogy ne tegyen soha különbséget a bőrszín, vagy más külső jegyek alapján. Megtanította neki, hogy tisztelje a fennálló hatalmat, a tanárait.
(- Ezek a tanárok tisztára lököttek! – jött haza egyik nap az iskolából.
- Milyen beszéd ez fiacskám? – lepődött meg az édesanyja.
- Elégtelent adott fogalmazásból!
- Az meg hogyan történhetett? – kapcsolódott be a tanító is a vitába.
- Más témáról írtam, mert nem szerettem a megadottat.
- Na, figyelj ide, Szilárd! Először is tisztázzuk, hogy te önkényesen megváltoztattad a tanár által kijelölt feladatot. Ennek következtében nem is oldottad meg a feladatot. Továbbá ne felejts el egy dolgot, a tanár szakember, aki arra tette fel az életét, hogy kellő tudással lássa el a rábízott ifjakat, hogy töltse fel az „üres kobakokat”. A tanárt tiszteld már csak azért is, mert kitart a sok hitvány lurkó között.
- De ha igazságtalan? Ha visszaél a hatalmával, hogy ő a felnőtt, hogy ő parancsolhat…
- Igazad van. Ezt mind megteheti, de ki váltja ki benne az indulatokat?
- Nem vagyunk mi birkanyáj!
  A hasonló beszélgetések, viták napirenden voltak.)
  Az iskolában Szilárd nem tartozott az igazán fegyelmezett gyermekek közzé. Inkább önfejű volt, mint alkalmazkodó. Otthon nem is egyszer ez képezte az esti beszélgetések témáját. Az irodalmat, s a nyelveket ellenben kedvtelve tanulta.  Így természetesen a Pedagógia Főiskolán a magyar-orosz szakra iratkozott.
  Ha kérdezték, miért választotta az oroszt, mindig azt válaszolta, hogy gyenge a reáltárgyakból.
- Tudjátok, buta vagyok a számtanhoz, fizikához, Puskint ellenben nagyon szeretem!
- Magyarul is olvashatod.
- Eredetiben az igazi!
- Lökött vagy! Legalább tíz év, ameddig odajutsz.
- Van időm!
  A sors, vagy a jószerencse a kezére játszott, mert másodéven megnyert egy pályázatot, és kimehetett Moszkvába, egy három éves képzésre a Népek Barátsága Egyetemre. Nehezen illeszkedett a más kultúrához, más körülményekhez, idegen-ismeretlen emberekhez. De ezzel mindenki így volt az első időben. Több mint fél ezren kezdték a különböző szakokon az egyetemet. A kollégiumba ázsiai és afrikai diákok közzé került, akik alig tudtak oroszul megszólalni. Az otthonról hozott tudása révén ő beszélt valamennyire az ország nyelvén.
- Menyá zavut Szilárd – mutatkozott be a szobatársainak.
  Egyhangúan megválasztották szoba-felelősnek. Így kezdődött moszkvai karrierje. A szoba-felelősséget mindenféle egyéb feladat és megbízatás, beosztás követte. Jó nyelvérzékének és szorgalmának köszönhetően egy év múlva már szinte anyanyelvi szinten beszélte az oroszt. Sikerrel próbálkozott kortárs írók fordításával. A nyelvtanár biztatására vágott bele a fordításba, és jelentős elismerést kapott. Haza is küldött néhány munkát, természetesen az egyetem ajánlásával, s így meg is jelentek a központi, országos irodalmi lapban.
  A három évet öt évre hosszabbították rektori engedéllyel. Mit, engedéllyel? Felszólítással, aminek nem volt ajánlatos ellent mondani, de Szilárd nem is akart. Közben a fordítások mellett saját írással is kísérletezett és nem is eredménytelenül. A moszkvai diákéletről írott beszámolói kedvező fogadtatásban részesültek. Nem maradt ki ezekből a beszámolókból a nagy Szovjet Unió dicsérete, a népek barátsága, egymás kultúrájának megismerése és elfogadása. Derék elvek…
*
  A vadásztársaság az elfogyasztott italok arányával lett egyre vidámabb, hangosabb. Szilárd már talán a tízedik adománál tartott, s a nem létező grófok és furfangos parasztok után rátért moszkvai gáláns kalandjaira. Ezek tárgyát általában csokoládészín-bőrű diáklányok és citrom illatú ferdeszemű ázsiai lányok képezték.
- A fekete lányok olyan forrók, mint a tüzes kemence! –szólott elmélázva.
- Beszélj ember, beszélj! – biztatták a többiek, már akik még képesek voltak másra is figyelni, mint a saját becses mondókájukra.
- Mondom, tüzes kemence. Legyen ennyi elég!
- Jó dolgod lehetett ott annyi jó nő között!
- Így van! De sajnos vége szakadt, mikor haza jöttem.
- Nem nősültél meg kint?
- Nem! – mondta, s ezzel lezárta a témát.
  Hiába volt a nagyotmondás, adomázás mestere, Szilárdra itthon várt menyasszonya. Még kisgyermek korban barátkoztak össze a falura költözés előtt. Évekig nem találkoztak, de aztán a főiskolai felvételin összefutottak. Zita a Művészeti Líceumban végzett és ott bizonytalankodott a folyosón nem tudván, hova is iratkozzon be.
- Gyere te is irodalom szakra!  - biztatta a váratlanul megjelent régi ismerőst, barátot Szilárd.
- Te oda iratkoztál?
- Igen, a magyar-oroszra.
- Nekem ez nem tetszik, de lássuk csak, van itt még más is kiírva a filológiai szakon kívül. Történelem, földrajz, fizika, kémia, matematika, társadalomtudomány.
- Na, mit választasz?
- Várj egy kicsit! Igen, ezt választom, fizika-matematika. Megyek, kikérem a jelentkezési lapot.
  Miután megkezdődtek az előadások, csak ritkán találkoztak, legfeljebb a menzán látták egymást, de bár messziről, mindig tudtak egymásról. Így ment ez sokáig, míg egy diákbálon közelebb kerültek egymáshoz, és találkozgatni kezdtek. A moszkvai kiutazáskor már lángolt a szerelem. A kétkedők ellenében tartósnak bizonyult, és Szécsi Pál dala szerint alakult:
 „A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja”.
  A szünidők alatti találkozások, együttlétek még a távolságnál is jobban táplálták lángolásukat. Nehezen telt az öt év, de eltelt, s alig jött haza Szilárd, össze is házasodtak.
*
  A vadász mulatság kezdett kifulladni. A kocsisok befogtak, de a lovakat egyelőre még letakarták a pokróccal, nem lehetett előre tudni, mikor méltóztatnak a vadászok felszedelőzködni. Hogy észre vétessék magukat, ostorral a kezükben beóvakodtak a terembe, s az ajtó közelében, a fal mellett szerényen, de jól láthatóan megálltak.
- Azt hiszem, itt az idő a hazamenetelre! – jegyezte meg Szilárd, aki egyedül maradt józan az egész társaságból, beleértve a hajtókat is.
  A férfi odaintett a kocsisoknak, hogy jöjjenek, szedjék össze „gazdáikat”, és támogassák ki őket a kocsikhoz.
- Ezekkel mi lesz? – kérdezte a vadászmestert az asztalra dőlt, alvó hajtókra mutatva.
- Vigyázok én rájuk! Leheverek ide a kanapéra, s a fél szememet rajtuk tartom, nehogy valami hitványságot elkövessenek mámoros állapotukban.
  A vadászok közül Szilárd hagyta el utolsónak a vadászházat. Rá is várt egy könnyű kocsi. A legközelebbi vasútállomásig jó kétórás út várt rájuk a nagyrész erdővel borított tájon. Beszélgetéssel igyekeztek lerövidíteni az időt. Nem világrengető eszmékről társalogtak, csak ilyen-olyan mindennapi dolgokról, ami két véletlenül egymás útjába kerülő embert érdekelhet.
- Hogy van a család, János? – kérdezte Szilárd, s a kocsis szívesen válaszolt, bár nem János volt a neve, hanem Ádám, de ő nem vette zokon a névcserét, hisz’ mások is így szólították. Különben is meg az Ádám nem kocsisnak való név!
  Az ember jónéven vette a kérdést, és bő lére eresztve magyarázta családja körülményeit, beszélt a kis gazdaságáról, a háztájiról, állatairól: a malacokról, a fejőstehénről, s a bikabornyúról.
- Nem rossz üzlet ez a bikabornyú! – magyarázta János, aki Ádám. – Jól tartva tizenöt hónaposan már leadható, szép pénzt adnak érte és takarmány kiutalást, amivel tartani lehet a többi állatot. Itt van ez a ló is, látja szerkesztő úr?
- Mi vele a gond?
- Semmi csak mondom. Csikó korában került hozzám, azóta gondozom, tartom, de nem az enyém, hanem a kollektív gazdaságé. Én neveltem hám alá, s most vele fuvarozom a mérnököt. Hajnalban kelek, ellátom a jószágot, befogok a kétkerekűbe, a sarétába*, odahajtok a mérnök úr házához, s megvárom, ameddig kijön. Egész nap hordozom ide-oda, először az istállókhoz megyünk, ott van az iroda is. Az irodán nem szeret sokat időzni, oda nem megyek utána, de így is hallom a hangját, úgy kiabál mindig. Az istállóban benéz minden bokszba, ránéz minden állatra, minden hibát észrevesz.  Miután itt végzett, indult csak ki a határba.
- Így nem sok ideje marad sem a saját gazdaságára, sem egy kis szórakozásra.
- Á, nem járok én szórakozni! De olvasni néha szoktam. A szerkesztő úrnak is elolvastam mind a hat könyvét. Most az asszony olvassa őket. Szeretem, hogy rólunk, egyszerű emberekről ír.
- Köszönöm! – válaszolta reflexszerűen a begyakorolt szót.
- Nem azért mondtam…
  Szilárd már nem hallotta a kocsis mondókáját - a könyvei, a munkája, látványos sikerei töltötték meg gondolatait. Még ki sem léptek igazán az anyakönyvi hivatalból – rohanták meg az emlékek -, már várta is a kinevezés a helyi napilaphoz. Alig várta a városi vezetőség, hogy a Moszkvából megérkezzen a jól felkészített és elkötelezett fiatal káder. Minden ajtó megnyílt előtte. Minden könnyen ment – talán túlságosan is. Írhatott amit, s amiről akart, csak ne térjen le a vonalról, maradjon minden körülmények között „vonalas”.
  Meg lehettek elégedve az írásaival, mert hamarosan regény írására kapott megbízást. A feladat úgy szólt, hogy írjon az új fiatalságról, a boldog munkásifjakról, a szorgalmas paraszt fiatalokról, arról, ahogy egymásra találnak városiak és vidékiek, magyarok és románok. Írja meg, hogy a munkásosztály karöltve a dolgozó parasztsággal elfoglalja helyét az országban, kisepri a múlt képviselőit. Írjon a boldog új életről, a barátságról, a szerelemről, de ne térjen el a párt vonalától. Rövid idő alatt elkészült a regény, és szép kritikát kapott a sajtóban, meghívták író-olvasó találkozókra iskolákba, gyárakba. Sütkérezhetett a sikerben!
*
  A fülkében az ablak mellé ült, s a vagon falának támasztott fejjel figyelte az elsuhanó fényeket. A monoton zakatolás, a vonat himbálózása elringatták, s elszunnyadt forma. Na, nem egészen, csak olyan félálomszerű állapotba került. A fia alakja jelent meg lehunyt szemei előtt, ahogy éppen úgy, mint ő, kiskamaszként dühösen nyit be a lakásba.
(- Ezek a tanárok tisztára lököttek!
- Milyen beszéd ez fiacskám? – lepődött meg az édesanyja.)
  Az ezt követő jelenet is szinte úgy hangzott el, mint az a régebbi.
( - Minden ok nélkül az osztályfőnök elé hívattak!
- Az meg hogyan történhetett? – kapcsolódott be Szilárd apu is a vitába.
- Extemporálét*, rögtönzést írtunk matekból és én hamar befejeztem, kivittem a katedrához és utána kimentem. Nem volt mit csináljak már az osztályban, de a tanár jelentette az osztyánnak*, hogy óra alatt elhagytam az osztálytetmet.
Na, figyelj ide, fiam! Először is tisztázzuk, hogy te önkényesen elhagytad az osztálytermet. Ennek következtében nem tudhatod, hogy hogyan oldottad meg a feladatot. Továbbá ne felejts el egy dolgot, a tanár szakember, aki arra tette fel az életét, hogy kellő tudással lássa el a rábízott ifjakat, hogy töltse fel az „üres kobakokat”. A tanárt tiszteld már csak azért is, mert kitart a sok hitvány lurkó között.
- De ha igazságtalan? Ha visszaél a hatalmával, hogy ő a felnőtt, hogy ő parancsolhat…)
  Utasok szálltak fel, szálltak le, meg-meglökték, lehúzták, majd feltolták az ablakot, de Szilárd nem is vette tudomásul. Elmosolyodott, ahogy a fia, Gábor eszébe jutott. Gábor, akiért mindent elkövetett, hogy simán haladjon a maga választott úton, hogy ne ismerje meg azokat a nyomorúságokat, kínlódásokat, melyekben neki része volt kisgyermek korában. „A későbbiek során is az én tanult elveim szerint irányítottam a lépteit.” – tette hozzá gondolatban továbbra is mosolyogva.
   A szemben levő ülésen helyet foglaló falusi öltözetű asszonyság csodálkozva horkantott, nem értette, mit vigyorog itt vele szemben ez az ember? A hümmögésre odapillantott Szilárd, az asszony erre ráköszönt, a férfi főbólintással fogadta. Az asszony a mozdulatot biztatásnak vette, s kérdések özönével árasztotta el Szilárdot. Hova megy, honnan jön, mit csinál, mi a foglalkozása, van családja, felesége, gyermekei…
- Állj, állj! – kiáltott nevetve Szilárd – Mi maga vizsgáló bíró, vagy ügyész?
- Jaj, dehogy! – tiltakozott mosolyogva az asszony – Bár…
- Bár, mi?
- A faluban én vagyok a hírhozó-hírvivő.  Én mindent tudok mindenkiről, s ha idegen jön a faluba, azt kikérdezem töviről-hegyire, s a véleményemet késedelem nélkül tudomására hozom a falubelieknek. Sok hamis embertől szabadultak meg a segítségemmel.
- Kész jótétemény egy ilyen asszony!
- Csak csúfolódjon!
  Így beszélgettek, dobálták a szót, és a férfi észre sem vette, hogy ez a különös, falusiasan öltözött asszony még a legtitkosabb gondolatait is kifürkészte.
- Hogy volt az a bizonyos családi ebéd?
- Ne is emlegesse! – rettent meg egy pillanatra Szilárd.
- Azért mondja csak el.
- Még most is elönt a szégyenpír, ha rágondolok.
- Lássuk a medvét! Hallgatom.
- Karácsony első napján családi ebédre készülődtünk. Lejöttek Gábor fiamék is a fővárosból a két gyerekkel. Mikor körbeültük az asztalt és felköszöntöttem a fiatalokat, kedves menyem azt mondta, ne beszéljek magyarul, mert ő és a gyermekek nem értik. Hogy én, Szőke Szilárd ne beszéljek az unokáimmal magyarul!  S hogy még magam neveltem a fiamat ilyennek! - borzongott bele az emlékbe az ember.
- Most aztán vezekelhet élete végéig! – tett pontot a történet végére a falusiasan öltözött asszony.
-.-
*saréta - homokfutó
*extemporálé – rögtönzés (röpdolgozat)
*osztyán – osztályfőnök


Bige Szabolcs