Bige Szabolcs: Fákról mesélek – a szamócafa meséje

Kísérőm egy magában álló hatalmas tölgyre mutatott. Igazi matuzsálem-fára.
- Nézd ezt a fát! Ilyenekből állott még nem is olyan rég az a hatalmas erdő, mely a környező dombokat borította. A szűklátókörű emberi mohóság és nemtörődömség kipusztította.
 - Mondd, mi történt?
 - Vasutat építettek, s a talpfákhoz fára volt szükség. Mikor pedig készen lett, avval fűtötték a mozdonyokat. A birodalom összeomlott, s a vasútra már nem volt szükség. Itt maradt, átadva az enyészetnek, eszi a rozsda, belepte a gaz, de az erdő odalett. Helyen csak értéktelen bozót nő.
 - Szomorú ...
 - Az. Szerencsére megmaradt néhány magányos tölgy. Ezekre most nagyon vigyázunk! Minden fára vigyázunk, de ezekre különösen!
- Milyen fa az ott az öreg tölgy mellett? Érdekes színű a törzse.
- Az egy különös fa. Nem sokat mond a neve: görög szamócafa. Pedig nem is terem rajta szamóca. Bár, ki tudja? A törzse ilyen vérvörös, de nyár közepén lehámlik a kérge, és világos sárgás-zöld lesz.
- Érdekes, amit mondasz, és biztosan tudsz valamilyen legendát is, ami ehhez a fához kötődik.
- Persze, hogy tudok!
- Halljam hát!
- Akkor mondom:
„Élt ezen a vidéken egy gazdag, de telhetetlen király. Nyájai, barmai számlálhatatlanok, ékszerei, aranya, ezüstje garmadányi, feleség is tizenkettő. Fiainak száma húsz, mind daliás bátor harcos. A legnagyobbik beleszeretett a szomszéd törzs sejkjének gazellatermetű leányába. Mivel apja, a király haragot táplált a sejk és törzse iránt, a szerelmesek titkolták szerelmüket. Történt, hogy egy napon a király elhatározta, hogy újabb feleséget hoz a háremébe, a tizenharmadikat. Hírét hallotta a sejk gazellatermetű leányának, és őt kívánta sátrába hozni. Tudta, hogy hiába kérné haragosától a leányt, nem is próbálkozott leánykéréssel, hanem haddal támadt a szomszédjára. Mikor ezt a királyfi meghallotta, szívében szörnyű harag támadt és gyorslábú lován utánuk vágtatott. A már visszatérő, győztes sereggel találkozott. Egyenesen az apjának, a királynak támadt és kérdőre vonta az erőszakos leányrablásért, mondván, hogy a leány az ő titkos arája. A király erre nagyot kacagott:
- Elkéstél, fiam! — mondta. — Ő már az én asszonyom.
   Erre a fiú dühösen kardot rántott, és a királyt ledöfte. A sereg már elvágtatott, s így senki nem volt tanúja a csúnya tettnek. A fiú is megrettent, s az erdő szélén, a hegyoldalon elföldelte halott apját, és még lombbal, gallyakkal be is takarta, ne maradjon nyoma se a sírnak. A királyfi tettét bánva messze földre távozott, s vándorként tengette évekig életét. Később visszatért az országba, és magához ragadta a hatalmat, melyet eddig egyik öccse gyakorolt. Sokat gondolt szörnyű bűnére, de tettét senkinek sem árulta el. Addig-addig gyötrődött magában, míg egy nap felkereste a helyet, ahol megölte saját szülőapját. A sírból egy dúslombú fa nőtt ki.
   De ó, borzalom! A törzse mintha merő vér lenne. A királyfi elborzadt és lóhalálában visszarohant a palotába, és napokra elzárkózott mindenki elől, még az étekhozó szolgákat is elkergette. Így búslakodott napokig tette fölötti bánatában. Álmatlan éjszakáin vértől csöpögő fatörzseket látott maga előtt. Lassan nyugodott meg, de végül megkegyelmeztek neki az istenek, és nyugalma helyreállt, ha nem is teljesen.
   Lázadó törzsek veszélyeztették az országot, s az ellenük vívott csaták elfeledtették vele saját baját. Midőn hónapok múltán elhallgatott a csatazaj, újból feltámadt lelkében a kép, a véres fa képe. Úgy gondolta, hogy csak akkor lesz ennek vége, ha a sírból kinőtt mementót kivágatja, ne legyen emlékeztető. Nosza, kiküldte a favágókat, vágják ki a fát. Estére jöttek meg a favágók, de eredménytelenül, mert nem találták meg a vérvörös törzsű fát. Másnap ő maga ment ki a helyszínre, de legnagyobb meglepetésére ő sem találta meg. Csodálkozott a dolgon, de belenyugodott. A következő év tavaszán arrafelé vitt az útja, s akkor újra ott állt a vérvörös fa, s körötte még újabbak nőttek, hogy egész liget alakult belőlük. A favágók azonban, akiket később megint kiküldött, most sem találtak rá egyetlen vörös törzsű fára sem. S ez így ment évekig, míg a végén megértette, hogy apja szelleme miután megmutatja a világnak a szörnyű tettet, elrejtőzik a további meggondolatlan tettek elől.
  A herceg ezután elvonult a világtól, s remeteként élt egy barlangban élete végéig. Így vezekelt megbocsáthatatlan bűnéért.”
  A szamóca fa különös természete nem titok a mai ember előtt, a biológia és a természettudomány ügyesen megmagyarázza. De mikor még dzsinnek és démonok népesítették be földet, a fák titkai más formában jelentek meg az emberek előtt. Hittek a fák, a hegyek, a folyók szellemeiben és mindennek értelmet tulajdonítottak, mindenben valamilyen jelképet láttak. Igaz, hogy akkoriban nem is vágták ki meggondolatlan mohósággal a fákat.


Bige Szabolcs