Már igazi ifi csapatban játszik. Sokat tanult, sokat edzett, sokat csavargott egyedül. Meg is nyúlt jócskán. Anya Isten tudja honnan, mindig talál neki pulcsikat, zakó helyett vastag, laza kötött bebújósokat. Így aztán mindig jól öltözött a többiekhez képest, pedig igazán nem kéri. Lehetséges, hogy más fiatalok kinőtt ruháit cseréli anya élelemre? Anya ilyen gondos. És mindent meg lehet vele beszélni. Egyetlen kényes kérdés elől sem tér ki, de szinte ki is találja, ha ő valami gonddal küzd. Ilyenkor ő kezdeményez beszélgetést. Nem lehet neki könnyű, ez az apák feladata lenne.
Most ismét járkált az utcán, és valami rugdalni valót keresett, mert csak úgy nem rúghatott a levegőbe, a betontól meg óvni kellett a cipőt. Pedig ő most akkorákat, de akkorákat szeretne rúgni, hogy felrepüljön a levegőbe, aki oda való.
Kiderült, hogy apa él. Anya szegény már korábban tudta, de nem akarta őket keseríteni, inkább hallgatott. Milyen megalázó lehet a számára!
Neki kővé vált a lelke, amikor ráébredt, hogy apa ezt tette velük. Nem hozzájuk jött haza, hanem máshoz. Egy idegen asszonyhoz.
Hogy tehette ezt meg vele? Megérti, hogy már nem szereti anyát, – noha ezt sem igazán érti, mert anya jó, türelmes, és nagyon szép. Anya is azt mondja, nem kellene már neki. Mit is mondhatna mást? Meg hogy is kellene neki egy olyan ember, aki annyi rettegés, éhezés, vacogás, lövöldözés után nem a családjához vág¬tat haza, hanem egy idegen nőhöz!
De ő akkor is a fia! Rá sem kíváncsi? És Editre sem? A gyerekeket nem lehet kicserélni, mint a feleséget! Mi¬csoda gyalázat! Micsoda szégyen! El se meri mondani a barátainak. Eddig bizonyára szánták, de ezután ki is gúnyolhatnák, ha kiderülne. Ökörség! Haász Gyuri, meg Rutyi nem tenne ilyet! De akkor sem mondja el nekik. Akkora szégyen szakadt rá a hírrel egy időben, hogy erről képtelen lenne beszélni. Meg minek is? Aki nincs, arról nem is kell említést sem tenni. Már akkor sem kellene, ha jönne! Akkor sem ölelné meg, ha térden állva könyörögne! De ne is jöjjön, mert itt bezáródott minden ajtó! Csak a gondolataiból tudná végre végleg kiűzni!
Mit tud apa róluk? Ha egyáltalán érdekli a sorsuk! Honnan sejthetné, mit jelentett minden berepülésnél a pincébe rohanni? Ha anya dolgozott, ő valamelyik közeli pincébe kérte be magát, ők ketten futottak Edit¬tel itthon. Aztán egyre gyakrabban és többször kellett éjszaka is lemenniük, de másnap ugyanúgy tanítás volt, mint munka a felnőtteknek. S úgy szaporodtak a bombázások, hogy már szinte fel sem jöhettek. Egyre rosszabb lett a helyzet. Ahogy közeledett Pest felé a front, egyre félelmetesebb lett minden. Leköltöztek a pincébe. Már ott laktak. Ott éltek. Mit éltek? Hiszen már úgy voltak ott a sötétben, mint a vakondok. Rá¬adásul nem tehettek semmit, csak voltak. Legfeljebb a lehullott bombák utáni dörrenéseket, rángásokat számlálhatták. Mert minden robbanás után megrándult fölöttük az épület. Rengett a város. Hónapokig rohadtak abban a nyomorult pincében. Fáztak, féltek és éheztek is. Mit tud erről apa? Pedig tudnia kell, mert ott is lőttek, ahol ő volt. A háború mindenhol egyforma. És mégsem rohant oda hozzájuk, amikor már lehetett, hogy megtudja, túl élték-e a lehetetlent?
Eh! Azt is honnan sejthetné, hogy kezdetekben, ami¬kor még utcáról is bekérték magukat emberek a ri¬asztó szirénázások elől, akadtak közöttük velük ha¬sonló korú fiúk, lányok is. Ez a Kiss, a házbizalmi, ez a tetű, azt hitte magáról ő a világ ura, és mindenkinek átvizsgálta az iratait. Ők Haas Gyurival odaléptek, és megfogták a srác karját: Hol a pokolban voltál eddig Tomi? Már nem győztünk várni! És behúzták maguk közé a srácot. Mindig mást, mindig ismeretlent, és volt úgy, hogy biztos helyre már Józsi bácsi kísérte. Mert többnyire zsidó gyerek menekült idegen papírokkal.
Ez is micsoda dögség, amit a zsidókkal művelt a hős magyar nép! A végén már csak csillaggal megjelölt házakban lakhattak! Saját magukkal jelöltették meg magukat azzal, hogy kitűzették velük a sárga csillagot. Gettósították őket. Mindezt a keresztényi szeretet, és Isten nevében! Úgy vélekedhettek, ha már a megsemmisítésről lemaradtak a pesti zsidók, szenvedjenek meg itt a hitükért! Végül jöttek Szálasiék teljesen megfeketedve, akik még remélték, hogy befejezhetik, amit a németek elkezdtek a mi segédletünkkel! Igazi csorda ez itt körülöttünk! Hát csoda, hogy a háborút mi vesztettük el?
Mellesleg lehetne mesélni a lakókról is apának! Azokról, akikkel mi soha nem foglalkoztunk! Igaz, nem is tudtunk róluk sokat. Ők gazdagabbak, elől élnek az utca felőli lakásokban, több szobát laknak, és az első lépcsőket használják. Kész. Minket ugyan észre sem vettek soha, de ez nem tűnt fel senkinek. De azt látnia kellett volna, hogy a gazdag Berkóék milyen kedvesek lettek a pincében! Te jószagú! S, a Fecskéék is. Még a vicénével is szóba elegyedtek akkor. Jól be lehettek rezelve!
Neki ugyan fel sem tűnt ez az egész akkor, de amikor vége lett mindennek, és feljöttek a pincéből, anyáék beszélték előtte, hogy ezek már megint úgy viselkednek, mintha nem lett volna közben egy világ-égés! Amikor történt, neki kisebb gondja is nagyobb volt a Fecske családnál, mert rettegett anyáért.
Remegett a gyomra, és hányingere volt, hogy vissza tud-e jönni? Mert, ha csend volt, ha éppen nem lőttek vagy bombáztak, anya kimerészkedett az utcára, s, ha tudott valamit szerezni, úgy osztotta el, hogy állandó-an korgott a gyomruk, és nem tudtak másra gondolni, csak az evésre.
Ilyenkor szinte jól jött egy kis berepülés, mert folyton úgy érezték, hogy a repülő már itt van felettük, minden remeg, rángatózik, a háztömb csúszik előre, hátra, a falakról hull le a vakolat, mindjárt felrobbannak, s akkor legalább vége. Egyetlen ép híd sem maradt a Dunán, azokat is mind lebombázták. A Margit híd volt az utolsó. Azt maguk a németek robbantották fel. És nem számított, hogy hány autó-busz, hány tömött villamos volt rajta éppen. Pedig jöttek haza az emberek a munkából. Minden jármű tömve. Ott, akkor, mindenki odaveszett a robbantásban, mert pontosan a déli órákban követték el ezt a szörnyűséget. Ekkor már mindegy volt nekik, egyetlen cél vezérelte őket, hogy ne tudjanak utánuk menni az oroszok. A marhák! Az a néhány ember már nem számított nekik, ahhoz képest, amennyi bele-pusztult ebbe a győztes visszavonulásba.
Ezt az egész nyomorúságot, amikor nem volt szirénázás, sem berepülés, még csak nem is bombáztak, nem jöhettek fel a pincéből, meg nem is mertek volna, ott pedig nem volt mit tenni, csak várni, várni a semmit, azt a semmit olyan keserű dühökkel élte át, amelyekben egyetlen jó dolog volt számára, hogy várhatta haza apát. Akiről most kiderült, hogy nem is apa. Mert az ilyen nem apa.
***
Honnan is tudná apa, hogy, mennyire örültek ők az első magányos vörös katonának, aki hatalmas dobtáras géppisztollyal jelent meg a pincében, s akitől megtudták, hogy az a nagy csönd a béke csöndje. A sereg eleje már a Dunánál harcolt, de az itt maradottak húzták ki a drótokat amerre lehetett, hogy legyen fény, és legyen rádió. És Isten tudja honnan, hozták a háborús táncdalokat lemezeken, és akik akarták, hallgathatták a zenét. A költő Vas István szerint ez a történelemi élmény a kor legszebbik időszaka volt.
Sajnos, azok, akik elmondhatnák, micsoda szépséges élmény a béke megélése, már nincsenek közöttünk. Pedig emlékezni kell rájuk, mert ők lehettek volna a béke első élvezői Pesten.
A megmaradtak kimerészkedtek az utcára, és a teljesen idegenek úgy beszélgettek egymással, mint korábban soha. Új élmény született. A túlélők öröme, egymásra találása, amikor teljesen idegenek egymás nyakába borulva köszöntötték az életet.
Kertész Éva
Megrázó élmények sorjáznak a soraidban...
VálaszTörlésÜdv: Szabolcs